Sokszor az az érzésem, hogy mi, mai emberek már túlságosan egykedvűen, közömbösen hallgatjuk végig a nagy passió történetét. Hiszen mi már - legtöbben két világháborút is átélt emberek - hozzá vagyunk szokva a borzalmakhoz. Hozzászoktunk ahhoz, hogy mindenkinek megvan a sokszor jaj, de súlyos keresztje. Néha éppen olyan nagy, hogy senki másét nem látja tőle, még Jézusét se! És az egész világ fél egy minden képzeletet felülmúló nagy passió, szörnyű szenvedés lehetőségétől. Szóval hozzászoktunk a szenvedéshez, a szenvedés gondolatához. A mai embert a szenvedés már legtöbbször nem meglágyítja, nem megtöri, hanem még jobban megkeményíti. Csoda-e, ha Jézus passióját sem tudják sokan másként látni, mint úgy, hogy lám, az általános emberi sorsot Jézus sem kerülhette el?! Pedig itt, a Golgotán egész másról van szó. Ez a szenvedés és a halál nemcsak osztozás az általános emberi sorsban, hanem valami megrendítően nagy esemény: a világtörténelem fordulópontja. Bizonysága ennek az is, hogy halála pillanatában olyan megrendítő jelek történnek, amelyek mind azt mutatják, hogy ilyen halál még sohasem volt ezen a világon: Megremeg a föld, a kősziklák megrepednek, a templom kárpitja kettéhasad, a sírok megnyílnak, a pogány százados térdre borul a halott Krisztus előtt! Ennek a megrendítő halálnak a hatásai onnét, a Golgotáról, máris szerteszét áradnak a teremtettség minden szférájába. Próbáljuk hát meghallani most mi is a jeleknek ezt a beszédét, amelyek a Krisztus halálának megváltó dicsőségét és erejét hirdetik!
Az első jelet, ami Jézus halála pillanatában történik, így írja le a Biblia: “Ímé, a templom kárpitja fölétől aljáig kettéhasada.” (Mt 27,51a) Ez a legérthetőbb jel. Nagy vigasztalás van ebben! Ez az a súlyos, pazarul megmunkált kárpit, szőnyeg ugyanis, amelyik a templom legbelső részét, az Isten jelenlétét képviselő szentélyt a templom többi részétől elválasztotta. Erre kérubok voltak hímezve, jeléül annak, hogy a Paradicsomban is az Élet Fájához vezető utat lángpallosú kérubok őrizték. Tehát ez a függöny a bűn jelképe volt. A bűn az, ami mint egy hatalmas, áthatolhatatlan kárpit, akadályoz minket abban, hogy Istennel, Aki a mennyei szentélyben a maga dicsőségében trónol, kapcsolatba lépjünk, Vele közösségbe kerüljünk. Csak a főpapnak volt szabad évente egyszer a gyülekezet képviseletében a kárpiton túlra belépni. Akkor is csak úgy, hogy vitte magával a leölt áldozati bárány vérét, és azzal meghintette a szövetség ládájának a tetejét, jelképéül annak, hogy a nép bűneit betakarta a bárány vére. Nos, ez a függöny hasadt szét abban a pillanatban, amelyben Jézus kilehelte a lelkét.
Ebben a külső, látható jelben az a titok ábrázolódik ki, hogy az igazi Főpap valóban belépett a mennyei szentélybe. Drága vérével betakarta a bűnt, elfedezte a vétket. Van bűnbocsánat minden hamisságra, szabad az út mindenki előtt Isten szívéhez. Jézus halálával leomlott az a válaszfal, ami Istent és az embert elválasztja. A mennyei világ ajtaja rányílt a földre. Ebbe az Istentől elszakadt életünkbe beárad már az örökkévalóság levegője, élete, ereje. Nincs többé elválasztva a föld a mennytől. Isten szentélyévé lett az egész világ: az otthonod is azzá lehet. Isten valóságos jelenléte eggyé forrasztja e világot a túlvilággal. Az időit áthatja az örökkévaló, és a láthatót hordozza a láthatatlan. Tapasztalatból mondom: nincs többé a földi életnek olyan mélysége, gyötrelme, melyben jól ne lehetne érzékelni Isten szeretetét. Nincs többé olyan sötétség vagy betegség, amelyet át ne törne az Örök Világosság fénye. Kettéhasadt a kárpit: a résen át megtelt a föld Istennel, új élettel, örökkévalósággal. Be lehet lélegezni imádság által, mint a friss levegőt. Tárjuk ki hát magunkat a kitárult menny előtt: hadd járjon át, hadd éltessen bennünket Krisztus halálának ereje! Hát nem nagy vigasztalás ez?
A másik jel is nagyon sokatmondó: “A föld megindula.” (Mt 27,51b) Ez egy nagy figyelmeztetés. Szinte nyögött a teremtettség egy olyan iszonyú teher alatt, mint a megfeszített Isten Fia! Szinte remegett a föld, mintha félne megnyitni a száját a Krisztus lecsorgó vére befogadására. Szinte a gyász fájdalma, a megrendülés borzongása vonaglik át a természeten. Amikor meghal az, Akitől, Aki által és Akire nézve teremtetett minden a világon! Inog a föld, megrepedeznek a sziklák, szinte az utolsó ítélet kozmikus katasztrófájához hasonló jelek történnek a teremtettségben! Hiszen egy borzalmas feszültség kiegyenlítődése folyik a Golgotán: Isten és az ember között olyan nagy a feszültség, hogy ha találkozásra kerül sor, kettő közül az egyiknek meg kell halnia! Ennél a nagy, végzetes találkozásnál Isten halt meg értünk Jézusban! Úgy tette ezt az Isten, hogy a gonosznak, a rossznak az egészét magára vette föl Jézusban. A mi elrontott, elvesztett életünket sajátjává tette az Ő Egyszülött Fiában. Hagyta önmagát Jézusban gonosztevőként elővezettetni, pellengérre állíttatni, bevádolni, elítélni, kivégezni! Úgy tett, mintha Ő, a Szent Isten cselekedte volna mindazt a rosszat, amit te meg én cselekedtünk és cselekszünk állandóan. Így mindaz a büntetés, ami Isten igazságos ítélete szerint nekünk járna, rázúdult mint egy mennyei villámcsapás Jézusra. Így szabadított meg bennünket az Ő országa számára. Így készített Isten Jézus sebeiben számunkra gyógyulást, elítélésében fölmentést, halálában bűnbocsánatot és örök életet! Ez történt ott, a Golgotán!
És nézzétek: a föld legkeményebb, legszilárdabb része is megérezte ezt a borzalmas sokkot: megrepedtek a sziklák. Csak mi maradunk érzéketlenek, közönyösek Vele szemben? Hát lehet az, hogy keményebb legyen egy emberi szív, mint egy kőszikla? Lehet az, hogy van még ember itt is, most is, aki látja a keresztet, hallja újra, amit Isten a megváltásáért tett a Krisztusban, és még mindig nem törik össze bűnbánatban, még mindig nem utálta meg a bűnt? Még mindig hajlandó tovább folytatni azt a törvénytelen viszonyt más házastársával? Még mindig takargatja hitványságát? Igen, testvérek, vannak itt, közöttetek, akik képesek ide a templomba elbújni a bűneiket számon kérő Isten elől! Akik azt hiszik, rendben van minden, hiszen ők mindig itt vannak, lelkesednek a prédikációért, de a szívük nem indul meg soha: keményebb a kősziklánál. Az a szív, amelyik nem akar meghódolni, nem akarja magát átadni, nem tud meglágyulni és összetörni még Krisztus keresztjének tövében sem, az keményebb, érzéketlenebb, mint egy kődarab. Remeg alattad a föld, és ha még most sem lesz rossz íze a szádban a bűnödnek, ha még most sem utálod meg magad miatta, ha még most sem törsz össze bűnbánatban és a bűnvallás alázatában, akkor nincs több érve Istennek számodra! Amikor “Jézus ... nagy fennszóval kiáltván kiadá lelkét” (50. vers), Isten általa is figyelmeztet: velünk is kell, hogy történjék valami! Hiszen Isten Fia halt meg értünk a keresztfán!
Történt azután olyan jel is Krisztus halála pillanatában, aminek a beszédét már sokkal nehezebb megérteni, mint az eddigieket. Ezt olvassuk: “És a sírok megnyílának, és sok elhunyt szentnek teste föltámada. És kijövén a sírokból, a Jézus föltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelenének.” (Mt 27,52-53) Nem szeretném részletesen fejtegetni, boncolgatni azt a szívet remegtető misztériumot, amiről ez a szűkszavú tudósítás szól. Nem tudom, kik voltak azok, akik akkor a megnyílt sírokból előjöttek, és mit csináltak, hogyan éltek tovább, mit jelent az, hogy megjelentek sokaknak. Mindez rejtve van előlünk. Nyilván nem ez a lényeg ebben a versben, hanem inkább az, hogy Krisztus halálának a hatása a természet világán túl a halál világába is behatol, és ott mint az élet ereje válik nyilvánvalóvá. Mindenképpen Krisztus halálának a fenségét, hatalmát hirdeti ez a jelenet. Amikor Jézus “nagy fenszóval kiáltván, kiadá lelkét”, akkor ott nem egy tragédia végső akkordjai hangzanak el, hanem egy diadalmas, új kezdet nyitánya, egy új teremtés prelúdiuma harsan föl. Nem befejeződik valami, hanem elkezdődik. Jézus halálával nem bezárul egy ajtó, hanem kinyílik. Nem lezárul az élet, hanem éppen megnyílik. Az a rettentő halál ott a Golgotán nem azt jelenti, hogy vége van az életnek, hanem hogy vége a halál uralmának, úgyhogy többé nem tudja rabságban tartani az embert! Épp akkor, mikor látszólag győz a halál! Jézus belép a halálba, és ugyanabban a pillanatban halottak kelnek ki a halálból!
Az történik valójában, amiről Ő maga beszélt egyszer: az erős fegyveres házába betör a nálánál is erősebb, legyőzi őt, és minden fegyverét elveszi. (v.ö. Lk 11,22) Azért megy a halál börtönébe, hogy kivezesse onnan azokat, akik foglyokként voltak ott. Bezárul fölötte a sírbolt, az Övéi fölött pedig megnyílik! Az Ő halálában kapjuk vissza mindnyájan az életet! Halála az élet illatát leheli minden hívőre. Egy zsidó barátom mondta el, hogy a második világháború idején egy német haláltáborban várta többszázad magával, mi lesz majd a sorsa, amikor egyszer nagy harc támadt a tábor körül, majd hamarosan egy idegen katona jelent meg a táborban. Odament sorban a foglyokhoz, őhozzá is, és így szólt: “You are a free man!” (Ön szabad ember!) Azt mondta a barátom, hogy ezt a mondatot soha nem fogja elfelejteni. A csontja velejéig áthatotta ez a megszólítás: You are a free man!
Nos hát, az a golgotai halál téged is így szólít meg: You are a free man, szabad ember vagy! Érted? Szabad vagy! Nem úr többé fölötted a halál. Megtört a bűn hatalma, többé nem fojtogat! Nincs többé olyan rossz szokás, átöröklött átok, félelem, amiből meg ne lehetne szabadulni! Szembe lehet szállni a bűnnel, a halállal, a Sátánnal. Meg lehet neki tagadni az engedelmességet, és át lehet tőle pártolni a győztes Jézus oldalára! Az Ő halála olyan a számodra, mint a rabnak a börtönajtó megnyílása! Ezt hirdeti ez a titokzatos jel az Ő halála pillanatában: “A sírok megnyílának”. A húsvéti öröm nagy diadalhimnusza már itt elkezdődött, a Golgotán!
Végül a legnagyobb csoda és a legmegrázóbb jel ott, a Golgotán, az a százados volt, aki látva a földindulást és a történteket, igen megrémült, és meghatódottan így kiáltott föl: “Bizony, Istennek Fia volt ez!” (Mt 27,54c) Ebben látszik a kereszt igazi ereje, a keresztre feszített Krisztus vonzása, hogy egy emberi szívet a hitetlenség legsötétebb mélységéből képes fölemelni önmagához, egy ellenséges érzületű lelket térdre kényszerít maga előtt. Ez a százados, aki itt a szétfutott tanítványi sereg helyett tesz bizonyságot a legsötétebb órában Krisztus istenségéről: az első abban az óriási seregben, amelyik majd hamarosan összegyűlik a kereszt köré a megfeszített és feltámadott Krisztus imádására! Mi történt ezzel a századossal? Azt olvassuk, hogy “látta, amik történtek”. Látta azt a királyi szenvedést, azt a megrázó könyörgést a bűnbocsánatért, azt az öntudatos rendelkezést a Paradicsommal, a három órás sötétséget, az Istentől való elhagyatottság kárhozatos gyötrelmét, fejének a halál álmába való hajtását, és azt, ahogy az Atya nevével az ajkán kiadja a lelkét. - Igen, mindennek a látása lobbantotta lángra a hitet ennek a hitetlen, pogány embernek a lelkében.
Ma is mindig így támad és így újul meg a hit: “nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére, Jézusra”. (Zsid 12,2) Ha kételkednél valaha Istenben, az Ő szeretetében, vess egy hosszú, erős pillantást a keresztre! Ott mindig megtalálod az aláhajló Istent, az Ő szeretetének legmélyebb kifejezését! Millió dologban láthatod Istent: a zúgó vízesésben, a csobogó patakban, a puszta kibeszélhetetlen magányában, a csillagos este ragyogó pompájában. Mindenütt ott van Isten. De ha a keresztre feszített Jézusra nézel, akkor Istennek szinte a szemébe nézel, és a szemén át a szívébe látsz. Hogy mi van Isten szívében irántad, azt a keresztfán érted meghalt Jézuson láthatod!
Ez az ámuló bizonyságtétel: “Bizony, Istennek Fia volt ez!”, ma azt az örvendező, alázatos bizonyosságot fejezi ki, hogy valóban itt az Isten köztünk! Lehajolt hozzánk, átölelt az Isten. Engedd, hogy fölemeljen, engedd, hogy megtisztítson! Engedd, hogy új életre vezessen, megáldjon és megszenteljen az Isten! Engedd, hogy szeressen! És eredj, hirdesd, mutasd meg a cselekedeteiddel az embereknek is, hogy mennyire szeret az Isten! Gyertek hát, álljunk be mi is abba a nagy seregbe, amelynek az élén ez a római százados áll, és mondjuk el mi is a hitvallásunkat és fogadalmunkat:
Fiát a szeretet Atyja
Kereszt kínjaira adja,
Értünk, értünk, Hogy eleget tégyen,
Urunk, urunk S üdvözítőnk légyen.
Jézus, ki értünk szenvedtél,
Hogy éljünk, halálra mentél:
Néked, néked Szívből hálát adunk,
Holtig, holtig Híveid maradunk.
(339. ének 5. és 7. vers)
Ámen
Dátum: 1958. április 4. nagypéntek.