Kedves láthatatlan gyülekezet! Egy családapa, akinek otthon felesége és gyermekei voltak, kérdezte egyszer nagy lelki megrendülés után Pál apostoltól és Silástól: “Uraim, mit kell nékem cselekednem, hogy üdvözüljek”? Akkor mondták neki ezeket a sokszor ismételt szavakat: “Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe”! Nagy ígéret van ebben az Igében, de roppant nagy felelősséget is rak ránk! Rátereli a figyelmet a magunk és házunk népe üdvösségére, és a kettőt szoros kapcsolatba hozza egymással. A Krisztusban való hitnek nemcsak a magad, hanem a házad népe, a környezeted üdvösségére is komoly következményei vannak. Jó ezt a kettőt így szorosan egymás mellett, egymással való kapcsolatban látnunk egyszer! Azt jelenti ez az Ige, hogy Isten, felelőssé tesz bennünket házunk népe lelkének a sorsáért. Nézzünk szembe azzal a komoly kérdéssel, hogy vállaljuk-e mi, és ha vállaljuk egyáltalán, hogyan szoktuk elintézni ezt a felelősséget?
Olvashattuk az ősszel egyházi lapjainkban, hogy az idén sokkal több szülő akarta gyermekét egyházunk iskoláiba beíratni, mit tavaly, és az elmúlt esztendőkben. Olyan sokan jelentkeztek máris túlzsúfolt iskoláinkba, hogyha kétszer annyi iskolánk lett volna, az is mind megtelt volna. Az a nagy igény fejeződik ki ebben, hogy a szülők - talán öntudatlanul is - igénylik gyermekeik számára az Istenben hívő életet. Az a tudatalatti sejtelem nyilatkozik meg ebben, hogy mi, felnőttek nem vettük komolyan a hit dolgait, csődöt vallottunk a keresztyénségünkkel. S ha már mi így elrontottuk a dolgot, legalább gyermekeinkben szeretnénk jóvátenni a magunk mulasztását. Nagyon keserves árat fizetett ez a világ azért, hogy semmibe vette Isten örök törvényeit. S ha már ennyire ránk nehezedett bűneink ítélete, legalább a jövendő térjen meg Istenhez, legyen különb, mint mi voltunk! Hátha több áldás ragyogja be így gyermekeink életének útját!
Helyes ez az igény, testvéreim, de ezzel még az a felelősség, amiről az Ige beszél, nincs elintézve! Mert azzal, hogy a gondjainkra bízott gyermekeket iskolába járatjuk, és a hitoktatásban való részesedésüket biztosítjuk, még nem intéztük el az üdvösségükért való felelősség kérdését! Pedig a legtöbb szülőnek ebben ki is merül a háza népe hitéletével való összes törődése. Rábízza gyermeke hitre jutását, vallásos nevelését az iskolára. Azért van a pap, vagy a hitoktató, hogy a gyermeknek ezt az ügyét egyenesbe hozza. Mintha gyermekeink legdrágább öröksége, az üdvössége a tandíj befizetésével megváltható volna! Nem érezzük-e, hogy ezzel legszentebb szülői kötelességünk elvégzését kiadjuk mintegy albérletbe, és nyugodtak vagyunk, hogy megtettünk minden tőlünk telhetőt?
Jó néha visszagondolnunk arra a fogadalomra, amit gyermekeink keresztelése alkalmával tettünk. Azt fogadtuk akkor, hogy a gyermeket úgy neveljük és neveltetjük, hogy felnövekedvén, önmaga is öntudatos követője legyen Krisztusnak. Sok szülő csak nevelteti gyermekét, valaki másra bízva annak lelki vezetését, pedig még ennél is fontosabb az, hogy te magad, otthon hogyan neveled a házad népét Krisztus követésére?! Te személy szerint hogyan törődsz a házad népe üdvösségével? Zenére, nyelvekre, matematikára, sportra taníttathatod valaki mással is, és ha nem halad kellőképpen, felelőssé teheted a fizetett tanítót, de az üdvösségéért elsősorban te vagy felelős! Jól jegyezzük meg: az Ige a házad népe üdvösségéről beszél. Tehát nem arról van szó, hogy gyermeked a földrajz mellett vallást is tanuljon, mert szükségesnek tartod, hogy mindig legyen a keze ügyében egy olyan lelki mankó, amit elővehet majd, amire szüksége lehet még, ha az élet viharai között megsebesül. Nem egy általános vallásos lelkületről van szó, hanem a lelke üdvösségéről! Arról a dicsőséges, jövendő örökségről, amit Jézus Krisztus az Ő megrendítő kereszthalálával szerzett meg, és hagyott rá gyermekeire. Házad népének a legdrágább kincse forog kockán! A kereszteléskor megfogadtatta veled az Úr, hogy vigyázol rá, és gyermekedet minden tőled telhető módon igyekszel eljuttatni ennek az örökségnek az átvételére. Házad népe is halandó, bármely pillanatban elszólíthatja valamelyiket az Úr. El tudnád-e azzal a megnyugvással bocsátani a nagy útra, hogy nem terhel vele szemben mulasztás az üdvösséget illetően? Meg szoktad-e beszélni Istennel házad népének ezt a legfontosabb ügyét?
Tudom, ma mindenki el van halmozva ügyes-bajos dolgaival. Nemigen érünk rá csendesen leülni egymás mellé, és komolyan elbeszélgetni a házunk népével. Ebből erednek a helyrehozhatatlan mulasztások. Olvastam valahol, hogy egyszer egy fiatalember állt valami sikkasztás miatt a bíróság előtt. A vádlott édesapja közismert jogtudós volt, híres jogi könyvei közkézen forogtak. - Emlékszik az édesapjára, fiatalember? - kérdezte szigorúan a bíró. Hogy tudott ilyen szégyent hozni a fejére? - Igen, emlékszem - válaszolta egykedvűen a fiú. Nagyon is jól emlékszem, mikor bementem hozzá valamiért, fölnézett a könyvei közül, és rám szólt: Eredj most innen, fiam, nem látod, hogy könyvet írok? És édesapám befejezte a könyvét, én meg itt állok! - Még szörnyűbb lenne ugyanez a jelenet az Örök Bíró előtt, az utolsó ítéleten, ha ott vádolna valaki, hogy sohasem értél rá az üdvösség kérdéseivel foglalkozni.
A baj az, hogy már régen nem is neveljük úgy a házunk népét, hogy lelki ügyeiket, az üdvösségre vonatkozó kérdéseiket föltárják és megbeszéljék egymás között. Hiányzik az a lelki légkör, amelyben a szívek teljes bizalommal megnyílhatnak. Pedig ha nem értél rá meghallgatni valamikor régen kis leánykád panaszkodását, amikor összetört a hajas babája, ne is várd később, hogy hozzád vigye panaszát és bánatát, amikor összetörik a szíve!
Van-e még egyáltalán hitbeli tekintélyünk a házunk népe előtt? A hit és a lélek kérdéseiben megbíznak-e bennünk? Elhinnék-e és elfogadnák-e lelki tanácsainkat és tanításainkat? Nem látnak-e bennünket túl közelről ahhoz, és nem ismernek-e bennünket túlságosan jól ahhoz, hogy szép erkölcsi prédikációink már rég elvesztették számukra a hitelüket? Vagy talán még jó is, hogy házunk népe nem velünk tárgyalja meg üdvössége problémáit, mert zavarba jönnénk? Nem is tudnánk mit válaszolni, hiszen magunk is olyan bizonytalanok vagyunk ezekben a dolgokban? Ha egyszer gyermekünk komolyan viaskodna valamilyen bűnével, tudnánk-e neki tanácsot adni, hogy mitévő legyen? Meg tudnánk-e fogni a kezét, és el tudnánk-e vezetni a kegyelem királyi székéhez? Föl tudnánk-e fedni előtte, mit jelent Krisztus halála és feltámadása a bűnös szív számára? Mivé lenne gyermekeink hitélete, Krisztus-követése, ha csak az otthon látott példa és az otthon hallott tanítás nevelné őket erre? Pedig bárhol jár iskolába, bármilyen neves, vagy káros befolyások érik másutt, az otthon van rá legnagyobb hatással! Sokszor megdöbbenek azon, hogy egy-egy mozdulatomat, szavamat, jellememnek egy-egy darabját kísérteties hasonlósággal látom viszont gyermekeimben. A szülők nem szokták elég komoly felelősséggel tudomásul venni, hogy gyermekeik lelke olyan titkos fényképezőgép vagy gramofon, amely öntudatlanul is rögzíti és visszaadja, amit lát és hall. Ha nem látja és nem hallja Krisztust otthon a házad népe, hogyan higgyen benne?
Drága-e neked a házad népe üdvössége? Nos, tudod, hol kezdődik az? Ott, hogy te higgy az Úr Jézus Krisztusban! Így mondja Isten Igéje: “Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!” (ApCsel 16,31) Egy szabadságra hazatért misszionáriustól megkérdezte valaki, amikor itthon evangélizáló körúton járt: Mi könnyebb, itthon evangélizálni, vagy a pogányok között? A misszionárius így válaszolt: Sokkal könnyebb a pogányok között, mert azok nem hiszik magukról, hogy tudják, mi a keresztyénség. Félő, hogy mi is nagyon tudjuk, túlságosan jól tudjuk, hogy mi a keresztyénség. És amikor ilyen egyszerű felszólítást hallunk: “Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!”, akkor azt hisszük, hogy mi ezen már rég túl vagyunk! De igazán túl vagyunk-e, túl vagy-e te rajta?
Igazán hiszel-e az Úr Jézus Krisztusban? Tehát nem az a kérdés, hogy hiszel-e általában Istenben! Sőt még csak az sem, hogy hiszel-e Krisztusnak! Vagyis hogy igaznak tartod-e, amik Őfelőle megírattak, és amiket Ő tanított? Minden ördög hisz a Krisztusnak, azaz elismeri, hogy igaz és ámen az Ő személye, tudománya. Éppen ezért retteg Tőle a Sátán. Hanem az a kérdés, hogy hiszel-e a Krisztusban? Olyan élő hitről van tehát szó, amely által bekapcsolódsz a Krisztusba, és Ő bekapcsolódik, beleárad a te életedbe. Mint amikor a szivacsot beleteszik a vízbe, a szivacs benne van a vízben, és a víz benne van a szivacsban. Hiszel-e Jézus Krisztusban? De nem úgy, mint tanítómesterben, költőben, filozófusban, társadalmi reformátorban, eszményképben - hanem mint személyes Megváltódban, Aki érted, miattad és helyetted vállalta a kereszt gyalázatát, bűneid kiengesztelését! Akinek a vére a te lelkedet és életedet tisztítja meg minden bűntől! Hiszel-e, oh, nemcsak az Ő tanításaiban, hanem az Ő szent személyében, Aki szívesen vállalja azt, hogy az Ő tiszta, igaz életét kiábrázolja, kiélje benned, ha akarod, ha engeded, ha kéred? És ha te majd úgy hiszel Krisztusban, hogy a házad népe a te szavadban, a te arcvonásodban, a te szeretetedben, megjelenésedben és szolgálatodban ráismer Jézusra, akkor az Élet Fejedelme lassan eluralkodik a házadban levő lelkek felett. Annak a Jézusnak, Aki hit által igazán él benned, nem tud sokáig ellenállni a te házad népe sem!
Csak te “higgy az Úr Jézus Krisztusban”, és akkor bízhatsz Igénknek abban a boldog ígéretben, hogy “üdvözülsz mind te, mind a te házad népe”!
Ámen.
Dátum: 1947. szeptember 28.