Ebben a mai prédikációban semmi olyan újat nem fogok mondani, amit már ne hallottatok volna talán már többször is, itt, ebben a templomban is. A kenyér sem új fogalom az életünkben, nem olyan valami, amit még sohasem hallottunk volna, mégis minden nap újra aktuális mindnyájunk számára. Nos, az a régi igazság, amit most újra szeretnék előhozni és kihangsúlyozni az Igéből: a sáfárság gondolata, illetve gyakorlata.
Nem nagyon szeretem ezt a szót, mert régies volta miatt nem minden további nélkül érthető. Ma jobban megértjük, ha sáfár helyett azt mondjuk: megbízott, számadó, olyan valaki tehát, aki a más tulajdonát képező vagyontárgyakkal, javakkal megbízatás szerűen, felelősen gazdálkodik, és azzal egyszer elszámol. De nem is a szó a fontos, hanem a lényeg, amit kifejez, és éppen arra kell törekednünk, hogy a puszta szó, a fogalom, élő gyakorlattá váljék az életünkben. Mert a sáfárság fogalmában, a sáfárkodásban benne van az egész keresztyén élet-gyakorlat, és benne lehet az egész keresztyén életünk megújulása is, ha komolyan vesszük egyszer.
Mert keresztyénnek lenni nem egyéb, mint magamnak és mindenemnek, amim van, a tervszerű és tudatos odaszánása Isten szolgálatában embertársaink javára, hálából a Krisztusban kapott megváltó szeretetért. Szinte azt mondhatnám, hogy ezt a definíciót, amivel ma szerte a világon a keresztyén egyházakban a sáfárság lényegét megfogalmazták, nekünk is meg kellene tanulnunk, és naponta többször el kellene mondanunk magunkban, és így realizálnunk mindig újra, mit jelent keresztyénnek lenni a gyakorlatban. Tehát még egyszer: magamnak és mindenemnek, amim van, tervszerű és öntudatos odaszánása Isten szolgálatában embertársaim javára, hálából a Krisztusban kapott megváltó szeretetért! - Különösen jó ezt így egy munkaév legelején végiggondolni, és mintegy legfőbb célként magunk elé tűzni. Hadd részletezzem hát, miről is van itten szó.
A legelső és legfontosabb a sáfárság tényében az, hogy magamnak és mindenemnek az odaszánása hálából történik, mégpedig hálából a Krisztusban kapott megváltó szeretetért. A sáfárság egész gyakorlata már csak válasz, válasz egy megszólításra. Isten szólít meg bennünket, mégpedig azzal az Igével, aki testté is lett e földön, tehát Jézus személyével. Aki Jézusról hallott valaha, az vegye tudomásul, hogy megszólította Isten, azt mondta neki: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézs 43,1) Keresztyénné akkor kezd válni valaki, amikor Istennek ezt a különös megszólítását meghallja, és elhiszi, hogy Jézus őérette is fizetett, amikor meghalt a keresztfán, és őelőtte is utat nyitott az örökkévalóságba, amikor feltámadt a halálból.
A keresztyén ember olyan csodálatos valaki, aki még ebben a materiális világban is élete legfőbb realitását abban látja, hogy Isten megkönyörült rajta. Ámulva veszi tudomásul, hogy Jézus kezébe teheti minden hitványságát, szennyét, bűnét, Ő hajlandó azt magára venni, magával vinni a keresztfára és belehalni. Helyette! A bűnös ember helyett! A keresztyén ember olyan furcsa valaki, akinek a mai világban is az a legnagyobb bizonyossága és öröme, hogy Jézus melléje állt, vállalta vele a szolidaritást, és kegyelmet szerzett a számára. A keresztyén ember olyan valaki, aki tudja, mit jelent bűnösnek lenni Isten előtt, és mégis kegyelmet kapni. Mit jelent egy megérdemelt szigorú ítélet alól megszabadulni. Mit jelent az, amikor szabad az út az ember előtt az örökkévalóság felé. A keresztyén ember olyan valaki, aki tudja, hogy Jézusnak köszönhet mindent, aki úgy látja, hogy Jézus halálában mintegy másodszor kapta ajándékba Istentől az egész életét!
Nos hát, ez a megszólítás. És erre az isteni megszólításra csak egyet lehet válaszolni, azt, amit egy régi, szép énekünk így mond: “Itt van szívem, neked adom, Uram, Neked, ki alkotád!” Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy a keresztyén egzisztencia ott kezdődik, amikor valakinek a szívét átjárja az az örvendező felismerés, amivel egyébként ősi református hitvallásunk (a Heidelbergi Káté) is kezdődik, hogy: “Testemmel, lelkemmel, életemben is, halálomban is, nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Megváltómnak a tulajdona vagyok.” Ezért figyelmeztetnek, emlékeztetnek az apostolok is mindig újra és újra a leveleikben arra, hogy: “nem a magatokéi vagytok... mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi.” (1Kor 6,19-20) És: “Szánjátok oda magatokat az Istennek”. (Róm 6,13)
Olyan igazság ez, ami Jézus nélkül is igaz. Mert nézzétek: az életünk igazán nem a mienk. Egyikőnk sem adta magának, szerezte magának az életet. Hanem mindnyájan attól az Úr Istentől kaptuk, aki minden egyes új élet megfogamzásának a titkát és lehetőségét ma is a kezében tartja, és mindnyájan végül az Ő kezébe is kell majd visszaadjuk. Tehát mindenképpen Istenéi vagyunk! De a keresztyén ember ezt a tényt, mint élete nagy ajándékát, örömét és feladatát veszi tudomásul.
A keresztyén élet azzal kezdődik, hogy ezt a szót: “enyém”, áthúzom, és ezentúl érvénytelen most már, és helyette oda írom: “Jézusé”! Mindent, amire azt mondtam, hogy az enyém, átírom Jézus nevére. Nagyon sok minden van ilyen: a testem, a lelkem, kezem, lábam, fejem, az egészségem, a munkám, az erőm, az időm, a terveim, a képességeim, a speciális lehetőségem, a szakképzettségem, a gondolataim, az akaratom, az érzéseim, a házam, a pénzem, a családom, a gyermekem, a házastársam... Mind-mind az enyém? - Nem! Hanem mind-mind Krisztusé! Tudomásul veszem, és át is adom Neki! Rendelkezésére bocsátom. Azt mondom mindig, újra: Uram, ez mind a Tied, Te rendelkezel, én mindennek csak a sáfára, a megbízottja vagyok - ezzel mind Neked akarok szolgálni, ezt én mind a Te dicsőségedre akarom fölhasználni!
Na jó, átadom Istennek magamat és mindent, amim van - de mit jelent ez gyakorlatilag? Nos hát, azt, hogy mindezzel ezentúl úgy élek, úgy gazdálkodom, hogy az az embertársaim javát szolgálja. Ezt jegyezzük meg nagyon jól: az az oltár, amelyen magamat Istennek odaáldozhatom: az mindig egy konkrét emberi személynek a baja, nyomorúsága, ügye. Isten mindig azt mondja: nekem úgy adhatod a szeretetedet, hogy segítesz valakin, aki a környezetedben rászorul. Jézust úgy lehet nemcsak szavakkal, hanem konkrétan szolgálni, hogy meglátogatok egy beteget, enni adok egy éhes embernek, megnyitom az ajtómat egy kopogtató előtt, anyagi áldozattal ha kell, mellé állok az élet egy sebesültjének. Mert “amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg” - mondja Jézus. (Mt 25,40) Igen: amivel az ember Istent akarja szolgálni, amit az ember Istennek akar adni, áldozni, azt az Isten rögtön átutalja egy konkrét emberi személy címére, vagy emberi ügy címére. Ha egy ember igazán szereti Jézust, akkor annak mindig a körülötte élő emberek látják a hasznát és élvezik a javát. Íme, itt is így szól az Ige: “Ki-ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai.” - mondja alapigénk.
De hát mi az a minden, amim van, mi az a sokféle kegyelmi ajándék, amivel egymás javára sáfárkodhatunk? - Három olyan konkrétumot hadd említsek, amiből minden embernek van valamennyi: valamilyen képesség, az idő, és a pénz. És mivel az előbb azt mondottuk, hogy mindenünk Istené, nem a miénk, tehát akkor egészen konkrétan a képességünk, az időnk és a pénzünk is, akármennyi is van belőle: az Istené! Vagyis nem az a kérdés, mennyit áldozzak belőle Istennek, hanem mennyit használhatok föl belőle magamnak. Tehát sohase azon legyen a hangsúly, hogy mennyi az, amit képességeimből, időmből, pénzemből visszaadjak Istennek - hanem mivel ez mind az Istené, mennyit tarthatok meg belőle magamnak. Valamilyen képessége, tehetsége, szakismerete mindenkinek van. Egyikőnk sincs tálentum nélkül. Legalább egy mindnyájunknak jutott. Tehát mindnyájan, kicsik és nagyok, el vagyunk kötelezve, és el is vagyunk látva kellőképpen arra, hogy Isten más emberek javára fölhasználhasson bennünket. Körülötted emberek élnek: kollégák, munkatársak, barátok, ismerősök, családtagok, szomszédok, gyermekek, unokák, egyháztagok. Gondolsz-e arra, hogy felelős vagy értük Isten előtt: mi hasznát látják annak, hogy te a Krisztusé vagy?
Ilyenkor mindig gyülekezetünknek az a fiatal diák tagja jut eszembe, akit egyszer megkértem arra, hogy látogasson meg egy nagyon szomorú öregasszonyt, és próbáljon elbeszélgetni vele. Évekkel ezelőtt történt ez, és az a fiatalember azóta mind máig rendszeresen eljár az öreg nénihez, szinte lelkigondozójává lett néki, de minden egyéb hétköznapi ügyes-bajos dolgában is segítségére van. Levelet ír, ügyet intéz, hivatalokban eljár helyette, tehát fölvette a gondját Jézus egy kicsinyének, egy öregasszonynak, úgy, hogy ennek az öregnek a megkeseredett életalkonyában ez a fiatalember lett vigasztalássá, fénysugárrá, Isten szeretetének az érezhető melegévé. - Sokszor elgondolom: tulajdonképpen minden egyes hívő embernek így kellene vállalni valakiért a felelősséget, kellene, hogy legyen egy olyan valaki - öreg vagy gyermek, hívő vagy hitetlen -, akinek a gondját így magára veszi, akiért az imádságnak és a szeretetszolgálatnak a terhét vállalja, akiről bármikor számot tud adni. - Bizonyosan van a te környezetedben is ilyen kicsinye az Úrnak!
Persze ehhez idő is kell. De hiszen az idő sem a miénk, hanem az is az Úré! Minden nap, amire Isten fölvirraszt: drága kegyelmi idő, ajándék és feladat. Isten minden héten 168 órát bíz rád. Mondhatod-e hát, hogy jaj, de neked nincs időd elcsendesedni Isten előtt, beszélgetni Vele a Biblián keresztül, és te nem érsz rá más emberek gondjával-bajával törődni?! Ha valami nagyon fontos a számunkra, arra mindig találunk időt is. És lehet-e fontosabb valami Isten sáfárának, mint az, hogy ne hagyja elveszni azt az időt, amelyben az Isten beszélni akar vele, és ne hagyja kihasználatlanul azt az alkalmat, amit Isten az embertársáért való szolgálatra adott neki. Nagy úr az idő, rettenetes zsarnok. Hatalmát valóban csak az töri meg, ha Isten szolgálatába állítjuk. Itt sem az a kérdés: mennyit szentelj belőle az Úrnak, hanem, hogy mennyit tarthatsz meg belőle önmagadnak. Mert ugye, nem a tied! Istené!
A pénzed is az Istené! Még ha megdolgoztál is érte. Ezt is elszámolásra, tehát szolgálatra kaptad. Ezzel is Isten nevének kell dicsőséget szerezned. És itt különösen ne úgy értsük a sáfárságot, hogy havi jövedelmemből mennyit adjak az Úrnak, hanem: mennyit tartsak meg magamnak? És ha egyszer ezt így leméred: akkor látod majd, milyen önző vagy. Mennyire csak a magad érdeke körül forog minden anyagi gondolatod. Mennyire csak a magadnak (meg ami ugyanaz: a családodnak) tartod meg az egészet szinte, és könyöradomány szerű filléreket juttatsz csak Istenek, pedig az egész az Övé! Vannak sokan olyanok, akik miatt ebben az esztendőben egyházunkat nyugodtan elárverezhették volna, pedig el szoktak jönni ide a templomba. - Ezentúl, ha kinyitod a pénztárcádat, ez a szempont vezessen: mennyit tarthatok meg ebből magamnak és a családomnak - a többit leteszem Isten kezébe. És azzal, hogy leteszem, ezzel, mint egy szimbolikus mozdulattal azt fejezem ki, hogy ímé, az Úré az egész életem, mint ez a pénzösszeg! Mindez csak látható jele annak, hogy az Úr sáfára vagyok. Próbája annak, hogy az Úr sáfára vagyok. Próbája annak, hogy mennyire tudom komolyan venni gyakorlatilag az egész életem odaszánását.
Ez a sáfárság. Vagyis: magamnak és mindenemnek, amim van, tervszerű és tudatos odaszánása Isten szolgálatában embertársaink javára, hálából a Krisztusban kapott megváltó szeretetért! Nos tehát: “Ki-ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai”!
Ámen
Dátum: 1961. szeptember 3.