Lelkesítő és mégis nagyon szomorú ez a virágvasárnapi történet. Olyan, mint minden tömegtüntetés: impozáns, magával ragadó, félelmetes. De ha a dolog mélyére nézünk, keserű szájíz marad utána. Jólesik lelki szemeinknek látni a jeruzsálemi utcán tolongó embereket, kipirult arcokat, a nagy, hódoló mozdulatot, amivel leterítik az utca porába felsőruháikat, virágokat, pálmaleveleket szórnak Jézus lába elé. Valami belső megelégedéssel érezzük, hogy most Jézus végre abban a tiszteletben részesül a nagy tömeg részéről, ami Őt méltán megilleti. Íme, úgy fogadják, mint királyt! Ez a fényoldala a jelenetnek. De van egy nagyon sötét árnyoldala is. Szalmaláng volt az egész, és pár nap alatt a tömeghangulatot ügyes propagandával éppen az ellenkező végletbe lehetett állítani.
Aki ismeri egy kicsit is a tömegek lélektanát, nem csodálkozik ezen, így van ez máig minden szélfordulásnál. A nádszál-gerincű ember, sőt még egy nádas is, mindig arra hajlik, amerre a szél fújja. Az sokkal nagyobb baj, ha sem erre, sem arra, és nem határozott meggyőződésből hajlik. A tömeg ma is olyan, mint a virágvasárnapi tömeg volt. Azt sem tudja, miért lelkesedik valójában, de lelkesedik, mert mindenki azt teszi. Magával ragadja a lelkesedés hulláma. Nem tudja pontosan, miért hozsannázik, de azért teszi, mert hozsannáznak körülötte. Ugyanígy nagypénteken sem tud önmagának sem öntudatosan számot adni arról, hogy miért dühöng, de dühöng és átkozódik! Nagyon szép és felemelő ez a virágvasárnapi jelenet, de nem őszinte, nem meggyőződéses, nem megbízható. Nagyon szép lenne, ha igaz lenne, de sajnos fölöttébb ráillik az ősi, prófétai megjegyzés, amit Jézus egy más esettel kapcsolatban idéz: “Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem”. (Mt 15,8) Az a szépen hangzó, lelkes hozsannázás nem igazán szívből való! Ezért szomorú ez a nagy, ujjongó, ünnepi hangulat!
Ma már félő, hogy még azt sem lehetne általánosságban mondani, hogy ez a nép az ajkával tiszteli Jézust. Ma már odáig vetemedik a hitetlenség, hogy már az ajkával sem tiszteli az Úr Istent, hanem egyre hangosabban kezdi hirdetni, hogy vallásra, egyházra, templomra, Istenre a mai embernek semmi szüksége nincs! De ez ne döbbentsen meg senkit közülünk, nem baj ez. Sőt jó, ha az antikrisztus arca egyre leplezetlenebbé, felismerhetőbbé válik, így legalább, ha álarc nélkül jelentkezik, tudjuk, hogy kivel állunk szemben. Nem az a baj, hogy egyre merészebbé és hangosabbá válnak azok, akik még a szájukkal sem tisztelik Krisztust, hanem sokkal inkább az, hogy akik az ajkukkal tisztelik az Urat, azok csak a szájukkal közelítenek Hozzá, de a szívük távol van Tőle! Nem a hitetleneket korholja itt Jézus, hanem az Ő híveit! Bennünket leplez le ezzel a mondással, ezzel a szomorú megállapítással!
Érzed, mennyi szomorúság borong ezekben a szavakban: “Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem”? Képzeld el, amikor valaki, aki nagyon szereti a házastársát, egyszerre kénytelen szomorúan megállapítani, hogy az a másik csak mutatja a szeretetet, erőszakolja a ragaszkodást, az odaadást, csak a szájával mondja, hogy “szeretlek”, de érzi, hogy a szíve távol van tőle. Még összefűzi őket a gyermek, az egymásra utaltság, az együtt töltött tíz-húsz esztendő, a megszokás, de hiányzik egyik részről a teljes, önmagát adó szívbeli vonzalom. A másik mindig azt érzi, hogy bár még megkap mindent a házastársától, de ez nem sokat ér, valahogy látszólagos dologgá vált a házasságuk. Nem igazi, nem őszinte, nem meggyőződéses, nem megbízható, nem igazán szívből való. Vagy például egy hivatali főnök névnapját ünneplik az alá beosztott tisztviselők: ünnepi hangulat van, szép köszöntők hangzanak el, mindenki éljenez, mosolyog, jót kíván, de meg lehet érezni, hogy a szép szavak mögül hiányzik a szív. A szavak csak koppannak, nincs mögöttük melegség, csak kényszerűségből történik az egész, mert így illik, vagy mert így ajánlatos ilyenkor tenni! Az egész ünnepségnek van valami keserű mellékíze! Ilyenformán képzeljük, milyen fájdalom lehet Jézusnak, mikor ilyen megállapítást kénytelen tenni: “Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem”!
Pedig félő, hogy Jézus ezt a szomorú megállapítást éppen ránk, mai magyar keresztyénekre teszi. De vajon valóban így van ez? Egy példával hadd világítsam meg! Pár hónappal ezelőtt, egy faluban történt a következő eset: A falu fiatalsága duhaj, kocsmázó életet élt, nem szerette a papját, nem járt a templomba. Egy napon a paplak előtt idegen autó állt meg. Futótűzként terjedt a faluban a hír, hogy "viszik a papunkat"! No, de azt próbálja meg valaki! - mondták a fiatalemberek, és kapával, vasvillával felszerelkezve, fenyegetően állták körül a várakozó autót, elszánva magukat arra, hogy ha el akarják vinni a papot, darabokra szedik a kocsit, de a papjukat nem engedik bántani. Végül kiderült, hogy a pap egyik pesti ismerőse átutazóban rövid látogatóra tért be a paplakba, mire a fiatalság megnyugodva széjjeloszlott. Impozáns volt a fiatalságban lángra lobbanó önérzet, de szomorú, hogy továbbra is éppen úgy nem jártak templomba, mint addig.
Kezded érteni, hogy mit jelent, hogy “ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem”? Általában jóleső érzéssel vesszük tudomásul, hogy a fakultatív hitoktatás tervének a hírére itt is, ott is zúgolódás, tiltakozás, ellenkezés, tüntetés van. Szükség is van arra, hogy a meg nem kérdezett közvélemény kinyilvánítsa óhaját ebben a fontos kérdésben. Csak vigyázzunk, nehogy azt a következtetést vonjuk le, hogy nincs itt semmi baj, íme, itt a magyar tömegek mennyire ragaszkodnak a hitükhöz, most derül ki, hogy mennyire szeretik a vallásukat. Bármennyire is fontos a közvélemény megszólalása, fellelkesülése ebben a kérdésben, bármennyi eredményt érhet is el a törvényhozásban, földi vonatkozásban, az örökkévalóság szempontjából bizony csak múló értékű virágvasárnapi lelkesedés marad, ha ezentúl a szülők, a gyerekek és a hitoktatók nem veszik sokkal komolyabban és felelősségteljesebben a hittanórákat és az azon tanultakat, mint eddig tették.
Bár igaz, hogy a keresztyénséget kívülről érő támadás sokszor felrázza a közönyösöket is, az egyház felé fordítja a templomba sohasem járókat is, és így föltétlenül csak hasznára válik az egyháznak, de a rideg szimpátia a nagy tömegek lelkében nem a Krisztushoz való ragaszkodásnak, hanem a vallásos hagyományokhoz való ragaszkodásnak a jele. Nem az alvó hit rázódik benne öntudatra, hanem a dac, a “csak azért is” vagy a “csak azért sem” lelkület, nem annyira a szív szólal meg, hanem inkább az ész és a száj! Ha tapasztalható is manapság, ahogyan kétségtelenül tapasztalható fokozott mértékű egyház felé fordulás, és bármennyire örvendetes is ez a jelenség, csak annál inkább érvényes rá Jézus megállapítása: “Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem”. Mert sokan miért fordulnak az egyház felé? Nem azért, mert a bűneik szorongatják őket, és bocsánatot keresnek Krisztus keresztjénél. Nem a túlvilági üdvösségük ügyeinek a rendezése céljából, hanem azért, mert az egyháztól mint az erkölcs letéteményesétől várják, hogy tegyen valamit, hallassa már a szavát, szóljon bele a földi ügyekbe, szolgáltasson igazságot! A virágvasárnapi tömeg is azért lelkesült fel Jézusért, mert azt várta Tőle, hogy változtasson az akkori sanyarú politikai állapotokon. Mivel az emberek csalódtak Jézusban, mert Ő nem ezért jött, könnyű volt a tömeghangulatot pár nap múlva ellene fordítani. Ezért olyan csalóka az, amikor egy nép csak ajkával tiszteli Jézust, de a szíve távol van Tőle. Bár ne így lenne velünk! Bár igazi, szívbeli Krisztushoz fordulás lenne mindaz a megmozdulás, amire a körülmények felráznak bennünket fásult közönyünkből! De vajon az-e?
Mi a helyzet például a te szíveddel? Te az ajkaddal tiszteled Jézust. Az előbb énekelted velem: “Nem vagyunk mi magunkéi, de Jézus vére bére. Testünk-lelkünk Istenéi, az Ő tiszteletére.” Amikor ezt énekelted, felujjongott a szíved az örömtől, hogy érted is Jézus vére volt a bér? Hogy tested-lelked Isten tulajdonaként az Ő tiszteletére használod fel? Tedd a szívedre a kezed, és mondd meg őszintén: Krisztusé az a szív? Ha nem, akkor miért énekeltél? Csak azért, mert mások is énekeltek melletted? Mert ha templomba jössz, akkor illik énekelni, itt általában ez a szokás évszázadok óta? Olyan szép egy ilyen teli templom, és olyan felemelő, amikor felzúg az ének: “Szívemet Hozzád emelem”! Olyan szép volna, ha igaz volna - mint ahogyan a virágvasárnapi jelenet is olyan felemelő lett volna, ha igaz lett volna! Amilyen szép az, ha valaki a szájával tiszteli az Úr Jézust, éppen olyan szomorú, ha a szíve pedig távol van Tőle!
Tudod, hogy Jézust hol lehet legjobban megközelíteni, és hol lehet Isten közelségét a legjobban megtapasztalni? Nem nagy veszedelemben, amiből kiszabadít, nem nagy betegségben, amiből meggyógyít, nem egy tiltakozó gyűlésen, ahol hittanórákról van szó - hanem egyedül a Golgotán! Csak annak a szíve nincs távol az Úrtól, aki olyan közel ment Krisztus keresztjéhez, hogy néhány csepp ráhullt a szívére a szent vérből, beleszívódott élete középpontjába, megjelölte és örökre lepecsételte az egész életét. Aki nem azért szereti Jézust, mert Neki köszönheti bűnei bocsánatát, Általa tudott új életet kezdeni, és Őbenne várja a halál utáni boldogság bizonyosságát, az nem is tudja a szíve szerint szeretni az Urat, és annak a szíve valóban még mindig távol maradt a Megváltó Krisztustól!
Virágvasárnaptól nagypéntek felé vezet az út. Bár mi is eljuthatnánk a virágvasárnapi lelkületből a nagypéntek lelket átformáló élményéhez, és az a Krisztus-tisztelet, ami majd az ajkunkon zeng, átjárná a szívünk legmélyét Krisztus keresztje tövében! Isten kegyelméből veled is megtörténhet ez most, ha te is akarod, és nyitott szívvel kéred!
Ámen
Dátum: 1947. április 30. virágvasárnap.