Az a néhány asszony, aki kora reggel bánatosan, szomorúan, reményvesztetten, kegyeletes érzésekkel Krisztus sírjánál összejött, akik mindenféle fűszert vittek, hogy bebalzsamozzák Jézus holttestét, azok voltak az első húsvéti gyülekezet. Gyülekezet voltak, mert többen voltak, és mert a megfeszített Krisztus emléke gyűjtötte össze őket. Ez a tiszteletre méltó, gyászos hangulatú kis társaság, ez a néhány áhítatos lelkű ember, akik húsvét reggelén is a halottak között keresik az élő Jézust, ez példázza legjobban a mai húsvéti gyülekezetnek a nagy részét. A legtöbb mai egyház tükörképe. Ma is éppen úgy, mint akkor régen, az első húsvét reggelén, összejönnek. Nem is csak néhányan, hanem elég sokan, akik nem felejtették el még Jézust egészen, együtt imádkozgatnak, énekelgetnek, emlékeznek, ünnepelnek, de az egész dolog olyan erőtlen, ügyefogyott, hogy nem sok vizet zavar a világ életében. Mi tartotta össze őket? Talán egy kis hűség a múlt iránt. Mindenesetre szép vonás, ha valaki nem fordít rögtön hátat egy elveszettnek látszó ügynek, mint amilyennek Krisztus ügye látszott nagypéntek után, és látszik ma is olykor, hanem igyekszik legalább kitartani mellette hűségesen. Tiszteletre méltó ez a hűség, de nem sok erő fakad belőle.
Mint a néhány kegyes asszonyt a Krisztussal eltöltött szép évek közös emléke, úgy tartja össze ma is az egyházat a közös tradíció, a múlt emléke, a keresztyénség eszméihez való ragaszkodás, a dicsőséges történelmi múltban élt őseink hite iránti kegyelet. Nagyon szép és megható ez, de ha csak egy ilyen kegyeletes visszaemlékezésből él egy gyülekezet, akkor az veszett ügy, amit képvisel, és akkor a Krisztus egyháza valóban nem jelent már a világ számára sem veszedelmet, sem pedig segítséget. A hatóságoknak akkor teljesen igazuk volt, amikor azt a kis gyülekezetet, amelyiket egy kis hűség és tradíció tartott össze, még arra sem méltatták, hogy üldözzék. Tiszteletet és részvétet érdemelnek, bár szépek az eszmények, és nagy múlt örökösei, ám emlékezzenek, ájtatoskodjanak kedvükre, nem nagyon érdemes sokat törődni velük, előbb-utóbb úgyis megszűnik magától az ügy, lassan egészen kihal.
Valóban: egy gyülekezet húsvéti reménység nélkül, a feltámadott Krisztusban való hit nélkül nem sokban különbözik egy jól megszervezett emlékalapítványtól, amelyik bár szép és magasztos eszméket képvisel, dicsőséges múltra tekinthet vissza, megható emlékünnepélyeket rendez, mindenféle szép és jó dolog megtalálható benne, csak éppen nagynevű alapítója hiányzik, mert az már kétezer éve halott, nem ő, csak az emléke él közöttük. Egy-egy ilyen emlékünnepélyen azt szokták ugyan hirdetni Róla, hogy feltámadott a halálból, sőt olyanok is vannak, akik erről állítólag személyesen is meggyőződtek, és azt állítják, hogy látták Őt, sőt találkoztak Vele. De hát komolyan lehet-e venni néhány rajongó álomlátását, képzelődését? Az csak régi, egyházi dogma, amin könnyen napirendre lehet térni. Meghallgatjuk ugyan minden húsvét ünnepén a csodálatos hírt, de azután úgy vagyunk vele, mint a tanítványok, akikről azt olvassuk, hogy az üres sírtól visszatérő asszonyok lelkendező elbeszélése csak üres beszédnek tűnt előttük. Mintha csak azt mondták volna, amit ma is nagyon sokan gondolnak a lelkük legmélyén, hogy ez asszonybeszéd, nem kell komolyan venni!
De azért nyugtalanította a tanítványokat ez a rendkívüli hír: egyre többen mondták, hogy ők is látták a feltámadott Urat. Nem tudtak többé szabadulni tőle, folyton arról beszélgettek, hogy ki látta, mit mondott neki, és mi történt a találkozáskor. Egyszer, amikor zárt ajtók mögött, együtt ülve tárgyalták ezt a nagy ügyet: “Megálla maga Jézus ő közöttük, és monda nékik: Békesség néktek!” (Lk 24,36) Ez volt abban az időben a mindennapi köszönési forma, amivel üdvözölték egymást az emberek, ha az utcán találkoztak, mint ahogy mi jó estét kívánunk egymásnak. Ilyen természetesen, egyszerűen, egészen emberien mondja Jézus is az Övéinek: Jó estét, itt vagyok nálatok, itt vagyok újra közöttetek. Íme, én vagyok itt, a ti Megváltótok és Uratok! Az ámuló tanítványokat annyira meglepte Jézus hirtelen megjelenése, hogy az első pillanatban megrémültek, és azt hitték, hogy valami természetfölötti tüneményt, szellemet látnak maguk előtt. Jézusnak kellett megnyugtatni őket: “Miért háborodtatok meg, és miért támadnak szívetekben okoskodások?” És hogy egészen meggyőződjenek az Ő jelenlétéről, megmutatta nekik a kezeit és a lábait, és enni kért tőlük. Kézzelfoghatóbban már igazán nem lehetett volna bizonyítani, hogy Jézus, a Feltámadott, nem valami szellemi tünemény, akit csak arra alkalmas médiumok érzékelhetnek titokzatos látomásokban, hanem hogy Ő maga van ott személyesen, valóságosan, egészen emberileg közöttük.
“Megálla maga Jézus őközöttük” - olvassuk az evangéliumban. Ez a lényege a húsvétnak. Jézus személyesen, úgy, ahogy van, életre kelve a halálból, eleven valóságában, mint győztes az Övéi között - itt közöttünk! Ahogyan Pál apostol mondja a korintusiaknak: “De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (1Kor 15,57) Vagyis nemcsak valami szép tanítást, nemcsak világnézetet, nemcsak fölvilágosodást, egy új példát vagy vallást ad, hanem diadalmat, győzelmet! Ezt jelenti a feltámadott Jézus! Így állt ott tanítványai rémült és ámuló szemei előtt, úgy, mint Aki a halált győzte le! Ez a húsvét! És erről beszél nemcsak a húsvéti történet, hanem az egész Biblia is. Ha nem erről beszélne, még ma becsukhatnánk, és örökre félretehetnénk. Ha nem a halálon győzedelmeskedett élő Jézusban való hit, ha nem az Ő élő személye tartja össze a gyülekezetet, akkor valójában semmi sem tartja össze! Akkor valóban megszűnik magától előbb-utóbb. Ha nem húsvéti hitünk van, akkor semmilyen hitünk sincsen. Hiszen húsvét nélkül a nagypéntek sem egyéb, mint Isten legszentebb tervének, amellyel az embert akarta megmenteni, fájdalmas csődbe jutása, teljes kudarca. És vele együtt minden szépnek, jónak, szent törekvésnek, tisztaságnak a végleges bukása, a gonoszság teljes diadala, a legszörnyűbb reménytelenség. Érdemes-e jónak lenni, szeretni, másokon segíteni, becsülettel megállni, életet áldozni, amikor még Jézus példája is azt mutatja, hogy úgyis hiába minden, a gonoszság hatalma az erősebb, és a halálé az utolsó szó? Együnk-igyunk, vigadjunk akkor, hisz holnap úgyis meghalunk! Húsvét nélkül a nagypéntek valóban a Sátán győzelmének a napja: végre teljességre vitte a nagy művét, amit a Paradicsomban elkezdett az első emberpárral, megsemmisítette az ember Megváltóját. És ha Isten engedte, hogy ez is megtörténjen - márpedig úgy látszik, engedte -, akkor vége minden reménységünknek!
De nagypéntek után fölvirradt a húsvét, és Isten a húsvétban válaszolt a nagypéntekre. Ez a válasz lenyűgözően más, mint amit ember valaha elgondolhatott. Nem egy új özönvíz, nem egy véres megtorlás, nem egy fölháborodott, megsemmisítő isteni mozdulat, ami pedig nagyon érthető lett volna. Isten nem vonult vissza sértődötten a mennyországba, és nem hagyta az emberiséget megérdemelt sorsára. Éppen ellenkezőleg: teljesen kitárta, megnyitotta az utat a halálból az életre. Utat nyitott Egyszülött Fia gyilkosai előtt, utat tört a halálon át az örökkévaló világ dicsőségébe. Húsvéttal azt mondja az emberi nemzetnek, amelyik Jézust megölte, hogy éppen ezek után nem hagylak magadra, éppen most akarom igazán megmutatni, mennyire szeretlek! Testvéreim, ha nagypéntek után lehetséges volt a húsvét, akkor minden lehetséges! Akkor nincs a világon akkora bűn, amely nagyobb volna Isten szereteténél. Akkor nem létezik olyan sűrű sötétség, amit húsvét fénye be ne tudna világítani. Akkor nincs a világon olyan szakadék, ami elég mély volna ahhoz, hogy el tudna választani az Atyától. Akkor nincs olyan halálos ölelés, ami képes volna kiszakítani Isten felénk tárt karjaiból. Akkor tombolhatnak bármilyen démoni erők ebben a világban, Krisztusé minden hatalom mennyen és földön. Akkor bármilyen sátáni zűrzavarban közel van Isten. Akkor erősebb az igazság, mint a hazugság. Akkor van értelme az Istennek való engedelmességnek, van célja a szenvedésnek. Akkor nem értelmetlen az élet, és nem reménytelen a halál!
Mindez a boldog reménység nem valami optimista világnézetből fakad, ami azután meg is rendülhet egyszer, mint ahogyan ez meg szokott történni a világnézetekkel, hanem a húsvéti tényből. Abból, hogy Jézus valóságosan, testileg föltámadott a halálból, és ahogy az evangéliumban olvassuk: “Megálla maga Jézus ő közöttük”. Ott van személyesen, eleven valóságában, mint győztes az Övéi között - itt, közöttünk! Hogyan is történt az, hogy egyszerre csak megállt maga Jézus a tanítványok között? Ezt olvassuk: “Mikor ezeket beszélék”. Tehát miközben és mivel a Feltámadottról beszélgettek, eközben és ezért történt valami: maga Jézus megjelent közöttük! A Jézus Krisztusról való beszélgetés nemcsak egy múltbeli eseménynek a megtárgyalását jelenti, hanem egy valóságos tényt is: Ő maga megjelenik a Róla beszélők között. Ami akkor és ott történt, az éppen olyan valóságosan történik itt és most. Itt is, most is jelen van Jézus közöttünk, mialatt és mivel az Ő feltámadásáról beszélünk!
Nem merjük elhinni, túl fantasztikusnak tartjuk, mint ahogy a tanítványok is kóbor szellemet véltek látni, amikor megjelent közöttük Jézus. Pedig itt van, és megszólít. Csak az kell, hogy el merjed hinni a láthatatlan és hihetetlen valóságot, hogy itt van most a győztes Krisztus közöttünk! Testvérem, merj most azzal a boldog húsvéti reménységgel kimenni ebből a templomból, hogy Krisztus feltámadott és él! Merj hinni abban, hogy amikor Rá gondolsz és Róla beszélsz, ott van személyesen veled! Merj az Ő feltámadásának erejével új életet kezdeni!
Ámen
Dátum: 1948. március 28. húsvét.