Néhány nappal ezelőtt, amikor a napi bibliaolvasásom közben újra elolvastam ezt a részt, az első, ami föltűnt benne, Jézusnak ez a keserű kifakadása volt: “Óh, hitetlen és elfajult nemzetség! Vajon meddig leszek veletek? Vajon meddig szenvedlek titeket?” (Máté 17,17) Mi indíthatta fel Őt annyira, hogy ilyen kemény szavakban szakadt fel lelkéből a keserűség? Magam elé képzeltem az egész jelenetet: a csalódott édesapát, akinek most ímé az utolsó reménye is szertefoszlott. Mindent megpróbált már szerencsétlen, beteg fiával. Kuruzslók, varázslók, orvosok nem tudtak segíteni rajta, fölkereste hát Jézus kis társaságát. Hírből bizonyára hallotta már, hogy ebben a közösségben sok csoda történik. Íme, most keserűen tapasztalja, hogy ez is hiábavaló volt, a tanítványok sem tudtak segíteni rajta!
Láttam magam előtt a tehetetlen tanítványokat, amint tanácstalanul állnak a súlyos esettel szemben, szégyellik magukat a sokaság előtt, a kudarc miatt. Hiábavaló volt minden jó igyekezetük, nem sikerült kiűzni az ördögöt az ifjú emberből.
Láttam magam előtt a kárörvendő farizeusok seregét, amint gúnyosan összekacsintanak: na, lám, ennyit ér hát annak a názáreti Jézusnak a tudománya! Most végre mindenki láthatja, hogy csődbe jutott Krisztus követőinek az igyekezete, ímé, ők sem tudnak segíteni!
Ekkor érkezik oda Jézus, és látva a jelenetet, keserűen kifakad a hitetlen és elfajult nemzetség ellen! Jézus korholó szavai mindenekelőtt a tanítványokat érik. Hiszen a farizeusoktól úgysem lehetett mást várni, mint gúnyos kárörvendést. Krisztus ellenségei mindig akkor örülnek a legjobban, ha be tudják bizonyítani a keresztyénség csődjét. De a tanítványok tehetetlensége méltán fájhatott Jézusnak, mert szégyent hoztak az Ő ügyére, és ezzel jó alkalmat szolgáltattak az ellenség gúnyolódására. Jézus tanítványairól feltételezhető volt, hogy belőlük, akik ott éltek a gyógyító isteni erő forrásánál, továbbáradnak annak hatásai. Éppen nem volt tehát természetes, hogy ők sem tudnak segíteni. Nekik tudniuk kellett volna. Ezért feddi meg Jézus a tanítványait ott rögtön, a helyszínen, és ezért nevezi őket ellenségei füle hallatára hitetlen és elfajult nemzetségnek.
Testvéreim, azért ütött olyan nagyon szíven Jézusnak ez a keserű kifakadása, mert fölöttébb találva éreztem általa a mai keresztyénséget, a mi keresztyénségünket. A csalódott édesatya panasza, hogy hiába kért segítséget a tanítványoktól, ma felerősödve ismétlődik meg, és keserű vádként hangzik fel a világból Jézus híveinek tehetetlensége ellen. Az emberek egyik része gúnyosan, a másik szorongva és aggódva kérdi szakadatlanul, hogy hol marad az egyház, hol vannak, és mit csinálnak Krisztus hívei. Ők sem tudnak már segíteni a nagy világválság megoldásában? Van-e még a keresztyénségnek ereje arra, hogy ebben az elvadult, ádáz küzdelemben a népek között munkálni tudja a megbékélés útját? Nem az egyházak csődjét jelenti-e máris az, hogy éppen “keresztyén” népek lelkét emészti az engesztelhetetlen gyűlölet lángja egymás ellen?
A bibliai történetben egy epileptikus fiúról van szó, akit gonosz lélek tartott megszállva, és gyakorta vetette őt tűzbe és vízbe, megszaggatta a testét, meggyötörte a lelkét. És ezen a fiún nem tudtak segíteni a tanítványok. Hát ki segítsen a szegény nyomorulton, ha még azok sem képesek, akiknek olyan Úr a Királyuk, Aki halálával és feltámadásával örökre megtörte a Sátán hatalmát?! Ez az ördögi megszállottságtól gyötrődő szerencsétlen világ is ki mástól várhatná a segítséget, a gyűlölet, a hazugság, a bosszú, a hatalmi vágy gonosz lelkeinek a kiűzését, mint a mennyei Krisztus földi seregétől: a keresztyén egyházak népétől?
És mi, Testvéreim, itt állunk szégyenszemre erőtlenül, mint a tanítványok az epileptikus fiú előtt. Tehetetlen gyengeséggel csak nézzük a gyötrődést, és nem tudunk megfelelni a felénk forduló váradalmaknak! Lássuk meg most már legalább azt, hogy ez a mostani nagy fölfordulás nagy ítélet fölöttünk, az egész világ keresztyénei fölött, mert szomorú bizonyítéka annak, hogy megízetlenült só és kialudt fényforrás vagyunk! És óh, jaj nekünk, és jaj a világnak: nem vagyunk számottevő tényező az összekuszálódott problémák megoldásában! Ezért fáj nekem, és bár fájna mindnyájunknak, Jézusnak ez a keserű vádja: Óh, hitetlen és elfajult nemzetség! Nem az Ő gyűlölőire és ellenségeire vonatkozik ez a kitétel, hanem reánk, az Ő követőire, akik tehetetlen gyengeségünkkel alkalmat és okot adtunk a keresztyénségben rejlő erők lekicsinylésére és semmibevételére.
A tanítványokat a történet szerint nagyon megrendítette az eset, és pironkodva kérdezték Jézustól, amikor egyedül maradtak, hogy ők miért nem tudták kiűzni az ördögöt a fiúból. Jézus válasza rendkívül egyszerű. Azt mondja: “A ti hitetlenségtek miatt. Mert ha akkora hitetek volna, mint a mustármag ... semmi sem volna lehetetlen néktek.” (17,20) Jézus a mustármaggal nem is annyira a hit kicsinységét akarja kifejezni, hanem annak élő voltát. Tehát az élő, eleven hitnek a hiánya miatt tehetetlenedett el a mai keresztyénség. Mi ez az élő hit? Egy kis történettel hadd világítsam meg!
Egy fiatalember nagy lelki nyomorúságaival ment egyszer lelkipásztorához. Tanácsot és vigasztalást kért tőle. És miután bűneinek hosszú, sötét sorozatát már mind elmondta és töredelmesen megvallotta, a lelkipásztor emlékeztette őt arra, hogy van még egy mindezeknél is sötétebb bűne, amit azonban még eddig nem mondott el. Mi lehet az? - kérdezte az ifjú ember elborulva. Az a bűn, amire gondolok - válaszolta a lelkipásztor - az, hogy ön még ezek után is vonakodik hinni Jézus Krisztusban, mint olyan Megváltójában, Aki képes önt megszabadítani minden bűnétől!
Ez a mi bajunk is! Vagy mondjuk úgy, hogy ez a mi legnagyobb bűnünk is. Beszélünk mi bűnbánatról eleget, sorolgatjuk mi is azokat a bűneinket, amelyek reménytelenné, szomorúvá és kuszálttá teszik életünket - de a legnagyobb bűnünkkel még mindig nem vagyunk tisztában: azzal, hogy nem hiszünk Jézus Krisztusban és az Ő bűnökből megszabadítani tudó erejében. Az élő hit: a megváltó Krisztusban való hit. Ez az egyetlen dolog, amiből a beteg világ felé gyógyító erő származhat. “A hit a léleknek az a megnyílása, amelyen át Isten ereje kiárad bele, és képesíti különben lehetetlen dolgok megvalósítására is.”
A tanítványok nagyon szerettek volna segíteni a beteg fiún, összeszedték minden igyekezetüket, elővették minden tudományukat, de ez olyan eset volt, amivel csak hit által lettek volna képesek boldogulni. Nagyon sok olyan jó szolgálat van, amit élő hit nélkül is el lehet a köz javára végezni, például fát vágni, jó ebédet főzni, gyönyörű képeket festeni, aktákat elintézni, villamost vezetni, hivatali ügyeket lelkiismeretesen végezni. De a Krisztus követőitől (mondjuk: a Lelkigondozó c. folyóirat olvasóitól) többet vár a világ. Azt, hogy minden munkájából és minden jócselekedetéből megnemesítő hatás, gyógyító erő, ördögöket űző hatalom áradjon, sugározzék bele a beteg társadalomba, a gonoszság lelkeitől megszállott világba. És ezt nem tudjuk megtenni a hitetlenségünk miatt!
Bennünk is van nagyon sok jó igyekezet, segítőkészség, tudományos felkészültség, nincs hiány a jó tervekben és elgondolásokban, sőt még a nemzeti érzésben sem - csak a hitben! Mostanában éppen úgy, mint régen is, sokan szokták mondogatni, hogy: Én elsősorban magyar ember vagyok, azután keresztyén. A két fogalomnak, a magyarságnak és a keresztyénségnek ez a kettéválasztása mutatja, hogy máris baj van a hittel. Mert azt jelenti, hogy van egy olyan életformám, a magyar mivoltom, amit elébe helyeztem a hitéletemnek, amit tehát ilyenformán függetlenítettem is tőle: tehát pogányul vagyok magyar.
Ez a mondás, hogy előbb magyar vagyok, azután keresztyén, majdnem olyan képtelenség, mintha azt mondanám, hogy előbb férfi vagyok, azután keresztyén. Mert ha ez igaz, akkor ez azt jelenti, hogy a keresztyénséget az én Isten által megszabott életformámból kirekesztettem. Ne értse félre senki, amit mondok! Természetes az, hogy ma nagyobb szükség van az öntudatos hazafiságra, mint bármikor a történelmünk folyamán. De értsük meg azt, hogy keresztyén hitem éppen megszenteli, áldottá, gyümölcsözővé, gyógyító erejűvé teszi a hazafiúi érzelmemet. Tehát hazám igazi érdeke azt kívánja tőlem, hogy ne csak égő lelkű, áldozatra kész magyar legyek, hanem több ennél: keresztyén magyar, élő hitű, Krisztusban hívő, és Neki engedelmeskedő magyar legyek. Nem magyar Krisztus kell nekünk, mert olyan nincs is, hanem Krisztusi magyar!
Nos tehát, visszatérve alapigénkhez, lehetsz élő hit nélkül is jó hivatalnok vagy szorgalmas gyári munkás, vagy akármilyen foglalkozású, derék állampolgár, de segíteni, eredményesen segíteni a beteg magyar közélet felemelésében, nemzeti életünk sebeinek a bekötözésében és gyógyításában, nemzetünknek a bűneiből való megszabadulásában, olyan erőnkön felüli feladat, amit csak a Megváltó Jézus Krisztusban való élő hitünk által maga az élő Isten tud elvégezni rajtunk keresztül.
A tanítványok hitetlenségük miatt nem tudták meggyógyítani az epileptikus fiút. De az apának fia iránti végtelen szeretete megtalálta mégis a helyes megoldást. Amikor elébe állt Jézusnak, azt mondta neki: “ha valamit tehetsz, légy segítségül nékünk, könyörülvén rajtunk. Jézus pedig monda néki: Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek.” - Ő így könyörgött: “Hiszek, Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek!” (Márk 9,22-24) És a fiú a tehetetlen tanítványok ellenére is, mégiscsak meggyógyult.
Szereted-e annyira a népedet, a hazádat, fáj-e annyira látni életünk gyötrelmes vergődését, hogy megalázva magad Krisztus előtt, így tudsz érte könyörögni: Hiszek, Uram, Benned, légy segítségül az én hitetlenségemnek!? Ő a hitetlenségeden is tud segíteni. És ne feledd: Jézus mondotta: “Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek!”
(Megjelent: a Lelkigondozó c. folyóiratban)