Keresztyén Testvéreim!
Kedves, jól ismert jelenet mindnyájunk előtt az, amiről mai Igénk szól: Jézus a gyermekek között. Gyakran fölhasználjuk ezt az Igét kereszteléskor, vagy kisgyermek temetése alkalmával, és arra igyekezünk ilyenkor, hogy a nyitott sírt a könnyes szemű szülők elől takarja el Jézusnak az alakja, aki kitárt karokkal így szóla szülőkhöz: engedjétek hozzám jönni a gyermekeket!
Ritkán építünk azonban erre az Igére rendes templomi prédikációt, mert hiszen a templomban fölnőtt, nagy emberek ülnek, ez a történet pedig gyermekekkel foglalkozik, ebben az Igében Jézus a gyermekeket hívogatja magához. Mi pedig már nem vagyunk gyermekek. Pedig Jézus ebben a történetben, és ezekkel az Igékkel mindenekelőtt a fölnőttekhez fordul, mert a fölnőttek számára mutatja meg benne a mennyország kulcsát, amikor ezt mondja: „Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába.” (Máté 18,3)
Mindnyájan találkoztunk már 2-3 éves gyermekekkel, akik magától értetődő bizalommal igyekeztek az ölünkbe mászni, és minden hátsó gondolat nélkül olyan csodálatos nyílt és tiszta tekintettel néztek ránk, hogy azt, míg élünk, sohasem felejtjük el. Ilyenkor mindég eszembe jut, hogy Isten is az ilyen viszonyt akarja közöttünk és közötte. Semmivel sem okozhatunk neki nagyobb örömet, mint akkor, ha minden hátsó gondolat nélkül igyekezünk a közelébe jutni, ha egyszerűen megfogjuk a kezét, és nyíltan, félelem nélkül úgy tekintünk rá, mint aki barátunk, mint akire föltétel nélkül rábízhatjuk magunkat. Ezért vonatkozik Jézusnak a gyermekekkel kapcsolatos tanítása elsősorban fölnőttekre.
Jézus egyszer azt mondotta tanítványainak: Aki engem lát, az Atyát látja. Azt hiszem, ezt a kijelentést fölöttébb komolyan kell vennünk mindnyájunknak, mert hiszen ugyancsak Ő maga mondotta egy másik alkalommal, hogy én és az Atya egy vagyunk. Ugyancsak Jézustól való ez a mondás is: „a Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát, mert amiket az cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképpen a Fiú is cselekszi.” (Jn 5,19)
Amikor most látjuk Jézust gyermekekkel körülvéve, és azt olvassuk róla, hogy ölébe vette őket, és kezeit rájuk vetve megáldotta őket, - akkor ebből bizonyára arra következtethetünk, hogy ezt is az Atyánál látta, hogy az Atya is így cselekszik. Jézusnak ez a képe a gyermekekkel valóban az Istennek a képmása, aki úgy bánik a gyermekekkel, az Ő fölnőtt, nagy gyermekeivel, mint Jézus. Isten azt akarja, hogy az emberek olyanok legyenek hozzá, mint ezek a gyermekek, akik itt Jézus ölébe másztak föl, tiszta, bizalmas tekintettel meredtek rá, mert tudták, érezték, hogy a legjobb barát ölébe kerültek.
Ott vannak azonban Jézusnak a tanítványai, akik csupa jó szándékból igen nagy hibát követtek el, amikor meg akarják kímélni Jézust a fölösleges fáradalmaktól, és el akarják küldeni a gyermekeiket hozó szülőket. Bizonyára, ha valami híres farizeus vagy írástudó jött volna vitatkozni Jézushoz, annak utat nyitottak volna, hiszen a mesterük is tudós rabbi volt, és fő feladata a tanítás volt. Ha fölnőtt emberek jöttek volna hozzá, hogy hallgassák a prédikálását, vagy ha mélyenszántó beszélgetést akart volna valaki vele folytatni, pl. a szombat kérdéséről, akkor nem kellett volna kímélni Jézust annyira...
De (szerintük) Jézus nem a gyermekek számára jött, méghozzá olyan gyermekek számára, akik nem is tudnak még csak járni sem, hanem úgy hozzák őket. Ilyesmire nem lehet pazarolni a drága időt. Haza kell küldeni a gyermekeket, és megmondani a szülőknek, hogy majd akkor hozzák ide Jézushoz, ha értelmük eléggé kinyílott már Jézus tanításainak a befogadására.
Íme, milyen téves fogalmaik voltak a tanítványoknak Jézusról! Ma már mindnyájan jól tudjuk, hogy Jézusnak éppen nem a tanai, éppen nem a prédikációi, éppen nem az elméletei a döntő fontosságúak a számunkra, hanem Ő maga, az Ő személye. Az igaz, hogy olyan írástudó volt Jézus, amilyen nem volt még egy a világon, és ha prédikált, úgy tette azt, mint akinek hatalma van, nem pedig, mint az írástudók.
Mégis nem annak van döntő fontossága, amit hozott és amit tanított, hanem annak, aki volt, hogy Ő jelen volt és jelen van, hogy Ő a testté lett „Isten Igéje” volt. Az Ő jelenléte egyszerűen azt jelentette, hogy jelen van az Isten, és a közelségében megszentelődik az ember. Ha valakire ráveti áldólag a kezét, ez többet ér, mint a legfenségesebb prédikáció, mint az egész Hegyi beszéd.
Az Őtanítványai közül igen sokan sajnos ma sem különbek, mint akkor voltak. Ma is a tanítások és az elméletek közlésére helyezik mindenekelőtt a legfőbb súlyt. Az előadások, a prédikációk, a könyvek ma is fontosabbak, mint maga Jézus személyesen. Sokan úgy képzeljük, hogy ahhoz, hogy jó keresztyének legyünk, fölnőtt, értelmes, okos embereknek kell lennünk, akik igyekszünk megérteni és másokkal is megértetni a predestináció tanát, akik mindenáron értelmes, okos magyarázatokat igyekszünk találni a Szentháromság örök titkának a megértésére.
Pedig egyáltalán nem az a fontos, hogy Jézus egész teológiáját jól megértsem, nem az a fontos elsősorban, hogy bizonyos keresztyén ismeretekről vizsgát tegyek, hanem az, hogy gyermek módjára odaüljek az ölébe, és ha ott vagyok mellette, és Ő karjaival körülfog engem és megáld, akkor kezdem el Őt igazán személyesen ismerni, és akkor kezdem tapasztalni megszentelő hatását az életemben.
A tanítványok abban tévedtek, és abban téved velük együtt ma is sok ember, hogy nem vették észre, hogy egyáltalán nem szükséges nagynak, okosnak és fölnőttnek lenni ahhoz, hogy részesüljön valaki abban a lelki áldásban, amiért Jézus a világba jött. A tanítványok és sokan velük együtt azt gondolják, hogy nekünk kell valami rendkívülit tennünk, öntudatosan kell kegyeseknek lennünk, és valamiféle előírásoknak eleget tennünk. Ehhez természetesen fölnőtt kor és megfelelő értelem szükséges, a gyermekekkel itt nincs mit kezdeni. Ezért akarták elküldeni Jézustól a kicsinyeket.
Pedig mindez, amit itt említettem, csak akadályozza az igazi kegyességet. Mert nem úgy van a dolog, hogy kegyesnek kell lennem ahhoz, hogy Jézushoz, hogy Istenhez odamehessek, hanem éppen megfordítva: oda kell mennem Jézushoz, együtt kell lennem Istennel, hogy kegyes életet élhessek.
Sőt, a kegyesség abban áll, hogy ott állunk az Isten mellett. Ha mi nagyon okosak, nagyon értelmesek, nagyon erkölcsösek, nagyon fölnőttek és ünnepélyesek akarunk lenni, hogy hozzá mehessünk, sokkal kevésbé találjuk meg Őt, mint ha csukott szemekkel egyszerűen csak belevetjük magunkat a karjai közé, mint a gyermekek, akik odaültek Jézusnak az ölébe.
A jó tanítványok akkor és most azt gondolják, hogy a kegyesség valami görcsös erőfeszítést, erőlködést jelent egy bizonyos irányba, a legjobb képességeknek a megerőltetését jelenti. Pedig, éppen ellenkezőleg: a kegyesség önmagunknak az átadását, az Isten ölébe való odahelyezését jelenti, amiből azután önként, minden erőfeszítés nélkül adódik mindaz, amit kegyességnek nevezünk.
A gyermek leteszi a kanalat a kezéből és engedi, hogy az édesanyja etesse, engedi, hogy levetkőztesse vagy felöltöztesse és az ágyba lefektesse. Édesanyja szemei előtt játszik, alszik és épít homokvárakat, ha megütötte magát, odaszalad az édesanyjához és engedi, hogy fölszárítsa a könnyeit, ha bepiszkolódott a keze, föltartja az édesanyja elé, hogy mossa meg. Ha beszennyeződött vagy elszakadt a ruhája, odaviszi az édesanyjához, mert tudja, hogy az anyja mindent be tud foltozni, mindent helyre tud hozni, és meg is teszi mindezt. Ímé, ezt jelenti az igazi kegyesség is az Istennel szemben: engedni, hogy az Isten úgy bánjon velünk, mint az anya a gyermekével.
Isten olyan gyermekbarát, amilyen nincs még egy rajta kívül; és azért ha felnőtt, nagy emberek jönnek oda hozzá, szép rendben, tökéletesen begyakorolt ünnepélyes mozdulatokkal és kifejezésekkel, egészen bizonyosan nem örül úgy neki, mintha azok a fölnőttek úgy jönnének hozzá oda, mint a kisgyermekek Jézushoz. Mert a fölnőtt, ünnepélyeskedő magatartásban mindég van valami rutin, természetellenesség, a teljes őszinteség hiánya, valami képmutatás vagy számítás, a kisgyermeki magatartásban pedig nincs ez.
Bizalommal felénk forduló gyermek-lelkeknek csalódást okozni, ez még a goromba és szívtelen ember számára is fájdalmas dolog, Isten számára pedig egyenesen elviselhetetlen volna. Azt hiszem, hogy Istennel szemben legtöbb csalódásunknak az oka abban volt, hogy hiányzott belőlünk a gyermeki lelkület.
Azt kell egyszer nagyon komolyan megértenünk, hogy Istennel szemben gyermekek vagyunk mindnyájan, ne akarjunk hát fölnőtteknek látszani Előtte. Mint ahogyan nekünk sem tetszik az olyan gyermek, akit a szülei természetellenes nagyos szokásokra, mozdulatokra nevelnek, úgy az Istennek sem tetszik, ha az Ő gyermekei gyermekhez nem méltó módon viselkednek.
Ezért nem szereti Isten azokat, akik a saját érdemeikre akarnak hivatkozni Őelőtte, akik a saját jócselekedeteikből akarnak igaznak látszani Őelőtte. Egy gyermek semmit sem azért kap, mert megérdemelte, hanem mert szeretik. Ezért nem szereti Isten a kegyes lelki tetszelgést és hiúságot sem. Ha a gyermek mindenáron kecses, bájos és kedves akar lenni, éppen az ellenkezőjét éri el vele, mert a kecsesség és bájosság csak addig tart, amíg akaratlanul, tudatlanul és számítás nélkül történik. Semmi sem szép, ami erőszakolt, legkevésbé a vallásosság.
Még valamit: néha olyan gyermekeket is láthatunk, akik nem gyermekek már többé: koravének, túl okosak, ijesztően sokat láttak és hallottak. Külsőleg még gyermekeknek látszanak, de nincs már meg a gyermeki naivság, elfogódottság és ártatlanság a lelkükben. Nagyon hamar benéztek a jó és rossz tudásának a függönye mögé, és úgynevezett fölvilágosultakká váltak. Azt hitték, nyernek valamit ezáltal, pedig csak veszítettek. Nincs szomorúbb és gonoszabb dolog, mint amikor gonosz kezek a reggel friss harmatába piszkos földi port szórnak bele.
Ez a legsúlyosabb dolog, és éppen ez történt akkor Isten kedves gyermekeivel a Paradicsomban, amikor a jó és gonosz tudásának a fájáról szakították le az első gyümölcsöt. A kígyó, a Sátán ezzel egyszerűen mindent elrontott, és éppen azt rombolta szét, ami az Istennek a legtisztább, a legmélyebb öröme volt. Az fájt az Istennek, hogy gyermekei nem voltak többé gyermekek.
Ímé, most már megértjük, hogy miért olyan végtelenül fontos az Isten számára az, hogy újra gyermekekké váljunk, miért helyez olyan nagy súlyt mindarra, ami a gyermeki lelkületből fakad: mert mennél inkább gyermekké tudunk lenni, annál inkább közeledünk újra az elvesztett Paradicsom felé.
Valahányszor hátsó gondolat nélkül, gyermeki bizalommal odamenekülünk az Isten karjai közé, és mindent tőle várunk, valahányszor a gyermeki lélek újra föltámad bennünk, és bajainkkal nem valami idegen emberhez, hanem mennyei Édesatyánkhoz menekülünk, mindannyiszor a legnagyobb örömet okozzuk az Isten édesatyai szívének.
Istennel szemben ez a gyermeki állapot jelenti a visszatérést az elvesztett Paradicsomba, vagy ahogyan Jézus mondja: az Isten országába. „Ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a gyermekek, semmiképpen sem mehettek be az Istennek országába.”
Igen ám, de hogyan lehet újra gyermekké az, aki már egyszer fölvilágosodott? Hiszen az elvesztett ártatlanságot nem lehet már többé el nem vesztetté tenni sohasem. Igen, ez valóban lehetetlen, hacsak Istennek a csodálatos újjáteremtő munkája újjá nem szül bennünket. Erre gondolt Jézus is, amikor Nikodémusnak így válaszolt: „ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát.” (János 3,3). Az újjászületés olyan valami, ami nem tőlünk függ, amit el sem tudunk mondani, hogy micsoda; amit mi nem hajthatunk végre, ami Istennek a csodája rajtunk.
Tény az, hogy Isten a fölvilágosodott fölnőttnek is adhat új gyermeklelket, egészen új gyermeki lelkületet. Tény az, hogy Isten Szentlelke olyan hatalmasan munkálkodik valakinek a lelkében, hogy az illető teljesen átváltozik, hogy az Istennel szemben való gyermekségnek minden ismertetőjegye jelen van a lélekben: a bizalom, az ártatlanság, minden-minden.
Ezt az új, gyermeki lelkületet mindenesetre igen drágán vette meg Jézus a számunkra. Hogy bűneink és engedetlenségünk ellenére is nem kell elrejtőznünk az Isten elől, mint tette az első emberpár a bűneset után, hanem újra Atyának nevezhetjük az Istent: ez Jézus Krisztusnak a műve.
A Golgota az alapja az újra elnyert gyermeki állapotnak. Ezért van az, hogy csak azok a keresztyének, akik nagyon komolyan veszik Krisztus keresztjét, csak azok élvezik a gyermeki állapot minden áldását: a békét, az ártatlanságot, a derűs boldogságot. Az újjászületés csodája csak a keresztre feszített Jézus lábainál történhetik meg.
Testvéreim, a mai Ige Istennek igen mély titkaiba vezetett be bennünket. Nemcsak arról van itt szó, hogy Isten országa a gyermekek számára is nyitva áll, hanem arról, hogy csak egyedül gyermekek számára áll nyitva: „Ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen sem mentek be a mennyeknek országába” - mondja Jézus igen-igen komolyan a tanítványoknak.
Mit tegyünk tehát? Aki ilyen isteni titok előtt áll, mint mi ebben az órában, nem tehet mást, mint szíve szerint így imádkozik: Atyám a Jézus Krisztus által, részesíts engem is az újjászületés csodájában, és tégy engem a Te gyermekeddé.
Ámen.
Dátum: 1939. február 19.