Keresztyén Testvéreim. Az egész újtestamentumi történetnek Jézus után Pál apostol a legkiemelkedőbb alakja. Az ő missziói útjaival foglalkozik az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvnek több mint a fele. Az Újtestamentum nagy részének a leírásában ő volt az írótoll Isten kezében, ő írta a legtöbb missziói levelet. Jézus Krisztus tanításait fűzte először össze, foglalta először rendszerbe, ő volt a keresztyénség első és legnagyobb teológusa. Ő törte szét először a szűk zsidó nemzeti korlátokat, ő értette meg először a keresztyénség egyetemességét, vagyis azt, hogy mit jelent tanítvánnyá tenni minden népeket. Ő vitte az evangéliumot először a pogányok közé nyugatra, ő volt az első keresztyén misszionárius Európában. A most felolvasott történet is az ő nagy, csodálatos megtérési történetében képez egy láncszemet.
Pál megtérési története ismerős. Legutóbb egy héttel ezelőtt elmélkedtünk fölötte. Láttuk, amint vallásos elfogultságában bosszútól lihegve sietett Damaszkusz felé, hogy a jeruzsálemi keresztyénüldözés elől odamenekült Krisztus-követőket elfogdossa és visszahurcolja Jeruzsálembe. Mielőtt azonban még célhoz ért volna, hirtelen megjelent előtte és elébe állt Jézus, akinek éppen az üldözésére indult. Ez a váratlan, megrázó találkozás testben és lélekben összetörte Pált.
A mennyei látástól testi szemeire is megvakulva vitték be a városba, ahol a Szentírás szerint három napig nem látott, nem evett és nem ivott. Áldott alkalom volt ez a testi vakság arra, hogy csendes magányban elmélkedjék élete romjai fölött, és igyekezzék lélekben minél jobban megismerni Krisztust, aki kijelentette magát neki. Végre Isten megkönyörült rajta és elküldött hozzá egy tanítványt. Ezután következik a most felolvasott történet.
Ennek a történetnek megvan az a kísértése, hogy Pál apostol hatalmasan kiemelkedő alakja mellett észrevétlenül marad a másik szereplőnek, Anániásnak az alakja. Pál viharos élményekben gazdag megtérésének a története egészen elhomályosítja azt a csendes, névtelen szolgálatot, amit ez a Krisztus-tanítvány végez. Szóljon hát hozzánk a mai alkalommal az Ige nem a hatalmas Pál apostol, hanem a kis, jelentéktelen tanítvány alakján keresztül, annyival is inkább, mert igen áldott üzenetet hordoz élete példája a számunkra.
Ma, amikor elméleteket dolgoznak ki arra, új meg új politikai pártokat szerveznek abból a célból, hogy ezt az összetört lelkű beteg társadalmi és közéletet előresegítsék a gyógyulás felé, amikor a magyar emberek százai és ezrei igazán önzetlenül buzgólkodnak azon, hogy minél tökéletesebben és eredményesebben szolgálják a nemzet újjászületését, akkor nagyon jó látnunk Anániás példájából azt, hogy mit jelent a Krisztus nevében végzett legszerényebb szolgálat a beteg lélek felsegítésére. Az egész történet tartalmát és jelentőségét ebben a pár szóban foglalhatjuk össze: Az Úr Jézus küldött egy tanítványt. Kit küldött Jézus? Egy tanítványt. Aszerint, hogy a két szó közül melyiket hangsúlyozzuk ki, két különböző megvilágításban tárgyalhatjuk az Igét.
Ki volt ez a tanítvány? A Bibliában csak itt fordul elő az alakja, tehát a Szentírás nem sokat mond róla. Ismerjük a nevét, ezenkívül pedig csak azt tudjuk róla, hogy Krisztusnak egyik követe, tanítványa volt, egyike azoknak a keresztyéneknek, akik az István vértanú halála után kitört keresztyén-üldözések elől Jeruzsálemből Damaszkuszba menekültek. Anániás tehát nem volt sem misszionárius, sem gyülekezeti elöljáró, sem evangélista, sem apostol vagy próféta, hanem (egy helytelen mai kifejezéssel élve:) egy egyszerű, laikus hívő ember, a sok közül egy tanítvány.
Isten erre a fontos szolgálatra, amely Pál életében olyan döntő befolyást eredményezett, éppen ezt az egyszerű, névtelen Anániást választotta ki. Miért nem Pétert, a híres apostolt, vagy Filepet, az evangélistát, vagy Jakabot, Jézus testvérét? Ilyen nagy szolgálatra, mint ez, és ilyen nagy emberhez, mint Pál apostol, ez lett volna méltó...
Van az Isten részéről valami céltudatosság és programszerűség abban, hogy magasztos isteni terveinek a megvalósítására jelentéktelen embereket használ föl. Jézus e világba való bejövetelének az előkészítésére olyan népet választott ki magának, amelyet kezdettől fogva utált és megvetett az emberiség. Embereket megváltó, üdvözítő munkáját olyan eszköz által végezte el, akinek istállóban kezdődött és vesztőhelyen végződött földi élete. Krisztus a maga munkájának a folytatására olyan embereket használt föl, akik a legegyszerűbb foglalkozást, a halászatot, vagy a leggyűlöltebb helyet, a vámszedő asztalt hagyták ott érte. Itt is az Úr küldött egy tanítványt, egy egyszerű embert, hogy vigye el az üzenetet a világ legnagyobb misszionáriusa számára.
Mi emberek talán másképpen tennénk, Istennek azonban szinte állandó gyakorlata az, amit Ő maga így jelentett ki számunkra a Bibliának egy másik helyén: „... a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket.” (1Korintus 1,27)
Azért van ez, hogy egyfelől senki, aki magában rátermettséget, tehetséget és készséget érez, el ne bízza magát, hanem jusson eszébe, hogy csak eszköz az Isten kezében, mint a toll, az író kezében, - de azért is van másfelől, hogy senki, aki a maga alkalmatlanságát és kicsinységét érzi az Isten küldetésében való szolgálatra, az vissza ne vonuljon a szolgálattól. Mindnyájan tudjuk azt, hogy keresztyén mivoltunkkal kötelező módon együtt jár a térítés, a missziói parancs, hogy tegyünk tanítványokká minden népeket. Tudjuk azt, hogy ideális értelemben véve minden egyes keresztyén ember Jézus Krisztusnak egy követe, küldötte, aki azért van ott, ahol van, hogy terjessze maga körül az Isten országát, hogy a Szentlélek tüzével lángra lobbantsa a környezetét.
Sok ember azonban azt hiszi, hogy erre a szolgálatra képtelen, nincsenek meg a képességei hozzá. Nos, testvéreim, az egyszerű damaszkuszi tanítvány példája azt a nagy igazságot fejezi ki, hogy a legáldottabb lélekmentő szolgálathoz, az Isten küldetésében való eljáráshoz nem nagy emberi képességek, nem rátermettség vagy valami különös képzettség, hanem egyszerűen készség, engedelmesség kell. Istennek nem okos emberekre, hanem hű szolgákra van szüksége ahhoz, hogy nagy feladatok elvégzését bízhassa rájuk.
A gyengének, az erőtlennek hihetetlen erőt és öntudatot ad a küldetéstudata, vagyis az a tudat, hogy isteni küldetésben jár, isteni megbízatást hordoz. A hajdani római birodalomnak a követe egymagában is be mert menni a legveszedelmesebb ellenség táborába is, mert tudta, mögötte az egész római birodalom hadserege áll. Aki Isten követségében jár ezen a földön, amögött magának az élő Istennek a hatalma és ereje áll. Nos, Testvéreim, akármilyen nehéz és akármilyen kockázatos is Isten küldötteként járni olyan világban, amely szívesebben hallgat a Sátán küldötteire, mint az Istenéire, az a tudat, hogy az Isten küld bennünket, mégis csak erőt ad a példaadó, bizonyságot tevő keresztyén élethez. Ne féljünk tehát Isten követeiként fordulni a másik ember felé,s ne féljünk az Istent képviselni minden helyen és minden időben.
Anániás ezzel a köszöntéssel fordult Saulhoz: „Saul, atyámfia, az Úr küldött engem, Jézus, aki megjelent néked az úton” - és ezzel átadta neki Jézus üzenetét. Hogy mennyire várt már erre az összetört lelkű Saul, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy ennek az üzenetnek a hatása alatt testileg, lelkileg rendbe jön, megkeresztelkedik, megtelik Szentlélekkel, és tulajdonképpen ekkor válik Saul Pál apostollá.
Testvéreim, el sem képzeljük, hogy mennyire várják az emberek Jézus üzenetét, hogy mennyire ráéhezett ez a világ Jézusra, az evangéliumra. Anélkül, hogy tudnák és akarnák, végtelenül sokan vágyakoznak Jézus után, csak talán önmaguk előtt sem tudatos ez a vágyakozás. Valóban úgy van, ahogyan a Bibliában olvashatjuk, hogy a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.
Saulnak hiába vitt volna Anániás puha, meleg kalácsot, hiába adott volna át neki arannyal megtömött erszényt, hiába íratott volna a nevére néhány száz hold földet, mindez semmi, de semmi segítséget nem jelentett volna neki, - egyedül Jézus üzenetétől gyógyult meg a lelke. Bár belátnánk már egyszer mindnyájan, hogy az elesett lélek megmentése evangélium nélkül lehetetlenség.
Bár belátnák mindazok, akik hivatottak a segítésre, az elesettek felemelésére, hogy csak úgy remélhetnek eredményt, ha a Krisztus követeként az Ő üzenetét terjesztik. A koldus, aki elibénk áll az utcán, sokkal hálásabb egy jó szóért, a szeretet leghalványabb megnyilatkozásáért, mint a tenyerébe nyomott pénzdarabért. A kórházban elhagyatottan fekvő beteg ember számára örökre felejthetetlen drága élmény az, ha valaki megáll öt percre az ágya mellett és üzenetet ad át neki Jézustól.
Egyházközségünk területén itt van a közelben egy hatalmas kórház, - sok testvérünk fekszik ottan heteken át és várja, várja, mint Saul Anániást, hogy egyszer csak belép hozzá valaki, aki az Úr Krisztustól jön követségbe, - és hiába várja, ha nem megy senki.
Sokszor megfigyeltem már, hogy a postás egyike azoknak a keveseknek, akiket minden házban várnak és titkos örömmel fogadnak, akinek a megjelenése titkos, boldog izgalmat kelt a lélekben, hátha valami jó hír érkezik valahonnan. Nos, Testvéreim, Krisztus követésében járni azt jelenti, hogy olyan postásai legyünk minden helyen és időben Krisztusnak, akit mindenütt örömmel várnak. Ezt kívánja tőlünk Krisztus, és ezt várja tőlünk a világ.
Érdekes mármost Anániás példájából megvizsgálni azt is, hogy hogyan történik erre a postai szolgálatra való megbízatása az egyes embereknek. Jézus néven szólítja Anániást, mire így válaszol: „Ímhol vagyok, Uram!” Íme, ilyen katonailag megy a dolog azoknál, akik Krisztus szolgálatában állanak. Fő a készség, az állandó készenléti állapot, mert itt éjjel-nappal szolgálati idő van.
Készen kell lenni mindig Jézus szavának a meghallására és parancsainak a véghezvitelére. E nélkül a készség nélkül nincsen isteni küldetés, enélkül nincs isteni vezetés. Ezért kell nekünk nagy súlyt fektetnünk a naponkénti csendes-idő pontos megtartására, mert ilyenkor a készenlét állapotát gyakoroljuk, a külső és belső lárma kikapcsolásával Isten útmutatására figyelünk. Bizonyára ilyen lelki elcsendesedés közben kapta Anániás is a megbízatást.
Imádság közben jelent meg előtte egy utcanév, és megértette, hogy oda el kell mennie az ú.n. Egyenes utcába. Megcsendült a lelkében egy név is: Saul, a tarsusi Saul. Bizonyára hallotta már azelőtt is ezt a nevet, és tudta, hogy Jézus ügyének egyik igen veszedelmes ellenségéről van szó. Azután látja lelkében az imádkozó Sault. Íme, így vezeti Isten az embert. Így tudta meg Anániás is, hogy föl kell keresnie Sault, és kezeit reá kell vetni, hogy újra lásson. Mindenki megkaphatja Istentől ezt a lelki vezetést, aki keresi, és hajlandó az engedelmességre.
Ebbe az Isten által való vezettetésbe rendszerint beleavatkozik a Sátán is, és igyekszik megzavarni és félrevezetni a lelket. Ez is jól látható Anániás példájában. Anániás elkezd kételkedni: vajon valóban Istentől van-e egy olyan megbízatás, amely valósággal az oroszlán barlangjába vezet? El is mondja Istennek a kifogásait: Én, Anániás, menjek el Saulhoz, én legyek hozzá gyengéd, segítő szeretettel, aki a legnagyobb durvasággal és legvakmerőbb elszántsággal üldözött téged, Uram, és a te híveidet? Hát te nem tudod, ki ez az ember, és hogy miért jött ide is?
Isten üzeneteinek, útmutatásának ez a legválságosabb pillanata. Jól halljuk mi Isten szavát, jól tudjuk mi az Ő akaratát, de... és jönnek a kifogások. Tudjuk mi azt, hogy többet kellene áldoznunk az Isten dicsőségére időben és pénzben egyaránt, de egyikből sincs elég. Tudjuk mi azt jól, hogy többet kellene törődnünk a szegényekkel, látogatnunk kellene a betegeket, Krisztus követeként kellene élnünk, de hát ki képes minderre?
Beszédünk úgy tele van tűzdelve „de”-kkel, mint a sündisznó tüskékkel, melyeknek az a hivatásuk, hogy elhárítsák a kívülről jövő, énünk nyugalmát háborító kellemetlenségeket. Mindenki kapna Istentől megbízatást, csak nem mindenki veszi komolyan, és nem mindenki fogadja el. Micsoda szörnyű következménye lett volna annak, ha Anániás engedett volna a kísértésnek, és nem fogadta volna el az Isten vezetését! Isten a kifogások után is újra csak azt mondotta: menj el! - és Anániás elment.
Végül, ha valaki az Isten követségében jár, attól sem kell félnie, hogy eredménytelen marad a munkája. Sokszor megkísérti az Ige szolgáit is az, hogy látszólag semmi kézzelfogható eredménye nincsen a prédikálásuknak. Kár. Mireánk csak az tartozik, hogy Isten szólott hozzánk, reánk bízta az üzenetét, hogy továbbítsuk. A postásnak nem az a feladata, hogy megírja a levelet, hanem az, hogy a már megírt levelet a címzettnek átadja. Krisztus postásaira is csak az tartozik, hogy az üzenetet továbbítsák, - az üzenet tartalmáról és eredményéről majd az gondoskodik, aki küldi azt az üzenetet.
Egy dolog bizonyos: Anániás teljesítette a parancsot - és csodát látott: Saul szemei megnyíltak, és lelke betelt az Isten Lelkével. Saulból Pál apostol lett. Ha ezzel a szóval fordulunk mások felé: „Atyámfia, az Úr küldött engem”, akkor utunk csodáról csodára, dicsőségről dicsőségre vezet. Tanítvány vagy? - Kötelez az Ige: az Úr küldött téged. Tanítvány vagy? - Erőt ad az Ige: az Úr küldött téged.
Ámen.
Dátum: 1939. január. 22.