Ebben a gyülekezetben, úgy, ahogyan most itt együtt vagyunk, többen vannak már, akik élő hitre jutottak, akik megismerték Jézus Krisztusban a megváltás titkát, akik már személyes tapasztalatukból tudják, mit jelent a bűnbocsánat a Krisztus véréért, és akik ezért már hálából odaszentelték magukat az Úrnak. Vannak itt közöttünk, akik minderről a nagy örömről már nyíltan bizonyságot is tettek, vannak, akik a felkínált kegyelemre titkon, a lelkük mélyén mondtak boldogan igent. Mindenekelőtt ezektől kérdi meg most az Ige: Mi lett azzal a világossággal, amit a Szentlélek tüze gyújtott bennük? Odakerült-e a helyére, a gyertyatartóba, hogy fényljék azoknak, akik még a sötétségben vannak - vagy elrejtetett a véka alá? Magyar református egyházunkban és a mi gyülekezetünkben az a helyzet, hogy az evangélizációk, konferenciák, bibliaórák hatása alatt egyre több lélekben támad világosság, de ezzel együtt egy újabb veszedelem is kezd terjedni közöttünk: az, amit valaki így fogalmazott meg egyszer, hogy "keresztyén individualizmus". Azt jelenti ez, hogy valaki a megtalált Megváltójával visszavonul egy csendes, elzárt, egyéni kegyességbe, ahol azután lassan befullad a kapott világosság, mert nincs levegője!
Kimondhatatlan nagy dolog, nagy kegyelem, amikor valakit megáld az Isten. De ez az áldás sohasem csak önmagamra való tekintettel történik, hanem mindig a másik emberre nézve is. Egy Ige a Bibliában így fejezi ki ezt: "Megáldalak, és áldás leszel!" (v.ö. 1Móz 12,2) Azért kapod az áldást, hogy te magad áldás lehess mások számára! Ha a te lelkedet felmelegítette az Isten, azért történt, hogy más fázós lelkek temelletted melegedhessenek. Isten sohasem csak azért hív magához, hogy nála áldást vegyünk - persze, mindenekelőtt ezért -, hanem azért is, hogy tőle áldást vigyünk! A hívő embernek minden újabb találkozása az Úrral ezzel a határozott utasítással végződik: “Most azért eredj, elküldelek téged!” (v.ö. 2Móz 3,10)
A népnek az egyiptomi rabságban való szenvedése nemcsak történet, hanem jelkép. Jelképezi a meg nem váltott ember nyomorúságát, szenvedését, gyötrődését. Úgy néz ki a dolog, olyan siralmasan, olyan reménytelenül, mintha Isten elfeledkezett volna az Ő népéről. Látszólag nem történik semmi intézkedés a nép sanyarú sorsának enyhítésére. Valójában azonban már készül a szabadítás. Íme, ezt olvassuk: “Az Úr pedig monda: Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, ...és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat, sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Égyiptombeliek kezéből, és felvigyem őt arról a földről jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre.” (2Móz 3,7-8) Ímé, az Úr már intézkedik, kiválaszt és megbíz egy embert, hogy az Ő szabadító tervét és szándékát végrehajtsa általa. Egy csomó, rabságban sínylődő ember várja a szabadulást, de az az ember nem akar menni, mentegetőzik, megijed, szeretne elbújni, és nem eszköz lenni az Úr kezében. Persze, hogy kényelmesebb volna zavartalanul örvendezni annak, hogy ő már megszabadult Egyiptomból, mint visszamenni most újra oda, és segítségül lenni azoknak, akik még kínlódnak a szolgaságnak házában.
Amikor te megismerted az Urat, és elfogadtad szabadító kegyelmét, Isten ebben a te hitre jutásodban mások számára is készítette a szabadulást. Másokra is gondolt akkor, amikor terajtad könyörült. Azokra, akiket teáltalad akar majd kivezetni a szolgaság házából, a Sátán rabságából a Krisztusban megjelent kegyelem boldog szabadságára. Azért választott ki, hogy te is eszköz légy az Ő szabadító tervének és szándékának a végrehajtásában. Bűnben élő, a szabadulást még nem ismerő, de arra öntudatlanul is vágyakozó emberi lelkek várnak rád, hogy mikor viszed már nékik az Úrtól az üzenetet. Azért könyörült rajtad az Úr, hogy munkatársa légy, hogy föl tudjon használni emberi lelkek megmentésének a munkájában. Ha vannak itt hívő emberek, mozduljanak ki végre a lelki tétlenségből, az ismeretlenségnek abból a homályából, amiben megbújnak! Most személy szerint nekik szól a parancs: Most azért eredj, elküldelek téged, hogy hozd ki az én népemet, Egyiptomból!
Mózesnek nagyon komoly kifogásai voltak ez ellen a megbízatás ellen. “Kicsoda vagyok én - mondja -, hogy elmenjek a fáraóhoz, és kihozzam az Izráel fiait Egyiptomból?” (2Móz 3,11) Negyven évvel ezelőtt ezt nem mondta volna. Élete korábbi szakaszában nagyon is szándékában volt megszabadítani népét a rabságból! Hozzá is kezdett a saját feje szerint, de rosszul sikerült a dolog, és ugyancsak elment a kedve tőle, menekülnie kellett az országból.
Három jól megkülönböztethető korszak van Mózes életében. Mind a három negyven esztendeig tartott. Az első negyven év alatt megtanulta, hogy ő valaki. Az egyiptomi király udvarában nevelkedett, nagy tudományú és befolyású férfivá lett, csak úgy dagadt a nagy önérzettől. Azt hitte, mások is nagy valakit látnak benne. Ismerjük a történetet: ”Mikor Mózes felnevekedék, kiméne az ő atyjafiaihoz, és látá az ő nehéz munkájokat, s látá, hogy egy Égyiptombeli férfi üt vala egy héber férfit az ő atyjafiai közül. Mikor ide-oda tekinte és látá, hogy senki sincs, agyonüté az Égyiptombelit, és elrejté azt a homokba. Másnap is kiméne, és ímé két héber férfi veszekedik vala. És monda annak, aki bűnös vala: Miért vered a te atyádfiát?” (2Móz 2,11-13) Azt hitte, neki ehhez joga van, mert ő fölötte áll a többinek. Aztán nagyon keservesen kellett megtanulnia, hogy nincs fölöttük: “A Fáraó is meghallá azt a dolgot, és Mózest halálra keresteti vala, de elfuta Mózes a Fáraó elől, és lakozék Midián földén.” (2Móz 2,15) Ekkor következett a második negyven esztendős korszak Mózes életében, amikor megtanulta azt, hogy ő bizony senki. Negyven évig kellett ezt tanulnia, míg annyira semmivé lett, hogy most már az Isten ereje végeztethessék el az ő erőtelenségében. A második negyven éves korszak végén ment hozzá az Isten. Amikor valaki igazán megismerte azt, hogy ő mennyire senki, akkor ezen a ponton, ebben a lelkiállapotban és helyzetben juthat legközelebb az Úrhoz, és tanulhatja meg azt, hogy szolgája legyen most már mindenkinek. Ezen a mélyponton vált és válhatott Mózes igazán “Isten emberévé”.
Milyen nagy kegyelem az, amikor az Úr egy embert, aki magát valakinek képzelte, leszállít erről a magasságról, és megtaníttatja vele, hogy ő bizony senki! Ma sokakat akar erre tanítani az Úr Isten. Ki tanulta meg már? Van-e valaki közöttünk, aki most nagyon úgy érzi, hogy ő senki? Aki szeretne szolgálni az Úr Jézus dicsőségére - de hát mit kezdhet az Úr egy olyan senkivel, mint ő? Aki külsőleg-belsőleg alkalmatlannak tartja magát a szolgálatra? Hadd mondjam a legteljesebb komolysággal, hogy éppen az ilyen "senkiket" keresi az Úr, mert a "valakikkel" nem tud munkálkodni, csak a senkikkel! Ez az állapot a legjobb lehetőség az Úr kegyelme számára! Kimondhatatlan nagy feladat kivezetni akár csak egyetlen lelket is “Egyiptomból”, és mégis, csak az alkalmas rá, aki már megtanulta, hogy ő senki. A senkinek mondja Isten, amit Mózesnek is mondott: Én veled leszek. - A nulla magában véve semmit jelent, de ha ez elé a semmi elé egy 1-est tesznek, rögtön tízet jelent. A hívő ember egymagában ilyen nulla, ilyen semmi. De ha Krisztus mellett áll, Krisztus mögött áll, akkor egyszerre a világ legnagyobb hatalmasságává lesz! Amikor az Úr ezt mondja valakinek: Eredj, elküldelek téged! - akkor mindig ezt is mondja: “Én veled leszek!”
Mózes még mindig nem megy. Még mindig nem elég neki, amit az Úr mond. Megint előjön egy újabb kifogással: Ha Izráel fiai megkérdik tőlem, ki az, aki küldött engem, mit mondjak nékik? Sok hívő ember van ebben a zavarban, aki szeretne valami szolgálatot vállalni Krisztus dicsőségére, hogy mit mondjon az embereknek? “És monda Isten Mózesnek: VAGYOK AKI VAGYOK... Így szólj az Izráel fiaihoz: A VAGYOK küldött engem tihozzátok.” (2Móz 3,14) Micsoda felséges megbízatás: a nagy Vagyokról beszélni az embereknek! Isten maga jelölte meg így önmagát. Mit jelent ez?
Mindenekelőtt azt jelenti, hogy Isten valóság, realitás, nem ábránd, nem álom, nem vágy, nem elmélet, nem kitalálás az, hogy van Isten, hanem igaz, mert Ő maga mondta: én vagyok. Azután azt is jelenti ez, hogy Isten személyes Isten, nem istenség, nem valami, hanem Valaki! Így mondja: Én vagyok! Azután azt is jelenti, hogy Isten kimeríthetetlen valóság és személyiség: Vagyok. - Micsoda? Nos, minden, amire csak szükséged van. Isten Vagyok-nak nevezi önmagát, és a hívő ember e kimondhatatlan, drága név mellé bátran odaírhatja mindazt, amire szüksége van. Szinte mintha Isten itt egy általa aláírt üres utalványt nyújtana át az embernek, hogy töltse ki, ahogyan akarja.
Jézus nagyon szerette ezt a Vagyok-nevet. Megmagyarázta a további jelentését, amikor ilyeneket mondott: Én vagyok a Jó Pásztor, én vagyok az ajtó, én vagyok a szőlőtő, én vagyok az élet kenyere, az út, az igazság és az élet, én vagyok a feltámadás és az élet, én vagyok a világ világossága, az alfa és az ómega, a kezdet és a vég, az első és az utolsó. Minden én vagyok a számodra, amire csak szükséged van! Erről a nagy, örök Vagyokról beszélj az embereknek! Mondd meg nekik, hogy egyedül Őbenne találja meg a másik ember is mindazt, ami hiányzik az életéből, ami az ő személyes lelki szükségletének éppen megfelel.
Add tovább másoknak, hogy a megváltó Isten változhatatlan valóság, mert ezt is jelenti a Vagyok név. Nem az a neve, hogy Voltam, valamikor rég, a bibliai ókorban, hanem Vagyok! Tehát ma is ugyanaz vagyok, akinek a Biblia lapjairól megismersz. Én vagyok, és nem az a nevem, hogy leszek, ha... és itt jönnek a föltételek, mit például: ha te hiszel bennem, stb., hanem Én Vagyok, akkor is, ha nem hiszel bennem! Vagyok, és nincsen semmi “ha”! Ennek az örök Vagyok-nak, örök Megváltó és Szabadító Istennek lehetsz a hírnöke, üzenetközvetítője, küldönce. Csak arra gondolj, hogy a Vagyok küld, és akkor rögtön tudni fogod, mit mondjál az embereknek. A Vagyok mondja: “Most azért eredj, elküldelek téged!”
Milyen csodálatos, hogy még ezek után sem indul Mózes! Még mindig nem elég neki, amit az Úr mondott! Még mindig van valami kifogása: “Kérlek Uram, nem vagyok én ékesen szóló, sem tegnaptól, sem tegnap előttől fogva, sem azóta, hogy szólottál a te szolgáddal; mert én nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok.” (2Móz 4,10) Ha valakinek közülünk is ez lenne a kifogása, hadd mondja néki is az Úr, amit Mózesnek válaszolt: “Ki adott szájat az embernek? Avagy ki tesz némává vagy siketté, vagy látóvá vagy vakká? Nemde én, az Úr?” (2Móz 4,11) Isten minden szájat fel tud használni szócsőnek.
Egyszer egy nagyon nem ékesen szóló szájat használt fel arra, hogy elmondja általa a maga üzenetét. Emlékeztek? Bálám szamarának a száját! - Aki odaadja a száját az Úrnak, hogy használja Ő, beszéljen vele Ő, annak a számára érvényes az az ígéret, amit Jézus mondott a tanítványainak: “Megadatik néktek abban az órában, mit szóljatok, mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak Lelke az, aki szól tibennetek.” (Mt 10,19b-20) Azt mondod: nem vagy ékesen szóló? Nem baj, elég az, ha az Úr ezt mondja: “Én lészek a te száddal.” (2Móz 4,12b)
Aki kész a szolgálatra, megtapasztalja, hogy az Úr sohasem küld valakit üres kézzel. Aki kész megnyitni a száját bizonyságtevésre, megtapasztalja, hogy az Úr megtölti szavakkal. Lehet, hogy nem virágos, szép szavak lesznek azok, de mindenesetre olyan szavak lesznek, amelyek az örök haláltól menthetnek meg egy lelket! A te szádat is, a te kezedet is, a te szívedet is föl tudja használni az Úr! El tudod képzelni, mi történik akkor, ha elhiszed, hogy az Úr valóra váltja ezt az ígéretét: én leszek a te száddal, a te kezeddel, vagy én leszek a te pénzeddel? Aki megérezte, hogy most az ÚR van itt, az vegye át Tőle ezt a határozott utasítást: “Most azért eredj, elküldelek téged... hozd ki az én népemet... Egyiptomból!”
Ámen
Dátum: 1949. május 29.