Gyönyörű ez a virágvasárnapi jelenet! Örömujjongás, hozsánna, kipirult arcok, lengő pálmalevelek, út porába terített kabátok, tarka virágszőnyeg, és mindez Jézus tiszteletére! Végre megkapja azt a hódolatot, fogadtatást, ami jár Neki! Jólesik látni végre, milyen önfeledt lelkesedéssel ünneplik, akit annyiszor félreértettek, akire annyi gonosz indulattal leselkedtek! Végre itt, a földön is kap valamit abból a tiszteletből, amivel az angyalok vették körül a mennyben! És mégis: amikor közeledett Jézus, látván a várost, sírt azon! Mégpedig az eredeti szöveg pontosabb fordítása szerint hangosan, jajgatva sírt! Tehát nemcsak egyszerűen könnyezett, nemcsak csendben könnybe lábadt a szeme, hanem hangosan fölzokogott!
Micsoda megdöbbentő ellentét ez, ami itt van: ujjongva hozsannázó nép, és hangosan zokogó királya! Hiszen Őt üdvözölték, neki hozsannáztak, Őt dicsőítették - és Ő sír rajta? Miért nem örült neki Jézus? Miért sírt? Nem titkolta el, megmondta nyíltan: “Vajha megismerted volna te is, csak e te mostani napodon is, amik néked a te békességedre valók!” Más szóval, rövidebben: Óh, te, Jeruzsálem! Bár megismertél és befogadtál volna engem!
De hát miért éppen most mondja ezt, amikor igazán úgy fogadják őt, ahogyan illik: mint egy Királyt, Aki az Úr nevében jön? Azért, mert jól látta Jézus, hogy ez a nép egészen mást vár tőle, mint amiért Ő jött. A nép azt várta, hogy Jézus majd minden isteni erejét fölhasználja a megszálló római katonaság kiűzésére, az ország idegen uralom alól való megszabadítására, és a megalázott zsidó nép fölemelésére. Azért ujjongott a nép, mert azt hitte, ütött végre a régen várt szabadulás órája, elkezdődik a nagy leszámolás a gyűlölt ellenséggel! Íme, itt jön a Király, úgy, ahogyan a régi próféták megjövendölték bevonulását Jeruzsálembe! Ezt a váradalmat, ezt az igényt érezte Jézus a nép lelkében.
Viszont Ő nem ennek a kielégítésére jött, hanem valami egészen másért! Itt valami végzetes nagy tévedés van! Akármilyen áhítatosan hangzik is a kiáltás: “Áldott a Király, ki jő az Úrnak nevében! Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban!” Ez mai nyelven nem annyira azt jelenti, hogy “éljen Jézus”, hanem inkább azt, hogy “vesszen Pilátus”, a római uralom képviselője, és Heródes, az idegenek bérence! Nos, ettől a hozsannától, ettől az éljenzéstől könnyes Jézus szeme. Mintha azt mondaná: Hát azt hiszitek, ezért jöttem én? Hát azt hiszitek, az volna a ti békességetekre való, ha elveszteném Pilátust meg Heródest? Azt hiszitek, én is gyűlölöm őket, mint ti? Velem akarjátok megvalósíttatni a ti politikai vágyaitokat? Azt hiszitek, hogy ez a ti legfőbb bajotok? Azt hiszitek, minden rendbe jönne, kisimulna, a szívetek megbékélne, ha én segítenék nektek Pilátust meg Heródest elveszíteni? Nem, ez a hozsannázás nem tetszik Jézusnak! Fáj neki, sír miatta!
Nagyon megdöbbentő ez a jelenet, mert azt jelenti, hogy van olyan ünneplés is, ami nem tetszik Jézusnak. Nem mindig öröm az sem, ha sokan éltetik Jézus Krisztust, ha nagy tömegek ünneplik, ha tüntetnek mellette, mert talán az egész szimpátia-nyilatkozatnak annyi köze van Jézus dicsőségéhez, mint e virágvasárnapi hozsannázásnak. Az utóbbi években aránylag sokan fordultak Isten felé. Nagy tömegek ajkán visszhangzott Jézus neve, úgyhogy vallásos ébredésről szeretünk beszélni. Nos, meg kellene vizsgálni, nincs-e a mi Jézus-ünneplésünkben ez a Jézus-indulat, ami miatt sírt az Úr virágvasárnap? Gyönyörű szavak ezek: “Áldott a Király, ki jő az Úrnak nevében! Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban!” De vajon igazán Istent dicsérik-e, vagy gyűlölködő emberi indulatokat lepleznek?
Örül-e Jézus annak a tiszteletnek, amit tőled kap, amit ettől a gyülekezettől kap, vagy sír miatta? Tetszik-e neki a vallásosságunk, vagy nem? Nem bujkál-e a mi hozsannázásunk mögött valami “vesszen Pilátus”-os gondolat? Nem szándékosan, hanem észrevétlenül! Úgy ne járjunk, mint ez a virágvasárnapi tömeg, amelyik azt hitte, hogy vallásos buzgóságát fejezi ki ebben a tömegjelenetben, pedig valójában Róma ellen tüntetett! Tehát: míg mi ünneplünk, nem könnyes ma is Jézusnak a szeme?
“Vajha megismerted volna te is, csak e te mostani napodon is, amik néked a te békességedre valók!” - így mondta Jézus. Hát mi megismertük-e, amik ma a békességünkre valók? Mitől várjuk a békességünket, a problémáink megoldódását? Nyugtalan, fáradt, zaklatott szíved mitől nyerné vissza a békességét, nyugalmát? Tudom, erre a kérdésre most azt mondanád: Jézustól! De közben nem arra gondolnál, hogy majd Jézus igazságot szolgáltat neked, kárpótol minden veszteségért, fájdalomért, majd Jézus igazol téged a világ előtt? - tehát ahogyan ott, Jeruzsálemben is Jézustól várták a megoldást, de úgy, hogy majd Jézus áll élére egy szabadságharcnak! Nos, hát éppen ez az, amit Jézus sem akkor nem vállalt, sem most! A megoldást, a békességet valóban Ő tudja adni, de nem úgy, hogy megszilárdítja az anyagi talajt a lábunk alatt, könnyít a sorsunkon, hanem egészen másként. Valóban kezébe veszi a korbácsot, de nem a római katonákat kergeti ki vele, ahogyan mi szeretnénk és várnánk Tőle, hanem a templomból a kufárokat. A saját népe bűneit ostorozza a saját templomában. Nem a pogányokkal száll szembe, hanem a saját népével, mert az az Övé.
El tudod-e hinni, hogy nem az szolgál a te békességedre, ha Jézus melléd áll és megvéd az ellenségeidtől, megvédi a becsületedet, az igazságodat, az önérzetedet, az egészségedet, az anyagi javaidat - hanem éppen az, hogy ellened fordul, ha kell, kíméletlenül nekimegy a bűneidnek, és elkezd tisztogatni?! Kiűzi belőled azokat az érzéseket, gondolatokat, vágyakat, indulatokat, amik megszentségtelenítik az Ő Szentlelkének templomát, a szívedet! Nehéz így vállalni Jézust, pedig ez volna egyedül a mi igazi békességünkre való! Ha annak a Jézusnak ujjongasz, Aki meg akar tisztítani téged, ha azt a Jézust várod, Aki új életet akar teremteni benned, Aki a korbácsot sem sajnálja, de nem a pogányoktól, hanem a saját népétől, a saját egyházától, tőled, akkor majd nem sír Jézus, hogy félreértetted. Akkor majd nem vádol, hogy nem ismerted meg azokat a dolgokat, amik a te békességedre valók.
Azután még tovább folytatja Jézus a keserű szemrehányást Jeruzsálemmel szemben: "Nem ismerted fel a te meglátogatásodnak idejét". Tehát arról van szó, hogy Jézus meglátogatta Jeruzsálemet, de a város ennek az isteni látogatásnak a nagy lehetőségét végzetesen és jóvátehetetlenül eljátszotta. Érzitek, mennyire eltorzult a mi szóhasználatunkban ennek a szónak az értelme: meglátogatás? Amikor ma azt mondja valaki: meglátogatott az Isten, vagy súlyosan, nagyon meglátogatott az Isten, akkor tulajdonképpen finomabb formában, de ezt érti rajta: Jól megvert az Isten! Mintha Isten nem is tudna másként közeledni, meglátogatni, csak bottal, veréssel, haraggal! Így azután félünk Isten látogatásától, hiszen az biztosan megint valami újabb bajt fog hozni ránk. A hitetlenségünk és bizalmatlanságunk fejeződik ki a “meglátogatás” szónak ilyen értelmezésében. Nem akarjuk azt mondani, hogy szerencsétlenség történt, nagy baj van, hanem azt mondjuk: Meglátogatott az Isten! És ebben benne van az is, hogy közben egy kicsit Istent okoljuk a bajért! Pedig Isten látogatása mindig kegyelmes látogatás, mindig valami nagy áldást jelent, jót hoz! "Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét.” (Lk 1,68) és "Isten megtekintette az ő népét.” (Lk 7,16) Jézus itt, Jeruzsálemben még egy utolsó alkalmat készített az Ő látogatásával a nép megtérésére. Azt jelentette ez a látogatás, hogy itt a nagy pillanat, amikor még jóvá lehet tenni mindent, amikor még el lehet kerülni a közeledő ítéletet, amikor el lehet fogadni Isten békeajánlatát. Ezért történt a látogatás, és ezt nem ismerte föl a szerencsétlen nép!
Ne félj attól, ha valami szenvedésben vagy megpróbáltatásban meglátogat az Isten, ne rettegve mondd, hogy “jaj, de nagyon meglátogatott az Isten”, hanem vedd komolyan, hogy valóban Isten látogatott meg. Hiszen ha valakit Isten meglátogat, akkor az nem jelenthet veszedelmet, csak áldást! Képzeld el, milyen nagy megtiszteltetés ért: látogatóban van nálad az Isten, az Úr Jézus Krisztus! Ne panaszkodj miatta, hanem használd ki a drága alkalmat, ilyenkor van a legközelebb hozzád. Mondj el neki mindent, beszéld meg vele a dolgaidat, tárd föl előtte a szívedet! Ne félj tőle, légy bizalommal hozzá, mondd el neki a bűneidet! Ezért jött meglátogatni! Nem azért vagy bajban, mert meglátogatott az Úr, hanem azért látogatott meg, mert bajban vagy, és segíteni akar rajtad! Ki akar menteni a bajodból, meg akar tartani az örökkévalóság számára! És milyen szomorú az, amikor valaki nem ismeri fel ezt a kegyelmi időt, amit az Úr az Ő kegyelmes látogatásával készít neki! Milyen szomorú, amikor azt kell mondania valakinek, amit itt Jeruzsálemnek mondott: Nem ismerted fel a te meglátogatásod idejét. Nem ismerted meg: másnak vélted, nem szerető gondoskodásnak, hanem büntetésnek. Nem használtad ki, hagytad, hogy elmúljék az életedből, nem adtál hálát érte.
De hát annyira tragikus a meglátogatás idejének ez a fel nem ismerése, hogy Jézusnak még sírnia is kell miatta? Igen, mert Jézus ezzel a látogatással az ítélettől akar megmenteni! És Ő tudja, hogy milyen rettenetes ítélet az, amitől meg akar menteni! Ő tudja, mi a kárhozat, mi a halál, mi az Isten büntetése, ítélete a bűn fölött! Ő mindezt végigszenvedte a keresztfán. Ezért tesz meg mindent, hogy megmentse tőle azokat, akikért meghalt, akikért szenvedett. Ezért kopogtat, ezért látogat, ezt a szabadulást kínálja mindig, újra! Ezt az áldást hozza. És Ő igazán tudja, hogy nincs nagyobb tragédia, mint ha valaki ezt el nem fogadja. Olyan nagy tragédia ez, hogy az Isten Fia sírva fakad miatta! Vajon temiattad is sírnia kell?
Bár szívből tudnánk könyörögni az ének szavaival:
Jöjj, királyom, Jézusom!
Szívem, íme megnyitom.
A gonosztól óvj te meg,
Meg ne rontson engemet.
Véreddel, mely el-kifolyt,
Mosd le rólam, ami folt;
Élet útját megmutasd,
Én meg nem találom azt.
Gyógyítsd meg sok nyavalyám,
Enyhíts szívem bánatán;
Kétség, gond ha gyötrenek,
Biztasd nádszál hitemet.
(464. ének 1-3. vers)
Ámen
Dátum: 1952. április 6. virágvasárnap.