Életünknek egyik legnagyobb kérdése a kenyér-probléma. A kenyér-kérdés igazságos és méltányos megoldásáért küzd az emberiség kezdettől fogva mind máig. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy az emberiség küzdelmeinek legfontosabb rugója, hajtóereje éppen a mindennapi kenyér gondja. És ha ennyire fő kérdése az emberiségnek a kenyér, természetes, hogy az Élet Könyve, a Biblia is foglalkozik vele. Abban az imádságban, amelyet Jézus mindennapi imádságul adott követőinek, amely az egész keresztyénség közös imádsága lett, és amely, rövidsége miatt csak a legfontosabb dolgokat tartalmazza, ott van a közepén a mindennapi kenyér kérése. Valaki egyszer azt mondta, hogy jó lenne az Úri imádság közben minden mondatnál megállni egy kis időre, és végiggondolni, mi-minden van abban! Tegyük meg ezt most! Álljunk meg egy kis időre a Miatyánknak ennél a kérésénél, és tudatosítsuk magunk előtt, mit jelent ez számunkra! Milyen hitvallást, milyen kérést és milyen követelményt?
Sokáig azt hittem, ez a legkönnyebb része az Úr által tanított imádságnak. Hiszen a legtöbb ember, aki egyáltalán szokott imádkozni, ilyen dolgokért könyörög állandóan. A legtöbb általános imádságnak, ami az ég felé száll, olyan tartalma van, ami a kenyér-kérdéssel, a megélhetés problémáival kapcsolatos. Mit szoktak kérni általában az emberek Istentől? Egészséget, gyógyulást, segítséget abban, hogy ne lássanak szükséget, ne kerüljenek bajba. Úgy képzelik, hogy van egy ún. Jóisten, akinek az a dolga, hogy biztosítsa számunkra a zavartalan, lehetőleg nyugodt életet, vigye sikerre elgondolásainkat, teljesítse be igényeinket, tehát mintegy adja meg a mindennapi kenyerünket, a megélhetésünket. A legtöbb imádságban ez történik: mindennapi, földi szükségleteinknek, ügyes-bajos dolgainknak Isten elé tárása, és annak az igénynek a bejelentése, hogy mindebben pedig segítsen meg a hatalmas Isten! A Jóisten!
Nos, rájöttem, hogy az Úri imádságban a mindennapi kenyérre vonatkozó kérés egészen másvalami. Itt Jézus nem ad biztatást az előbbiek szerinti imádkozgatásra. Itt másról van szó. Itt Jézus életünknek egy olyan területét akarja bevonni Isten uralma alá, ami a legkönnyebben ki szokott maradni onnét. Melyik területe ez az életünknek? A mindennapi kenyér, és annak megszerzésével járó gondok, bajok, törekvések. Földi életünknek a gazdasági és szociális vonatkozású kérdései: az állásunk, amit betöltünk, a munkánk, amit a megélhetésünkért végzünk, a heti vagy a havi keresetünk, meg az ilyen-amolyan mellékkereseti törekvéseink, amiből házbért, ruhát, élelmet, villanyt, gázt, orvosságot, fizetünk. Tehát földi életünknek mindaz a területe, amelyen az anyagi kérdések súlyát érezzük és hordozzuk, ahol kénytelenek vagyunk érezni szakadatlanul a pénz hatalmát, a Mammon uralmát.
Éppen a mindennapi kenyér ezerféle gondja jelentheti számunkra azt a kísértést, hogy életünknek ez a területe észrevétlenül is a Mammon uralma alá kerül. Félünk a hatalmától, és mégis remegünk érte. Nem akarjuk elismerni magunk fölött az uralmát, és mégis kiszolgáljuk. Hallottam már ilyen sóhajt: Olyan szívesen foglalkoznék lelki dolgokkal, de a piszkos anyagiak lefoglalják minden időmet! Itt nem az a baj, hogy az anyagiak lefoglalják az idejét, hanem az, hogy azok piszkosak. Ez annak a jele, hogy azok az anyagiak nincsenek az élő Isten uralma alá adva, rendelve. És minden, amit az Isten akaratának való engedelmesség meg nem szentel, minden, ami kívül marad az Ő uralmánaka körén, az valóban piszkos! Tudjátok, mit jelent a Mammon szó? Azt jelenti, hogy a Sátán ürüléke! Ebben markolászni valóban piszkos dolog! De nem kellene, hogy piszkos legyen! Mert lehetne szent is, Isten uralma, Isten akarata alá rendelt! Mert a Mammon nem általában pénzt vagy gazdagságot jelent, hanem a bálvánnyá lett pénzt, az úrrá lett gazdagságot, az életünk fölött eluralkodó, és mindent szolgálatába állító anyagiakat, ami éppen a mindennapi kenyér, a megélhetés kérdéseiben észrevétlenül elhatalmasodik fölöttünk. És így az életünk két úrnak szolgáló élet lesz.
Legveszedelmesebb állapot, a kettősség elve hatol be az életünkbe. Megosztott szívű emberekké leszünk: Krisztus uralkodjék a lelki életünkben, az érzelmeinken, az egyházi és vallásos életmegnyilvánulásaink fölött, ámde a gazdasági kérdéseinkben, a kenyérkereset mindennapi küzdelmében, a létért való küzdelemben valami más. Életünknek ezt a területét kivonjuk az Ő uralma alól, itt nem lehet Krisztusi elgondolásokat és eszméket alkalmazni. Rengeteg ember él ilyen belső hasadásban. Életében vannak bizonyos körök, ahol engedi Krisztust hatni, uralkodni, viszont más körök meg el vannak zárva az Ő hatóereje elől. E fenntartott helyek fölött mi uralkodunk, ott mi döntünk!
Pedig az a kísérlet, hogy az emberi lélekben kettős uralom lehessen, eleve meghiúsulásra van ítélve. “Senki sem szolgálhat két úrnak” - mondja Jézus #Mt 6,24. Mégis mindig, újra megpróbáljuk, és még csodálkozunk, hogy olyan kielégítetlen az életünk. Persze, hogy az, hiszen belső meghasonlottsággal nem lehetünk boldogok és hasznos emberek. Rettentő sok csatavesztés és nyomorúság származik abból a meghasonlottságból, hogy a lelki életben Krisztus uralkodik, a külső életben pedig a mammon.
Ebből a belső meghasonlottságból akar kivezetni Jézus az Úri imádságnak ezzel a kérésével: a mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Azt akarja, hogy életünknek ezt a területét is Isten közvetlen uralma alá rendeljük. Azt akarja, hogy belső egységre jussunk, hogy Krisztus élete győzelmesen uralkodjék lényünknek minden parányi részében és valamennyi kapcsolatunkon. Hogy Őt ne akarjuk fél-királlyá tenni, mialatt szívünkben félisteneket hagytunk. Döntenünk kell: vagy teljesen ki kell szorítanunk életünkből Krisztust, Őt elfelednünk, és az uralmat teljesen a magunk kezébe vennünk, és ebben az esetben mindenben a magunk énjének az irányítása alatt fogunk állni, tehát így jutunk belső egységre, - vagy pedig teljesen ki kell szolgáltatnunk és Krisztus uralma alá kell helyeznünk minden fenntartott területet, a mindennapi kenyér-kérdést is. Ebben az esetben Krisztustól irányított és őbenne egységessé vált életünk lesz! Egy-központú lesz az életünk!
Ezzel a kéréssel mindenekelőtt az a vágy, az a szándék, az az akarat jut kifejezésre, hogy életünk anyagi vonatkozású kéréseiben is, a megélhetésünk, a létért való küzdelmünk minden dolgában is Krisztus legyen a középpont. Őtőle, Őáltala és Őreá nézve rendeződjenek ezek a problémák is. Jézus nem annyira lelki-szellemi valóság, hogy az életünknek az ilyen, egészen anyagi vonatkozásai is ne érdekelnék. Tudja Ő, mit jelent éhezni, szomjúhozni, otthontalannak lenni, illegalitásban élni. Végigjárta az élet mélységeit, és éppen ezzel megszentelte azt.
Jézus ott van a mindennapi életben. Nemcsak a templomban van jelen, ahol szépen, ünneplőbe öltözve, békés csendben, zavartalanul énekeljük a Zsoltárt gyülekezeti közösségben, hanem ott is egészen otthon van, ahol az orcánk verítéke folyik a munkában, ahol a létért való küzdelemben kifárad a karunk és a fejünk. Ahol egy édesanya töri a fejét, hogy mit főzzön ebédre, ahol egy gyári munkás fölsóhajt a gép mellett az éjszakai műszakban, ahol az emberek lótnak-futnak, tülekednek, versenyeznek, mert kell a kenyér! Ott van Jézus, hiszen meg van írva: gazdag lévén szegénnyé lett érettünk #2Kor8,9, hogy gazdasági és szociális életszükségleteinket is a saját ügyévé tegye. Nemcsak a bűneink terhét vette magára, hanem az életünk minden egyéb terhét is. Ezzel az imádsággal: “Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, szolidaritást vállalt velünk anyagi síkon is.
Mintha azt mondaná: a ti kenyeretek az enyém is, és az én kenyerem a tiétek is. A ti szükségetek az én szükségem, és a ti éhségetek és szomjúságotok az én éhségem és szomjúságom. Egyszer a pusztában, amikor negyven nap és negyven éjjel böjtölt, Ő is megéhezett. Egy reggel, amikor a városba igyekezett, megéhezett, és az útszéli fügefán keresett volna gyümölcsöt, de nem talált. A keresztfán így sóhajtott föl: szomjúhozom! Ennyire közénk jött, ennyire egy lett velünk, ennyire velünk együtt mondja: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.” Mintha a mi kezünket belevenné a maga kezébe, ahogyan az édesanya a kicsi gyermekkel szokott imádkozni, és így mondaná együtt velünk: a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! Mintha azt mondaná: ne hagyjatok ki engem a kenyérkérdésből, életeteknek erről a nagy-nagy területéről, hiszen itt vagyok ebben is, itt is a Megváltótok vagyok!
Az, hogy kenyerünket Istentől kérjük, nem ment föl az érte való munkálkodástól. Nem varázslás történik ebben a kérésben, nem munka nélkül való megélhetési igény fejeződik ki benne. Nem úgy kérjük a kenyerünket Istentől, mint a rossz diák, aki nem készült fel számtanból, és most imádkozik Istenhez, hogy a tanár fel ne találja szólítani. Kövekből kenyeret varázsolni, munka nélkül bőséghez jutni: ez a sátán találmánya. Jézust is megkísértette vele, amikor arra biztatta, hogy változtassa a köveket kenyerekké! Nem kövekből lesz az igazi kenyér, hanem munkából és a reá adott Isten-áldásból. Tehát ebben a kérésben benne van a tőlem telhető legbecsületesebb munka elvégzésére való elköteleződésem is. Csak olyan munkára kérhetem Istentől a kenyér-áldást, amit teljes felelősséggel és őelőtte való számadási készséggel végzek el. Ha becsülettel elvégeztem a feladatot, akkor jó lelkiismerettel kérhetem, hogy az Ő áldásaképpen meglegyen ma is a kenyerem.
És még csak egy kis szócskára figyeljünk: a mi mindennapi kenyerünkről van szó. Fontos itt ez a többes szám első személy, amiből világos, hogy az én mindennapi kenyeremet úgy lehet és szabad kérnem, hogy azzal együtt minden ember kenyerét is kérem. A mindenki kenyerében van benne az én kenyerem is. A mindenki megélhetésében van benne az én megélhetésem is. Ez a “mi” azt jelenti, hogy mindnyájan egy nagy család vagyunk: egy Atyának a gyermekei, testvérek, az egész világon, akik felelősek vagyunk egymásnak is a kenyeréért vagy kenyértelenségéért.
Az egész szociális probléma megoldása abban van, hogy a kenyér-kérdésben “én-emberekből” “mi-emberekké” váljunk. A kenyér-kérdésben az egyes szám első személyről a többes szám első személyre, az én-ről a mire helyeződjék át a hangsúly! Jézus itt éppen erre tanít ezzel a kéréssel. Azt akarja, hogy úgy tekintsek magamra, hogy ugyanakkor egy nagy ember-család egy tagjaként lássam magam. Úgy vegyem tekintetbe az érdekeimet, hogy ugyanakkor vegyem tekintetbe a többi ember érdekeit is. Úgy kérjem a magam szükségleteinek a kielégítését, hogy ugyanakkor kérjem a felebarátaim, a szomszédaim, a földgolyó másik felén élő emberiség szükségleteinek a kielégítését is!
Azt mondhatná most valaki, hogy azzal, hogy néhány hívő lélek komolyan veszi azt, amire itt Jézus tanít, még nem oldódik meg a világon a szociális probléma. De ugyanígy: azzal, hogy vadrózsa-töveket olt be valaki, még nem válik nemessé minden vadrózsabokor az erdőben. De hát akkor nem is érdemes rózsakerteket ültetni? Nos, egészen bizonyos, hogy Isten országának a virágoskertjében is sokan találnának enyhülést, ha megtanulnánk minden reggel komolyan így imádkozni: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”. És ha minden este megtanulnánk így hálát adni: Hála néked, Uram, hogy a mi mindennapi kenyerünket megadtad nékünk ma!
Ámen
Dátum: 1954. május 23.