Ebben a történetben van a legrészletesebben leírva a feltámadott Jézus megjelenése az övéi előtt. Az elmúlt húsz esztendő alatt még sohasem prédikáltam róla ebben a templomban. De nemcsak ezért választottam most ezt a történetet, hanem azért is, mert igen aktuális üzenet van benne számunkra. Az egész keresztyénségnek ugyanis létkérdése, minden keresztyénnek legfőbb ügye a húsvéti bizonyosság. Sőt, merem állítani, hogy a körülöttünk lévő világra nézve döntő jelentősége van annak, hogy a benne élő keresztyének igazán húsvéti hitű keresztyének-e, vagy nem. Nos, ebben a történetben éppen arról van szó, hogy hogyan nyílik meg emberek szeme a feltámadott, élő Jézus meglátására, és hogyan alakul át emberek élete a feltámadás hitének a bizonyosságában. Erről szeretnék most beszélni.
Borongósan kezdődik a történet. Az a két ember, az a két tanítvány, ott, az Emmaus felé vezető úton nagyon kifejező típusa azoknak a keresztyéneknek, akiknek csak halott Krisztusuk van, akik valójában még mindig húsvét előtti keresztyének. Nézzétek: nem fordítottak ezek a tanítványok Jézusnak hátat, nem tagadták meg Őt, csak éppen nem tudnak mit kezdeni Vele. Nem akarnak végérvényesen leszámolni Vele, hiszen szép volt a múlt, amikor még jelentett valamit számukra Jézus. De azóta megváltozott a világ, és ebben a világban nincs helye Jézusnak. Jézus ottmaradt valahol a múltban, a gyermekkor emlékei között, egy karácsonyfa alatt, vagy a konfirmációi ünnepségen. Jézus tulajdonképpen egy kedves halott, Akinek az emlékét nem lehet csak úgy kitépni a lélekből, jó néha elbeszélgetni Róla.
Ezt tették az emmausi tanítványok, és ezt teszik a mai keresztyének is: elbeszélgetnek Róla. De ebben annyi szomorúság van, annyi csüggedt, fáradt reménytelenség! Igen, ez jellemzi a húsvét előtti keresztyének hitét: a csalódás. Ez a két tanítvány csalódott Jézusban. Nincs abban semmi szemrehányás vagy lázadás, csak valami halk szomorúság, amint ezt mondják: “Megfeszítették”. Nem lappang-e ott ez a szomorú csalódás ma is sok keresztyén ember lelke mélyén? Sokat vártak valamikor Krisztustól, Őbenne volt valamikor reménységük. De Ő sem tudott segíteni, Ő is cserbenhagyott, mint minden egyéb. Az Ő hatalma is bizonytalan, a Hozzá való imádság is csak illúzió, a Benne való hit is csak önáltatás. Valójában nem lehet Rá számítani. Annak a két vándornak az volt a fő problémája, hogy ha igazán Jézus volt a megígért Megváltó, ha igazán Ő volt az Isten Fia, akkor hogy halhatott meg?! És főleg ilyen nyomorultul, ilyen szégyenteljesen! Hogy fulladhatott kudarcba ez a nagy vállalkozás?
Ma ugyanezt így mondják sokan: Ha igaz, hogy van hatalmas Isten, Aki mindeneket kormányoz és igazgat, akkor hogyan lehet annyi gonoszság, szomorúság, háború, betegség a földön? Hogyan illik bele mindez Isten tervébe?
Hiszen olyan sokszor előfordul, hogy a gonosz erősebb a jónál. Úgy látszik, mintha Isten vereséget szenvedne a rossztól! Ha igazán Isten irányítja a dolgokat, nem úgy kellene-e lenni, hogy a jó diadalmaskodjék mindig? Úgy néz ki ez a világ, mintha Isten lenne a gyengébb, és a gonosz az erősebb. A kereszten is ez történt: a legjobb, az emberi formába öltözött Isten - a keresztfán. A világ ura fölött diadalt arat a gonosz hatalma! Igaz ugyan, hogy azóta beszélnek már Jézus feltámadásáról, de e tekintetben ugyancsak nem változott a világ semmit! Az a két emmausi tanítvány is hallott már a feltámadásról, de ezzel a hírrel nem tudtak mit kezdeni. Nagyon valószínűtlennek tartották az egész ügyet, a feltámadás hírét, ami hitük zűrzavarát csak növelte.
Ilyen csalódott, kiábrándult, bizonytalan a legtöbb mai keresztyén ember hite, talán a miénk is! Nem vagyunk mi hitetlenek, csak azt érezzük, hogy olyan hittel, amelyik csupa kérdőjel, bizonytalanság, tétova zűrzavar, nem sokra megyünk. Kegyeletes, szép emlék marad Jézus, de a gyakorlati életben nem sokat ér. Ahol az élet mindennapi üteme lüktet, ahol a szenvedés és az öröm hullámai között hányódik a lélek, ahol országok és világrészek sorsa fölött döntenek, ott Ő nem sokat számít! Nos hát, ez az, amikor valakinek csak halott Krisztusa van, amikor valaki még mindig csak húsvét előtti hitű keresztyén.
De milyen jó, hogy van Valaki, Aki nem nyugszik bele ebbe, mindent elkövet, hogy Krisztus tanítványai szívében és életében győzzön a húsvéti bizonyosság! Íme, egy ismeretlen vándor csatlakozik a búsan bandukoló tanítványokhoz, szóba elegyedik velük, elkezdi tanítani őket, nyitogatja a szemüket. Szinte egy húsvéti prédikációt tart nekik az úton. Ezt mondja nekik: “Óh balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhivésére, amiket a próféták szóltak! Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az Ő dicsőségébe?” (Lk 24,25-26) Érdekes, nem a feltámadásról beszél, hanem a Golgotáról. Azt magyarázza nekik, hogy van olyan leveretés, ami tulajdonképpen győzelem. Azt magyarázza, hogy Jézus halála nem kudarc, ami mostoha sorsként szakadt rá, hanem ennek mind így kellett lennie, mert így volt elrendelve Isten üdvtervében, mert ez a megváltás diadala! Jézus a húsvéti hit ébresztését a Golgota magyarázásával kezdi.
Egy hasonlattal hadd próbáljam meg érthetőbbé tenni: Egyszer olyan valakivel sakkoztam, aki sokkal jobban tudott nálam. Ilyenkor úgy érzi magát az ember, mintha meg lenne kötözve. Minden lépés, amit tesz, pontosan beleillik az ellenfél tervébe. Kiüti a vezért, egy pillanatig győzelemről álmodik, azután észreveszi, hogy a partner pontosan így akarta. A partner öt-hat lépéssel mindig előbbre gondolkodik, kezében tartja az egész játszmát. Lassan rájövök, hogy nem is tudok mást tenni, csak amit ő akar. Tulajdonképpen az én játékomat is ő gondolja át, én csak az ő akaratát tudom végrehajtani. Minden lépésem csak arra való, hogy az ő győzelmét még nagyobbá tegyem.
Ehhez hasonló történt a Golgotán. A gonosz hatalmai rátámadtak, minden oldalról megragadták, végül keresztre feszítették Jézust, “kiütötték a vezért”. Ha volt valaha pillanat, amikor a jó gyengébbnek bizonyult, mint a rossz, amikor úgy látszott, hogy elbukott az Isten ügye, a Teremtőt legyőzte a teremtménye, a szeretet fölött úrrá lett a gyűlölet, az igazság fölött a igazságtalanság, akkor ott, a Golgotán így volt! És íme, a sötét hatalomnak ez a látszólagos győzelme, húzása is benne volt Isten tervében. A kereszt, amelyen a Világosság Királyát megölték, valójában Isten diadala volt. A kereszt által tört meg a bűn hatalma, és tört be a világba Isten országának ereje. Látszólag a kereszt Isten kudarca, valójában pedig az a hely, ahol Isten szíve a legmélyebben tárul föl az emberek előtt. Jézus épp a kereszt gyalázata által alapított új birodalmat, amely, íme, még kétezer év után is áll, és akkor is megmarad majd, ha az ég és a föld elmúlnak.
Ami ott, a Golgotán történt, abban a világesemények problémái egyetlen gyújtópontban egyesültek. Ezért tehát az egész világtörténelmet is úgy láthatjuk, mint egy hatalmas sakkjátszmát a fehér és a fekete között, a világosság és a sötétség között. A világos lép, és a sötét támad. Néha a sötétség erői, a betegség, a bűn, a Sátán, a halál jelentős károkat okoznak a fehér védelmi vonalain, és győzelemről álmodnak. De a lépések mind, akármilyen zseniálisak és megsemmisítők voltak, pontosan beleillenek a világos nagy tervébe. Az egyik partner tartja kezében az egész játszmát, és az ellenfél minden lépését ő irányítja. Végül derül majd ki, hogy minden, ami a sötét győzelmének látszott, nem egyéb, mint a fehér egyetlen, hatalmas, végső diadala. Valami ilyesmit jelent az, hogy “Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe?” (Lk 24,26) .
Ó, de nagy örömmel hallgathatták ezek az emmausi vándorok annak a titokzatos idegennek a szavait! Ó, milyen más megvilágításban látják most az egész nagypénteki gyászt meg a maguk életét! Ennek a magyarázatnak a fényében kezd derengeni előttük a nagy titok, hogy Krisztus munkája, a megváltás sokkal magasabb és gazdagabb értelemben sikerült, mint ahogyan ők valaha álmodni merték volna! Nem minden világos még előttük, de már beleremeg a lelkük Isten nagyságának és jóságának a borzongató érzésébe. A kialudt reménység újra gerjedezik a szívükben. Igen, így fejezték ki magukat később, hogy “gerjedezett a szívünk”, amikor az az idegen magyarázta nekik az írásokat!
Ugye, mi is ismerjük, mi az, amikor gerjedezik a szívünk? Ó, de jó hallgatni Isten Igéjét! Ó, de jó az, amikor átborzong a lelkünkön, hogy milyen hatalmas és jóságos az Isten! Az ember egészen megvigasztalódik, földerül, szinte megújul! Sokszor olyan nekünk is az igehirdetés, mintha valami drága, titokzatos lelki fürdő lenne. Néha, amikor az igehirdetésen átdereng valami felülről való fény, a mi szívünk is úgy repes, úgy gerjedezik, úgy ujjong, mint azoké a tanítványoké ott az úton. És ez nagyon jó! Tudom, ti is szeretitek. Ezért jöttök ide a templomba. Ma is sokan jöttetek, messziről is. Kiürült a villamos a Nagyajtai utcánál, mert vágyakoztok arra, hogy míg szól az Ige, a szívetek újra “gerjedezzen”! Igen, ez jó! De ez még nem minden! Ez még nem elég! A feltámadott és élő Jézus igazi fölismerése, a Vele való életváltoztató találkozás ezután történik! Az igazi áldás és bizonyosság ezután jön!
Nézzétek, ezt olvassuk: Amikor útjuk végére érkeztek, “ő úgy tett, mintha tovább menne. De kényszeríték őt, mondván: maradj velünk!” (Lk 24,28-29) - Az a baj, hogy mi a legtöbbször megelégszünk azzal, hogy az igehirdetés alatt gerjedezett a szívünk, amikor pedig vége van, hagyjuk, hogy hadd menjen tovább Jézus. Ő is megy tovább a maga útján, mi is a magunkén - de Nélküle! Az egész gerjedezés csak múló hangulat marad. Mire kiérünk a templomból, mire elmúlik a vasárnap, megint visszatér a csüggedés, a reménytelenség, a szomorúság.
Azt hiszem, Testvéreim, ez az a pont, ahol a mai keresztyénség válaszúthoz érkezett: Hagyja-e továbbmenni Jézust, vagy behívja, és megelevenedik az élő Jézussal való találkozás bizonyosságában? Megelégszik-e azzal, hogy időnként fölgerjed benne valami szunnyadó lelkesedés, áhítatos érzés, vagy pedig az történik, amiről itt olvasunk? Íme, itt az történt, hogy amikor Jézus úgy tett, mintha tovább akarna menni, akkor “kényszeríték őt, mondván: maradj velünk!” Kényszeríték. Mert Jézus nem megy oda, ahol Őt nem óhajtják igazán, ahol nem akarják határozottan és komolyan, ahol nem kérik, ahol nem fogadják úgy, mint várva-várt vendéget. Az egyetlen ok, amiért nincs több áldott közösségünk és tapasztalatunk Jézussal, az, hogy nem kívánjuk Őt igazán! Pedig Ő hajlandó lenne bejönni, minden élményünkben, munkánkban, szórakozásunkban, társadalmi életünkben, kísértéseinkben, örömeinkben, szomorúságunkban, csalódásunkban osztozni!
De talán nem is óhajtjuk igazán, hogy mindig velünk legyen. Nem kényszerítjük, hogy maradjon, jöjjön. Akkor ő továbbmegy, mi pedig nélkülözzük azokat az áldásokat, amiket Ő hozna! Pedig milyen áldott és örvendező életet élhetnénk Vele! Atyámfiai, egyházunk jövője dől el azon, hogy engedjük-e Jézust továbbmenni, vagy behívjuk! Mert az egyház jövője nem szervezeti kérdések megoldásától, nem e világ hatalmaihoz való viszonyulás alakulásától függ, hanem kizárólag a mi húsvéti hitünktől! Nos hát, ugyanazt a Valakit, Akinek a szavára már olyan sokszor érezted itt, hogy gerjedezik a szíved, hívd be, vidd be magadhoz az otthonodba, a munkádba, a mindennapi életedbe, problémáidba! De hívni, kényszeríteni, akarni kell! Ott lepleződik le majd azután az Ő élő valósága. Az emmausi tanítványok szemei is akkor nyilatkoztak meg, és akkor ismerték meg Őt, amikor leült az asztalukhoz! Most győződtek meg arról kétséget kizáró módon, hogy Jézus, aki Megváltóként halt meg a kereszten, íme, igazán fel is támadott, és él!
Az a meggyőződés, hogy Krisztus valóban feltámadt, hogy él: az emberi történelem legcsodálatosabb és legnagyobb átalakító hatású ténye. Íme, ezek az emberek is, akik előbb még olyan reményvesztetten, csalódottan bandukoltak, most szinte megifjodva, újjászületve futnak vissza Jeruzsálembe a nagy örömhírrel. Nem számít, hogy már későre jár az idő, nem számít, hogy fáradtak, hisz új erőre kaptak! De milyen más lélekkel, erővel, kedvvel, milyen más céllal, milyen más hírrel és bizonyossággal! Ez a csoda! Ez a húsvét igazi csodája! Ugyanazon az úton, de más szívvel járni! Ugyanabban a családban, munkahelyen, emberek között, ugyanazok között a kísértések között, de másként.
Aki behívja Jézust a maga életébe és hozzá igazodik, az megérzi azt az isteni erőt, amely beleárad és benne hatalmas lesz, ami megújítja az életét és boldoggá teszi! Ó, de sokan tudnának erről bizonyságot tenni! Egyik talán ezt mondaná: Amikor igazán behívtam Jézust, akkor a természetemet változtatta meg, nyugodtabb, békésebb lettem. A másik talán ezt mondaná: Nekem a családi életem mentette meg. Valaki arról tenne bizonyságot, hogy őt olyan bűntől szabadította ki, amibe belepusztult volna testileg is. Ilyet is hallottam már: engem teljesen megvigasztalt, pedig azt hittem, sosem tudok többé megbékélni! Ezt is hallottam, sőt tapasztaltam már: Nekem új életcélt adott!, vagy: Engem olyan betegségből gyógyított meg, amivel szemben tehetetlen az orvostudomány!
Kétezer év óta hirdeti az egyház: “Az Úr Jézus feltámadt!” Azóta mindenki, aki igazán behívta Őt magához, megerősíti és tovább hirdeti a nagy örömhírt: “Valóban feltámadt!” Te is meggyőződhetsz róla, hogy ez a hír nem illúzió, nem optikai csalódás, nem túlzás, hanem olyan tény, ami biztosabb valóság, mint bármi más esemény a világtörténelemben.
Ámen
Dátum: 1958. április 6. húsvét.