Már régóta szándékozom prédikálni erről az Igéről, amely Mária és Márta jól ismert történetét mondja el röviden. Szükségesnek látszik ez nemcsak azért, mert sokak lelkében félreértések vannak ezzel a történettel kapcsolatban: olyan tanulságot olvasnak ki belőle, olyan következtetéseket vonnak le belőle, ami nincs benne, ami semmiképpen sem lehetett szándéka Jézusnak, hanem főleg azért, mert éppen ma nagy szükségünk van ennek az Igének az igazi tanítására. Lássuk meg hát, mi az a rossz, az a hiba, amit Jézus Márta magatartásában kifogásol, és mi az a jó, az a helyes, amit Mária magatartásában védelmez és ajánl.
1) Márta szorgos munkája látszólag nem kifogásolható, sőt dicséretre méltó. Hiszen ritka, kedves vendég érkezett a házhoz, a Názáreti Jézus tért be hozzájuk. Ki ne tenne meg Érte mindent, ami csak telik tőle? Pláne Márta, aki igazán szereti az Urat! Tudja, hogy Jézusnak néha olyan kevés ideje van, hogy még enni sem ér rá. Vándorol egyik faluból a másikba, bizonyára hiányzik Neki a megfelelő gondoskodás. Most hát itt az alkalom, hogy tegyen érte valamit! Mint jó háziasszonyhoz illik, hozzáfog a munkához. Mialatt Mária az Úr lábainál ülve hallgat, ő süt-főz, terít, rakosgat, rendezget, beleadja a szívét-lelkét a munkába, csakhogy minden jó legyen! Hát, nem szép dolog ez? Az, kétségtelenül!
És mégis van valami hiba ebben a sürgő-forgó munkálkodásban! Lukács evangélista így jellemzi Márta munkáját: Foglalatos volt a szüntelen való szolgálatban. Új bibliafordításunk ezt így adja vissza: Mártát pedig teljesen lefoglalta a sok szolgálat. Jézus szavait pedig így: Márta, Márta, sok mindenért aggodalmaskodsz és töröd magad. Ezekből a szavakból tehát már kiderül, hogy Márta szolgálata nyugtalan, ideges, kapkodó, önmagát hajszoló szolgálat volt. Talán ilyen gondolatok hajtották: Jaj, kész lesz-e kellő időre? Jó lesz-e, amit csinálok? Fog-e ízleni Jézusnak? Nem sül-e meg túlságosan az a hús? Látszott rajta a sok gond, amit csinált magának. Túl nagy dolgot csinált az ügyből. Fontoskodott, nem ismert határt. Elmerült, beleveszett a sok munkába. Sem látott, sem hallott tőle! Pedig - és ez a lényeges - lett volna mit, illetve kit látni és hallani! Hiszen ott volt Jézus, és ő elszaladt mellette! Úgy tett, mint aki mindent föláldoz Jézusért, pedig valójában Jézust áldozta föl a sok minden lényegtelen dologért! A szeretetét akarta kimutatni az aktivitásában, de éppen az aktivitásába fulladt bele a szeretete!
A modern kor nagyon sok ilyen Mártát termel. A meggyorsult közlekedési eszközökkel felfokozódott az élet tempója is. Valami belső nyugtalanság hajszolja az embert. Sietteti, űzi, hajtja, de hová? A sír felé! Megnehezítjük magunknak az életet. Sokkal elfoglaltabbak vagyunk, semhogy ráérnénk - élni! Az életünk szépségei, nagy alkalmai, mások öröme, bánata mellett úgy szaladunk el, mint a vonat a kis őrház előtt: nem látunk belőle semmit.
Modern Márták, férfiak és asszonyok! Hova rohantok? Mi a célotok, mit akartok? Mit akartok megfogni, elérni, hatalmatokba keríteni, beteljesíteni? Óh, ha meg tudna állítani Jézus szava egy pillanatra! Sok mindenért aggodalmaskodsz és töröd magad, pedig egy a szükséges! Mintha azt mondaná Jézus: Elvész az életed a sok minden között, szétszaggatod magad! Nem veszed-e észre, hogy már rég nem te vagy az ura a helyzetednek, hanem az uralkodik rajtad? Dobál, játszik veled. Mivel azt a sok mindent, amiért töröd magad, nem tartja össze egy valami, az a bizonyos egy szükséges dolog, egy vezérlő elv, egy fő irány, széthull a sok, elvesztesz mindent, elveszíted önmagadat is! Pedig csak egy a szükséges dolog, a nélkülözhetetlen: a Jézussal való együttlét! De éppen erre az egyre nem ér rá Márta. Ez a bűne, ez a tragikuma! Ezért korholja Jézus szelíden, de nagyon komolyan Mártát.
És még egy másik hiba is van Márta nagy buzgóságában: Az ilyen fölfokozott aktivitásnak rendszerint valami mély, lelki háttere szokott lenni. Valamit leplez, modern szóval élve: valamit kompenzál vele az ember. Ez is kiderül magának Mártának a keserű kifakadásából: “Uram, nincs-é arra gondod, hogy az én testvérem magamra hagyott engem, hogy szolgáljak? Mondjad azért néki, hogy segítsen nékem.” Tehát Márta sajnálja önmagát. Lám, mi-mindent csinál, szaladgál, lót-fut, alig bírja, izzad bele, és az emberek még csak észre sem veszik, szóra sem méltatják! Mária ott ül ölbe tett kézzel, neki pedig egyedül kell végeznie mindent! Magára hagyták. Hát, most már, ha megszakad is bele, csinálja - tüntetően csinálja! Semmi hatás! Még Jézus sem méltatja figyelemre. Észre sem veszi, hogy itt milyen méltánytalanság történik. Úgy érzi, hogy ő szegény áldozat, meg nem értett lélek, mások önzésének, kényelmének az áldozata.
Ebből az önrészvétből fakad a sok sürgés-forgás. Végre belekeseredik, elveszti önuralmát, kitör: Uram, nincs-e arra gondod, hogy a testvérem magamra hagyott a sok munkában? Mondjad neki, hogy segítsen már ő is egy kicsit! Igen, hadd érezze meg Mária, milyen igazságtalanul bánik vele! Hadd mondja meg neki Jézus! Ez majd hat, ez majd fáj neki is! Igen, ezt akarja az ilyen ember, hogy fájjon a másiknak is! Aki mindig csak önmaga iránt érez részvétet, az szeretne a mások szívén is sebet ütni.
Tehát nem az a hiba, hogy Márta szolgál. Sőt ez jó! Hiszen szükséges, hogy elkészüljön az az ebéd vagy vacsora. De a hiba az, hogy nem örömmel, nem jókedvűen, hanem keserűen, megbántódott érzéssel szolgál! Nagyon veszedelmes ez a bűn. A legbuzgóbb munkálkodást is megrontja az a lelkület, amivel végezzük. Az a lelkület, amelyik sóvárogva várja az elismerést, mások részvétét, folyton tartja a markát egy kis dicséretért, és ha nem kapja meg ezt az alamizsnát, belekeseredik a munkájába. Úgy csöpög belőle a panasz, szemrehányás, önsajnálkozás, mint az összenyomott citromból a savanyúság! Nem sokat ér az ilyen buzgóság!
2) És még egyet tesz Jézus: Védelmébe veszi Máriát, mondván: ő a jobb részt választotta, amelyik nem vétetik el tőle. Mintha azt mondaná: Nincs igazad, Márta! Mindent meg lehetett volna oldani szép csendben, az ebédkészítést is, az előttem való elcsendesedést is, és ez mind örömben és nyugalomban folyhatott volna le. Mária meglátta, hogy egy ember akkor szolgál nekem a leghelyesebben, ha alkalmat ad arra, hogy én szolgáljak neki. Ha hagyja, hogy áldásaim bőségében részesítsem!
Jézus itt nem a semmittevést dicséri és helyezi előtérbe a szorgos munkálkodással szemben! Semmiképpen! Mária nem a tétlen, lusta, mindenre ráérő emberek példaképe! Sőt nagyon is nagy szükség van az olyan Mártákra, Márta-típusokra, akik meg tudják fogni mindenféle dolognak a végét, és fáradhatatlanok a jó munkában! Csak az ilyen lázas tevékenységben eltöltött életnek az a veszedelme, hogy ellaposodik, elszürkül, besavanyodik, megkeseredik, ha hiányzik a lelki elmélyedésre szánt idő.
Ahogyan a tenger mélyén dolgozó búvárnak van egy felszínre vezető légvezetéke, a keresztyén embernek is megvan a maga személyes kapcsolata egy magasabb világgal, az Isten országával. Onnan kapja az életadó levegőt, hogy végezhesse a munkáját idelent. Sőt nem elég csak egyet-egyet szippantani abból a felső régióból, hanem ha időközönként fel nem emelkedik egy másik légkörbe, Jézus közelébe, az Ő híveinek a közösségébe, és le nem veszi a búvársisakját, és nem lélegzik nagyot, szabadon, talán meg is fullad! Igen, nyugalmat kell kivívnunk mindenáron a nyugtalan szív világában! Az embernek csendet kell tudni teremtenie önmagában és a környezetében. Belső csendet, a harmónia, a megbékélés csendjét, az Istenben való elmerülés jóságos, teremtő csendjét!
A Márta-típusú embereknek az a veszedelmük, hogy mindig úton vannak. Sokszor jó úton, esetleg éppen Jézusért, de nem Jézussal! Nincs igazi találkozásuk az Élet Forrásával, az Úr Jézus Krisztussal. Nincs elég idejük csendben, meghajtott térddel, nyitott Bibliával, összekulcsolt kézzel imádkozni és hallgatni Jézusra. Sodorja őket az idő, a gond, a munka, az élet. Túlterhelik magukat, ezért nyugtalanok. Nincs idejük letérdelni, Jézus lábai elé ülni! Belső életük szétzilálódik. Futnak Jézus elől és önmaguk elől!
Az ilyen keresztyén ember munkája is lassan üres, zörgő gépiességgé válik. Hiszen hogyan éghet a lámpa kanóca olaj nélkül? Hogyan forogna a motor áram nélkül? Hogyan tehet valaki bármit is Isten dicsőségére, ha nem él együtt Jézussal? A lámpa kanóca olaj nélkül csak füstöl, mint ahogyan Márta füstölgött, de fényt nem adott.
Szükség van a szorgalmas Mártákra, Márta-típusú férfiakra és nőkre, de Jézus előbb a szentélybe akar bevinni bennünket. A visszavonulásba, a csendbe, az egy szükséges dologba, a Vele való életközösségbe. A nyitott Bibliához, és rajta keresztül az Isten nyitott szívéhez, mégpedig éppen azért, hogy ne üres szívvel fogjunk hozzá a munkánkhoz. Egy falusi ember egyszer azt mondta, hogy nem ér rá imádkozni, Isten dolgaival foglalkozni, az ilyesmit fölösleges időtöltésnek tartja. Mire a társa így válaszolt neki: Amikor kaszál kend a réten, akkor is meg-megáll, és megfeni a kaszáját, ugye? Az is időtöltés, de mégsem fölösleges!
Nos, hát igen: A csendben, az Istennel való jótékony csendben élesítjük hozzá a testi és lelki erőinket a napi munkához, problémákhoz. Isten ott ad erőt a gyengéknek, felfrissülést a megfáradottnak, nyugalmat a fölzaklatott szívnek. Ott, a találkozás áldott csendjében gyógyítja Jézus a belső zűrzavarunkat azáltal, hogy a dolgokat mind szépen a maga helyére rendezi. Ott igazgatja hozzá a sok mindent, amit egy nap el kell végezni, az egy szükséges dologhoz. És így készít föl a kapkodástól, erőlködéstől, idegességtől mentes szolgálatra!
Aki ezt az egy szükségeset elfelejti, elveszti önmagát. Viszont a Jézussal való találkozás csendjében mindig megújul az élet a boldog szolgálatra!
Ámen
Dátum: 1955. május 8.