Keresztyén Testvéreim! Rohanó korunknak egyik jellegzetes sajátossága az aktualitások hajszolása. Irodalmi, művészeti, társadalmi, nemzeti, világnézeti élet területén csak az érdekli igazán a mai átlagembert, ami időszerű. Ez természetes is, mert hiszen kinek volna ideje és tudományos felkészültsége ahhoz, hogy az élet egyes kérdéseinek a felszíne alá is behatolva elmélkedjék a problémákon.
Így van a mai ember a Szentírással is. A Bibliával szemben is új értékmérő fogalom alakult ki: időszerűség. Isten Igéjének csak az a része tarthat számot a modern ember érdeklődésére, amelyben a mának legakutabb kérdéseire feleletet talál. Amikor pl. egy egész ország fegyverben áll, hogy bosszút álljon régi ellensége fölött, ki kíváncsi akkor Jézus régi, egyáltalán nem időszerű tanítására, amely az ellenségnek a szeretéséről szól? Amikor nagy egyetemes nemzeti kérdések várják a feleletet és keresik a megoldást, kit érdekelnek akkor a legegyénibb lelki kérdésekkel pepecselő bibliai részek?
Az aktualitások hajszolása közben azután a Bibliának legalapvetőbb tanításai és a keresztyén élet legtermészetesebb gyakorlatai mennek feledésbe és csúsznak át észrevétlenül a szekták kezébe. Ha azután mégis előbukkannak ezek az „időszerűtlen” szavak és fogalmak, úgy állunk velük szemben, mint valami ókori művészeti emlékekkel a múzeumban, amelynek ismerjük már képekről az alakját, a nevét, csak azt nem tudjuk pontosan, hogy mit ábrázol.
Úgy érzem, Testvéreim, ilyen „időszerűtlen” az a kérdés, amelyről pedig ma beszélni szeretnék: a megtérés. Amikor ezt a szót a feledés homályából napvilágra hozzuk, azt hiszem, igen sokan idegenül állunk vele szemben, mint akiknek nem sok közük van egymáshoz. Hogy most, amikor - úgy tűnik - ezer más kérdésünk a nemzeti és társadalmi élet terén időszerűség tekintetében messze fölülmúlja a megtérés kérdését, mégis a megtérésről akarok szólani, az azért van, mert hiszem, hogy a Szentírás időszerűsége önmagában van, vagyis független az időtől és a körülményektől.
Ami azt jelenti, hogy nem az Igét kell szabni az emberhez, hanem az embert kell alkalmazni az Igéhez, mert az ember és minden kérdése változó és mulandó, az Ige pedig változhatatlan és örökkévaló. Isten Igéjében pedig legalább negyvenszer előfordul különböző formákban a megtérésre való fölhívás, ami azt mutatja tehát, hogy az Isten szemszögéből bizonyára igen időszerű a kérdés!
Mielőtt még Jézus elhagyná a názáreti családi kört és a műhelyét, Keresztelő János már szertejárja az országot és elkiáltja mindenütt a hívó szót: Térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa. És amikor Jézus először lép a nyilvánosság elé, az Ő megváltói munkájának is ez a nyitánya: Térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa. Jézus és utána az apostolok tanításának és munkásságának a fő motívuma mindenkor később is a megtérés és a térítés maradt. Sőt, Jézus egyszer ilyen félreérthetetlen nyilatkozatot tett: Ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a gyermek, semmiképpen nem mehettek be a mennyeknek országába. Hiába közelgetett el tehát a mennyeknek országa, megtérés nélkül semmi hasznunk abból.
Pál apostol életének abban a részében, amit az imént felolvastam, igen szemléltető leírását, példáját láthatjuk a megtérés lefolyásának. Ebben megláthatjuk azt is, hogy a mi megtérésünkben micsoda szerepe van az Istennek, és micsoda szerepünk van nekünk magunknak.
1.) A megtérésnek tehát mindenekelőtt maga Isten a mozgatója, a munkálója. Nem úgy áll tehát a dolog, hogy a bűnös ember egyszerűen elhatározza egy szép napon, hogy mostantól fogva megtér és leveti a bűneit egyszerűen csak úgy, mint szombaton este a szennyes ruhát, és ezentúl lelki ünneplőben járja a világot. Az ember tehát nemcsak úgy magától tér meg, sem nem az egyik ember téríti meg a másik embert, hanem a megtérés akkor igazi, ha maga az Isten munkálja azt a lelkünkben.
Ezt látjuk Pál megtérésének a történetében is. Az ő megtérése is a saját akaratától függetlenül ment végbe. Ő nem akart megtérni, sőt meg volt győződve arról, hogy nincs is rá szüksége, hiszen korának legvallásosabb szerzetrendjének, a farizeusok rendjének volt egyik legkiválóbb tagja. Most is a legjobb lelkiismerettel indult éppen a keresztyének üldözésére abban a szent hitben, hogy Istennek tetsző dolgot művel, hogy vallásos és nemzeti kötelességét teljesíti. Nem volt gonosz ember, nem volt istentagadó, sőt nagyon is istenfélő akart lenni, csak megvakította az elfogultság, és így nem vette észre, hogy nagy vallásos buzgalmában nem követte, hanem éppen üldözte az Istent, nem szolgálta, hanem éppen rombolta az Isten dicsőségét.
A nagy rohanásban, a nagy igyekezetben nem vette észre, hogy milyen lélekszakadva rohan saját vesztébe. „És amint méne, lőn, hogy közelgete Damaszkuszhoz, és nagy hirtelenséggel fény sugárzá őt körül a mennyből”. Nagy igyekezetében egyszer csak utána kiáltott az Isten, megállította a lejtőn, belenyúlt az életébe, megragadta rohanásában, fölfogta zuhanásában, kijózanította, és megláttatta vele, hogy az az út, amelyen nagy buzgalommal igyekszik előre, nem a mennybe, hanem a kárhozatba vezet. Egy szempillantás alatt olyan lelki világosságot gyújtott Isten Pálnak az elfogultságtól sötét lelkében, hogy elkábult tőle, összerogyott, és még a testi szeme is elvakult tőle egy időre. Megjelent előtte Jézus, elébe állt, és nem engedte tovább.
Erre most azt mondhatná valaki, hogy neki még sohasem volt ilyen hatalmas élménye. Ő is megtérne, ha Isten hasonló módon belenyúlna az életébe. Azt felelhetnénk erre, hogy nincsen is minden embernek olyan megtérésre szüksége, mint Pál apostolnak. Isten eljárását az egyes lelkekkel szemben nem lehet kaptafára húzni, Isten minden lélekkel az illető léleknek megfelelő különleges módon bánik.
Van olyan lélek, amely annyira elvakultan, annyira megrögzötten rohan a kárhozat felé, hogy csak ilyen, Páléhoz hasonló viharos jelenet térítheti meg útjában. Találkoztam már ilyen emberekkel is. Ezek az emberek el tudják mesélni, hogy mikor és hogyan történt meg életüknek ez a nagy pálfordulása. Ez azonban a ritkább és a rendkívülibb eset.
Sokkal általánosabb, különösen keresztyének között az, hogy valaki már gyermekkorától fogva hallotta Isten hívását, boldogan gondolta magát Jézus juhának, - időnként azonban el-elkalandozott a nyájtól és a Pásztortól, majd újra vissza-visszatért hozzá. Az ilyen ember nem tudna határozottan beszámolni arról, hogy hogyan és mikor tért meg. Legföljebb rá tudna mutatni az életében egyes jelenetekre, élményekre, eseményekre, amikor úgy érezte, hogy Isten közelebb volt hozzá, mint máskor, és ilyenkor hangosabban hallotta a hívását, mint máskor, és mintha ilyenkor olyan lendületet kapott volna az élete az Isten felé, mint amilyent máskor nem.
Isten szerepe tehát a mi megtérésünkben abban áll, hogy az Isten utánunk kiált, megállít és megláttatja velünk, hogy eltévedtünk, hogy elkalandoztunk, esetleg, hogy üldözzük Őt, mint Pál, nem pedig szolgáljuk. Ezt az Isten úgy teszi, hogy valamilyen formában elibénk állítja Jézust, és Jézus elállja az utunkat, mint Pál életében láttuk. Nem szabad azonban arra várnunk, hogy Jézusnak ez az elibénk állása a mi életünkben is hasonló viharos formában történik meg, mint Pál életében. Én már sokszor tapasztaltam a magam életében, hogy egy könyvnek az olvasása, vagy a Bibliának a tanulmányozása közben állott elébem Krisztus, és fölszólított, hogy térjek meg, forduljak meg, mert nekem nem arra kell mennem.
Nemrégen látogattam meg a kórházban egy fiatal leányt, aki majd’ fél esztendőt töltött ottan élet és halál között lebegve, aki egészen határozottan mondotta, hogy őt a betegsége térítette meg ahhoz az Istenhez, akivel azelőtt bizony nem sokat törődött. Ismerek olyan házaspárt, akik bizonyságot tettek arról, hogy nyolc esztendős kis fiacskájuknak a halála fordította oda a tekintetüket egészen komolyan az Istenhez. Akinek a lelki szemei nem vakok a látásra, az nemcsak a Bibliában vagy a templomi igehirdetésben, hanem még életének a kudarcaiban és csapásaiban is meglátja Jézust, aki azért áll elébe, hogy visszatérítse a nem neki való útról.
Közülünk, akik itt vagyunk, senki nem mondhatja tehát, hogy ha olyan élménye lenne, mint Pálnak volt, ő is megtérne, - mert az Isten mindenkinek az életébe belenyúlt már valamilyen módon, legfeljebb nem ügyeltünk rá, nem elégedtünk meg vele. Többet igazán nem tehet Isten, mint hogy elibénk állítja valamilyen formában Jézust, és tudtul adja, hogy az az irány, amely felé haladunk, az Ő megbántásának és a mi kárhozatunknak az iránya, de tudtul adja azt is, hogy Ő mindezért nem haragszik ránk, megbocsátott mindent, amit ellene vétettünk, szabad tehát a visszafordulás útja. Mindazok a lelki javak, a bűnbocsánat, az örök élet, az Istennel és az emberekkel való békesség, a lelki nyugalom, amit összefoglaló néven Isten országának nevezünk, itt van mellettünk, Isten egészen közel hozta hozzánk, itt van a hátunk mögött, és hogy bejussunk oda, hogy az a miénk legyen, csak vissza kell fordulnunk, csak meg kell térnünk. Ezért a sürgető felszólítás Jézus ajkán: Térjetek meg, mert elközelgetett hozzátok az Istennek országa.
2.) Ha tehát az Isten szerepe a megtérésben abban áll, hogy hív és megadja a lehetőséget a visszatérésre, akkor a mi szerepünk nem lehet más, mint hogy kihasználjuk ezt a lehetőséget: végrehajtjuk a nagy hátra-arcot.
Minden ember életének az útja két irányban haladhat csak: vagy közeledik Istenhez, vagy pedig távolodik Istentől, - más szóval tehát, az Isten felé, vagy a Sátán felé. A megtérés az ember részéről abban áll, hogy az ember az Istentől távolodó útján megáll, visszafordul, és elindul az Isten felé. Akármilyen közel vagyok is az Istenhez, de ha egyszer hátat fordítok neki és akár csak egy lépést is távolodom tőle, már kiléptem az Isten országából, és megtérésre van szükségem. Viszont akármilyen távolra kerültem is, akármilyen mélyre züllöttem is le az Istentől, de ha egyszer hátat fordítok a Sátánnak, 180 fokos fordulatot hajtok végre, és akár csak egy lépésnyit is közeledem az Istenhez, már beléptem az Isten országába. Megtérésre tehát mindannyiszor szüksége van az embernek, valahányszor életének az útján nem közeledik, hanem távolodik az Istentől.
Ez eddig nagyon szép, és fölöttébb egyszerű - a nehézség azonban abban van, hogy a legtöbb ember maga sem tudja, hogy bizonyos cselekedetei végzése közben közeledik-e az Istenhez, vagy pedig távolodik tőle. Pál is meg volt győződve róla, hogy az Isten dicsőségét szolgálja, ha üldözi és kiirtja a Krisztus követőit. Használni akart az Isten ügyének, szolgálni akart az Istennek, és elfogultságában nem vette észre, hogy mindennek éppen az ellenkezőjét tette.
A napokban olvashattunk mindnyájan az újságokban egy amerikai tudósról, aki olyan nagyítókészüléket talált fel, amellyel a lencse alá kerülő tárgyakat milliószoros nagyításban lehet látni. Az illető tudós állítólag még ezzel sem elégedett meg, hanem a készüléke teljesítőképességét még tízszeresére akarja fokozni. Vannak az emberi testnek olyan apró, pici ellenségei, a bacilusok, amelyeket tízmilliószorosra kell felnagyítani, hogy sikerrel lehessen felvenni ellenük a küzdelmet.
Érdekes, hogy lelki életünk területén éppen az ellenkező módon igyekszünk eljárni. Lelkünk ellenségeit, még ha a legnagyobb bűnökről van is szó, igyekszünk minél kisebbeknek és jelentéktelenebbeknek látni. Ha egyszer valami lelki mikroszkópon keresztül vizsgálnánk a lelkünket, meg vagyok győződve, hogy elszörnyülködnénk a sok lelki baktérium és veszedelmes bacilus láttán. Akkor látnánk meg, hogy az elfogultság milyen vakká tett bennünket, hogy mikor a legjobban „használtunk” a keresztyénségnek, a legjobban „szolgáltuk” az Istent és az egyházat, akkor okoztuk a legnagyobb kárt. Van ilyen lelki mikroszkóp, az Isten törvénye, a Tízparancsolat és annak a magyarázata, a Hegyi beszéd: ha valaki keresztültekint ezen, mindent meglát a lelkében.
A megtérés mármost abban áll, hogy elfordulok mindattól, amit az életemben, mint Istennek nem tetsző dolgot, tehát mint bűnt fölfedeztem, hátat fordítok annak, amivel eddig szemben voltam, és elindulok az Isten felé, akitől eddig távolodtam. Pál apostol megtérési példája azt is megmutatja, hogy mit jelent az Isten felé haladni, az Istenhez közeledni. Pál apostol a látomás súlya alatt összetörve, így szól Jézushoz: „Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?” - tehát belátta azt, hogy amit akart cselekedni, bár a legjobb szándékból fakadt, de nem az Isten akarata szerint való cselekedet volt. Belátta, hogy legjobb igyekezete és a legbecsületesebb törekvése is az Isten ellen irányult. Megfordult tehát, hátat fordított eddigi törekvéseinek, mindannak, amit ő akart, és kész volt ezentúl azt tenni, amit az Isten akart.
Az Isten felé való közeledésnek az útját ma is ez a kérdés mutatja: „Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?” Tehát ezentúl nem az a fontos, hogy mit parancsolnak a körülmények, mit kívánnak az ösztöneim és indulataim, mit kíván a jól felfogott érdekem, vagy a hiúságom, vagy a karrierem, - hanem: mit akarsz Uram te, hogy cselekedjem. A megtérés legvégső fokon azt jelenti, hogy az akaratomat teljesen alárendelem az Isten akaratának. Vagy képben kifejezve: a meg nem tért ember azt szeretné, hogy élete csónakjának az evezőlapátjai Jézus kezében legyenek, a kormányt pedig maga kezelné, - a megtért ember ezzel szemben kezébe veszi az evezőlapátot, és a kormányt átadja Jézusnak. Ezt jelenti az, hogy mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?
Azt mondottuk az imént, hogy időszerűtlen ma, amikor sok más sürgős kérdésünk megoldásra vár, a megtérésről beszélni. Meg vagyok azonban győződve arról, hogy csak az az ember nyúlhat hozzá a válságok megoldásához, aki az Isten felé halad, aki megtért ember. Mert az Isten felé haladás életet jelent, a távolodás pedig halált. Ha valaki úgy szolgálja a hazáját vagy az egyházát, hogy közben távolodik Istentől, az akármilyen jót akart is, akármennyire igyekezett is használni, mégis romlásba és pusztulásba viheti csak azt.
Éppen azért, mert ilyen akut társadalmi és nemzeti kérdések várják a megoldást, éppen ezért nincsen időszerűbb kérdés ma a megtérésnél. Nem én mondom tehát, hanem az én Uram Jézus Krisztus kiált utánunk és kér mindnyájunkat:
„Térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa.” (Mt 4,17)
Ámen.
Dátum: 1939. január 15.