Tegnapelőtt beszélgettem valakivel a mai úrvacsoraosztásról. Azt kérdezte az illető, hogy odajárulhat-e az Úr asztalához, holott felettébb méltatlannak érzi magát, mert már a legutolsó úrvacsoravételnél is megígérte, megfogadta a feltett kérdésre, hogy ezentúl teljes életét az Úrnak szenteli, s már e jelenvaló világban mint az Ő megváltottja, az Ő dicsőségére fog élni. Ha most megvizsgálja magát, kénytelen megállapítani, hogy lelki életében attól kezdve semmi javulás, semmi emelkedés, semmi előrehaladás vagy erősödés nem történt. Vagyis az Úrnak tett ígéretét és fogadalmát egyszerűen nem tartotta meg. Az első három kérdésre, ami a Krisztusban való hitre, a bűnbocsánatra és az örök élet bizonyosságára vonatkozik, jó lelkiismerettel meri mondani, hogy hiszem s vallom. De eddigi szomorú tapasztalatai után merheti-e jó lelkiismerettel a negyedik kérdésre válaszolni, hogy ígérem és fogadom? Hányszor megígérte és megfogadta már, és mégsem lett semmi eredménye. Önmagát vigasztalva ma is csak ott tart, ugyanazok között a lelki problémák között vergődik, mint régen. Veheti-e Isten komolyan az ő szájáról elhangzó ígéretet és fogadalmat ennyi múltbeli kudarc után és előreláthatólag újabb kudarcok küszöbén? Azt hiszem, nemcsak őneki, aki ezt így elmondta, hanem legtöbbünknek általános, nyomorult tapasztalatunk ez. Még azok is, akik már hívőkké lettek - tehát akik már a Krisztusnak bűnük bocsánatáért való halálát és megigazulásukért való feltámadását hit által elfogadták -, tehát a felébredt lelkek, mindig erőtlen csecsemők maradnak, nem tudnak a Krisztusi életben úgy megerősödni és megszilárdulni, ahogyan szeretnének. A tulajdonképpeni lelki áldásokban éppúgy szűkölködnek, mint mielőtt hívőkké lettek. Krisztus halála, ezen lelki vetés gyümölcseit kevesen élvezik.
Azért örülök nagyon ennek az Igének, mert éppen erre a problémánkra derít mennyei világosságot. Isten itt az Ő lelki áldásaiban bővölködő élet lehetőségeiről beszél. Hallgassuk csak így meg az Ő szavait: “Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen. És megdorgálom érettetek a kártevőt, és nem veszti el földetek gyümölcsét, és nem lesz a szőlőtök meddő a mezőn, azt mondja a Seregeknek Ura. És boldognak mondanak titeket mind a nemzetek; mert kívánatos földdé lesztek ti, azt mondja a Seregeknek Ura.” (10-12. vers)
Tudod, mit jelent ez? Azt, hogy maga Isten vár arra, hogy lelki áldásaival sokkal nagyobb mértékben árasszon el bennünket, mint ahogyan azt egyáltalán be tudjuk fogadni. Mi elfelejtjük, hogy Isten gazdag Isten, Akinél kimeríthetetlen bőségben vannak mindazok a lelki ajándékok: a szeretet, öröm, békesség, stb., amelyek nélkül csak szűkölködünk és tengődünk. Isten, látva erőtlen, hívő gyermekeit, sem hideg, sem hév egyházát, ezt a világgal összekeveredett keresztyénséget, nagyon jól tudja, hogy mindent meg tudna változtatni, csak hagynánk, csak engednénk Őt magát cselekedni! Isten arra vár, arra vágyik, hogy megnyithassa nekünk az egek csatornáit, ahogyan ebben az Igében mondja, és bőséggel, olyan bőséggel árassza ki az Ő mennyei áldásait, hogy szinte nem győznénk elfogadni! Ezt akarná tenni Isten az egyéni lelki életünkkel éppúgy, mint az Ő ügyében való forgolódásunkkal, szolgálatunkkal.
Hol állunk mi, mai hívő emberek, egyéni lelki életünkben attól a színvonaltól, amit Jézus így jelölt meg: “Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5,48) Ezen a Krisztusi követelményen elgondolkodva sokszor gondoltam arra, hogy bizonyára azért állított fel Jézus ilyen magas mértéket, hogy ha akármilyen magasra jutott is valaki a cél elérése felé, ne mondhassa azt, hogy már elértem, hanem legyen mindig egy még magasabb fok, ami felé még mindig és mindenkor, élete végéig növekednie kell. Azt hittem, hogy Krisztusnak ez a követelménye teljesíthetetlen, és sokan ezt hiszik, és kétségbeesnek, vagy valami módon megkerülik, mert ez könnyebb, mint hinni abban, hogy Isten sohasem ad olyan parancsolatot, sohasem kíván olyat, aminek a megfelelő teljesítéséről ne gondoskodna. Ha tehát Ő azt kívánja, hogy tökéletesek legyünk, mint ahogy a mi Mennyei Atyánk tökéletes, akkor Ő maga gondoskodik arról, hogy ez lehetséges legyen a részünkre! És talán ott téveszthetjük el a dolgot, hogy mi magunk akarunk gondoskodni róla, ahelyett, hogy Tőle magától kérnénk és fogadnánk el ezt a tökéletességet. Mi nem számítunk eléggé az Úr Isten kegyelmére, arra, hogy megnyitja a menny csatornáit, és eláraszt áldásaival. Kétségbeesünk, ellankadunk, látván azt, hogy még mindig mennyi bűn uralkodik rajtunk, és összeszedve minden erőnket, mégsem tudunk megtisztulni egyiktől sem. Nem hát! És nem is fogunk előrejutni egyetlen lépéssel sem a lelki életben, amíg észre nem vesszük a megnyílt eget fölöttünk, és el nem ámulunk azon, hogy ahol a bűn megnövekedett, ott a kegyelem sokkal jobban bővölködik.
Az Újtestamentum nemcsak kijelenti nekünk a Szent Istennek azt a követelményét, hogy az Ő népe szent és tökéletes legyen, hanem be is mutatja a tökéletes és szent életnek a gyakorlati lehetőségét. Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben számtalan példát találunk erre. A tanítványok telítve voltak hittel, túláradó örömmel, Krisztusi lelkierővel, tűzzel, Szentlélekkel. Ilyen sugárzó, túláradó, erőteljes Krisztusi életet akar Isten adni. Természetesen ilyen állapotban is megmarad az újabb elbukás lehetősége. A szent élet, az áldásokban bővölködő élet nem mechanikus valami, nem egy jól előkészített, megolajozott és fölhúzott szerkezet. Az újjászületett ember sem jutott olyan állapotba, hogy már többé nem képes vétkezni, hanem azt tapasztalja, hogy a Szentlélek által képes nem vétkezni. De éppen ez a képesség, hogy képes légy nem vétkezni, éppen ez az áldás, ami a megnyílt égből árad rád. Amely pillanatban elbízod magad, és azt hiszed, hogy te magad vagy képes nem vétkezni, abban a pillanatban elzáródik a menny csatornája, és rögtön újra elbuktál! Mert ez a képesség, hogy képes vagyok nem vétkezni, a jóra való képesség: nem emberi képesség, hanem Istentől áldásképpen ajándékba kapott képesség, kegyelmi ajándék. És Isten vár, hogy ezt az áldását kiárassza rád akár most, ebben a pillanatban.
A legelső, amit most jól jegyezzünk meg, az, hogy Isten szava igaz szó, és Ő most azt mondja nekünk: Nézd, én arra várok, hogy megnyithassam neked az egek csatornáit, és kiáraszthassam rátok az én áldásaimat, sokkal nagyobb bőségben, mint ahogy azt egyáltalán remélni és várni tudjátok! De hát, ha ez így van, akkor ugye, önkéntelenül is azt kérdezhetjük, hogy miért nem nyílnak meg fölöttünk azok az égi csatornák? Miért vár még az Isten? Nyilván van valami akadálya vagy feltétele annak, hogy igazán szíve szerint cselekedjék velünk az Úr! Igen, Igénk erre is nagyon kíméletlenül rávilágít. Szinte sértő és bántó ez a fény, ami Istennek ezekből a szavaiból árad: “Avagy az ember csalhatja-é az Istent? ti mégis csaltatok engem. És azt mondjátok: Mivel csalunk téged? A tizeddel és az áldozni valóval. Átokkal vagytok elátkozva, mégis csaltok engem: a nép egészben! Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen.” (8-10. vers) Borzasztó még hallani is Isten szájából, hogy: megcsaltatok engem! Talán még pontosabb magyar fordításban így is mondhatnánk: megloptatok engem. Nekünk szól ez a megállapítás: érhet bennünket ez a vád, akik itt vagyunk most is az Ő lábai előtt, vágyakozunk az Ő áldásaira, és éppen istentiszteletet tartunk? Miben loptunk meg téged? - kérdezte a nép is szinte megrökönyödve. És akkor azt válaszolta az Isten: a tizeddel és áldozni valóval. Akkor azt jelentette ez, hogy a nép a maga használatába vette azt, ami egyedül az Istené kellett volna, hogy legyen. Felhasználtak olyan ételeket, ruházatokat, állatokat a saját háztartásukban, amit tized és áldozat gyanánt Istennek kellett volna szentelniük. Elvették Istentől azt, ami az Istené! Végeredményben erről van szó ma is: visszavesszük a magunk számára és magunk használatára azt, ami az Úrnak jár!
Nagyon sok mindenben meglopjuk így az Istent. A legtöbb ember rendszeresen lopja Istennek a pénzét. Aki még sohasem vette komolyan azt, hogy pénze és minden anyagi java fölött sáfári elszámolással tartozik Istennek, aki még sohasem készített Isten előtt számadást arról, hogy havi keresetéből mennyit költhet magára, és mennyit fordítson az Isten dicsőségére, az minden hónapban meglopja az Isten. De ez olyan nagy kérdés, hogy erről egyszer egészen külön kell majd Isten Igéjének a világosságánál beszélgetnünk. Egy másik kérdésre próbáljunk most válaszolni: Nem lopjuk-e meg Istent az idővel? Milyen könnyű ezt megtenni, és milyen lehetetlen ezt visszafizetni! Az elmulasztott csendesórák, az Istennek szentelt idő és alkalmak örökre pótolhatatlan veszteséget jelentenek életünkben. Semmiféle foglalatosság, a legáldottabb szolgálat, az Úr ügyében való serény buzgólkodás sem pótolja a naponkénti csendességet, az Istennel való négyszemközti egyedüllét alkalmát. Azt hiszem, ebben a tekintetben, az Istennek szentelt idő tekintetében még jobban lopjuk Őt, mint bármi más tekintetben! Amikor elmarad a csendesóránk, vagy amikor elhamarkodjuk az Istennel való együttlét rövid pillanatait, akkor nem vesszük komolyan, hogy most megloptuk Őt. Elsietett imádságban nem lehet megadni Istennek azt a tiszteletet és magasztalást, ami Őt megilleti. Nem lehet megtudni Tőle azokat az útmutatásokat, amiket adni akar. Így sohasem tud lángra lobbanni a szíved az isteni tűztől, az alatt a pár pillanat alatt, amíg imádkozni szoktál naponként. Fel sem tud melegedni a szíved az Isten közelségétől, elsietett csendességben nincs ideje az Úrnak kinyitni az egek csatornáit, és telerakni a lelkedet azokkal az áldásokkal, amiket neked szánt. Bizonyos vagyok benne, hogyha majd befejezzük ezt a földi létet, akkor megdöbbenve fogjuk látni, mi mindent akart volna nekünk adni az Úr, ha megadtuk volna Neki azt az időt, kitartó imádságban.
Azért olyan komoly dolog ez, testvérek, mert amikor meglopjuk Istent a csendességre szánt idő tekintetében, akkor tulajdonképpen önmagunkat lopjuk meg - Tőle. Csak a Vele való négyszemközti egyedüllétben ismerhetjük meg igazán Őt és önmagunkat. Csak ebben a csendességben történhet meg az, hogy önmagunkat odaszenteljük Neki, átadjuk Neki egészen! Tudod, mit kockáztatsz azzal, hogy ellopod Istentől a naponkénti elcsendesedésed idejét? Azt, hogy bezárulnak az egek csatornái, és nem jön az áldás. Megéri? Ugye, nem? Nos hát, mától kezdve ne lopjuk tovább a mi nagyon hosszútűrő Urunkat, legalább az idővel ne lopjuk tovább!
Azt mondja végül az Úr: “Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen.” (10. vers) Ugye, érted, hogy mit jelent ez? Add meg Istennek, ami az Övé, az időben is! És ezzel próbáljatok meg engem! - azt mondja a Seregeknek Ura. El tudjátok-e képzelni, hogy mi történne ebben a gyülekezetben, ha most mindnyájan, akik itt vagyunk, komolyan vennénk Istennek ezt a felhívását, hogy így próbáljuk meg Őt? - egyelőre semmi mással, csak naponkénti, nagyon komoly, Neki szentelt csendesórával. Olyan lelki erők szabadulnának itt föl, hogy egész Budapest reformátussága megérezné a hatását. Egy egész világ elámul annak láttán, amit az Isten képes cselekedni egy egészen Neki szentelt ember élete által. Mert Isten nem tagadja meg önmagát, beváltja ígéretét. Ha tehát mi most megpróbáljuk Őt azzal, hogy bevisszük a tizedet mind az Ő tárházába, akkor ha nem látjuk is megnyílni az egek csatornáit az Ő ígérete szerint, egész bizonyosan meg fognak nyílni, és az Úr bőséggel fogja ránk árasztani áldását! “Ezzel próbáljatok meg engem!” - mondja az Úr. “Engem!” - tehát az Urat próbáld meg! Ne magad próbálkozz, erőlködj ezentúl egész életedet Neki szentelni, és mint az Ő megváltottja az Ő dicsőségére élni, mert ez megint nem fog sikerülni! Hanem Őt próbáld meg! Tehát azt, hogy naponként Ő árassza rád a megnyílt egekből Jézus szent életének erőit az Ő Szentlelke által.
Azzal a hittel, hogy majd Neki sikerül benned az, ami neked nem sikerült - jó reménységgel válaszolhatod az úrvacsorai negyedik kérdésre: Ígérem és fogadom! És akkor majd Ő, az áldást árasztó Úr fogja rámondani, hogy: úgy legyen!
Ámen.
Dátum: 1947. augusztus 31.