Országunk különböző egyházainak, köztük a mi református egyházunknak egyes képviselői baráti megbeszélésen szükségesnek találták, hogy ezen a vasárnapon valamennyi templomban a felebaráti szeretet evangéliumáról szóljon az igehirdetés. A Szentírás nagyon határozottan és világosan tanítja, hogy Isten a békességet és a szeretetet nemcsak egy felekezet, nemcsak egy nép között akarja, hanem ember és ember között akarja, parancsolja, és koronázza meg áldásaival. A közös megállapodás szerint ezen az Úr színe előtti, közös, lelki találkozáson, amelyre olyan nagy szüksége van az ország keresztyén népének, arra a kérdésre igyekszünk megkeresni Isten válaszát, hogy ki az én felebarátom? Szóról szóra így kérdezte ezt egyszer egy írástudó is Jézustól, és Ő nagyon világos és határozott válaszképpen egy történetet mondott el neki, az irgalmas samaritánus történetét. A Szeretet nagy parancsával kapcsolatban merül föl az egész kérdés: “Szeresd ... a te felebarátodat, mint magadat”. Ennek a jól ismert tételnek a gyakorlati alkalmazását mutatja be Jézus a jószívű samaritánus példájával.
Mi olyan jól neveltek vagyunk, hogy már előre tudjuk, hogy mit illik mondani egy ilyen kérdésre: ki az én felebarátom? Azt, hogy mindenki! Mi tudjuk, hogy egy keresztyén embernek mindenkit a felebarátjának kell tekintenie! Ez a tétel azonban igaz is, meg nem is. Elméletileg kétségtelenül igaz, hogy nekem, a Krisztust követő embernek mindenkiben a felebarátot kell látnom. De gyakorlatilag ez a legtöbb esetben egy nagy hazugság is egyúttal. Mert amikor olyan könnyedén rávágom, hogy nekem mindenki a felebarátom, akkor ez nagyképűséget takar, lelkiismeretet altat. Hiszen azt mégsem lehet kívánni, hogy mindenkinek a gondját én vegyem magamra, tehát ez a mindenki gyakorlatilag egyenlő a senkivel.
A törvénytudó kérdésére, hogy ki az én felebarátom, Jézus is válaszolhatta volna, hogy mindenki. Hát nem tudod, hogy mindenki? És ezzel igazat mondott volna, de azt is tudta Jézus, hogy ezzel a válasszal a ravasz emberi természetnek nagyszerű kibúvót adott volna az Ő parancsa alól.
Ezért azután egészen leszűkítette a felebarát fogalmának a keretét, amikor elmondott egy esetet egy emberről, akit rablók támadtak meg, kifosztottak, megsebesítettek, és félholtan otthagytak az út mellett. Tudni akarod, hogy kit szeress, mint felebarátot? - kérdezi Jézus! Oh, ne mindenkit, hanem csak az ilyen nyomorultat, a te irgalmadra, a te segítségedre szoruló embert! Ez a te felebarátod! Tehát az emberi élet országútjának azok a névtelen vándorai, akikre rátámadt egy rettenetes rabló: más emberek igazságtalansága és önzése. Kifosztotta őket, testileg vagy lelkileg megsebesítette őket, és most ott vergődnek félholtan az utcaszélen, sehogy sem tudnak felemelkedni, talpra állni, emberhez méltó színvonalra vergődni. Sőt az igazi felebaráti szeretet azokban is a felebarátot tudja látni, akik mint rablók a másik vándort kifosztják. Azok is nagyon szerencsétlen áldozatok ám, akikre démoni erők támadnak, és megfosztják a józan eszüktől, igazság- és felelősség érzetüktől. Akik most a saját szívük önzésének, bosszúvágyának és hatalmi tébolyának nagyon szánalomra méltó nyomorúságában fetrengenek. Ez is a samaritánusi léleknek a felebarátja, azaz a Krisztusi embernek, és nem fordul el tőle undorral vagy éppen gyűlölettel, hanem meglátja benne az elesett embert, a nagyon szerencsétlen embert, a pórul járt embert. Észreveszi, hogy nem gyűlölni kell ezt az embert, hanem nagyon sajnálni. Így gondolkozik magában: Milyen borzasztó lenne, ha én volnék a helyében! És könyörületességre indul rajta, ahogy az Ige mondja. Igen, tehát az ilyen vagy olyan pórul jártak között keresd a felebarátodat!
Jézus azonban ezt a kört még jobban leszűkíti. Azt mondja, hogy még ezek a kisemmizett, kifosztott áldozatok sem mind a te felebarátaid! Ez alól megint nagyon szépen ki lehetne bújni, hanem csak az, aki az utadba akad. Jól tudja azt Jézus, hogy nekünk minden szánalomra méltó, szerencsétlenül járt emberért határtalanul tud fájni a szívünk. Csak éppen mindig azért az egyért nem, aki az utunkba akad, akivel pillanatnyilag találkozunk! Akivel szemben adott esetben a felebaráti szeretet gyakorlati megvalósítására kerülhetne sor. A pap és a lévita talán nagyon vérző szívvel vallotta, hogy neki minden szerencsétlen ember a felebarátja, csak az az egy nem, aki mellett most a jerikói úton éppen elhalad. Pedig ott és akkor csak az az egyetlen ember lett volna a felebarát, és más senki! Tehát mindig csak az az egyetlen ember, vagy társaság, társadalmi osztály, vagy nép jelenti számodra a felebarátot, akivel éppen valamilyen formában találkozol, akivel szemben a találkozás folytán éppen aktuálissá válik a szeretet parancsa!
Nem véletlen az, hogy Jézus éppen egy samaritánus és egy zsidó szereplővel mutatja be a felebaráti szeretet gyakorlatát. A két nép között évszázadokra visszanyúló ellentét feszült. A zsidók lenézték a samáriaiakat, mint gyülevész, alacsonyabb rendű népet, a samáriaiak pedig gyűlölték a zsidókat, mint ahogyan a kisebb és elnyomottabb gyűlöli a nagyobbat és hatalmasabbat. A két nép fiai kölcsönösen szégyelltek volna akár még szóba állni is egymással. Ezt tudva értjük meg, milyen értelmezést akar adni Jézus a felebaráti szeretetnek azzal, hogy éppen egy samáriai könyörült meg egy zsidón! A lenézett és elnyomott nép fiai a gyűlölt és beképzelt népnek a szerencsétlenül járt fián! Emberileg szólva sokkal indokoltabb lett volna, ha a samáriai ember viselkedett volna úgy, mint a pap vagy a lévita. Neki több oka lett volna a porban fekvő ember láttán így gondolkodni: Mi közöm hozzá? Bánom is én, akármi történt vele! Hiszen nem az én fajtámból való! Segítsenek rajta a saját atyjafiai! Sőt, mai gondolkozás szerint az is érthető lett volna, ha bizonyos kárörömmel nézi az ellenségével történt szerencsétlenséget, és magában azt gondolja: Úgy kell neki, legalább ezzel az eggyel is kevesebben vannak! De nem ezt tette, amit pedig talán sokan megtennének ma! Hanem megkönyörült rajta, feledve minden évszázados sérelmet, keserűséget és igazságtalanságot, a legnagyobb gonddal, gyöngédséggel, segítő, tettekben megnyilvánuló szeretettel hajolt le hozzá! Ő, éppen ő, az idegen, ahhoz, akit a saját fajtájabeliek otthagytak!
Azt akarja mondani ezzel Jézus, hogy a felebaráti szeretet nem lehet személyválogató! Ez más, mint a baráti vagy a testvéri szeretet, vagy bármiféle érdekközösségben összekapcsolódó emberek egymás közti szeretetviszonya! A felebaráti szeretet mindenféle faji, felekezeti, vagy társadalmi korláton, sőt ellentéten felülemelkedő emberszeretet! Nem azért szereti a másikat, mert bármi szempontból szeretetre méltó az illető, mert hozzám tartozik fajilag vagy vallásilag, vagy családilag, vagy világnézetileg, vagy bármiféle érdek szempontjából, hanem csak azért a puszta tényért, mert a másik is ember. Mégpedig olyan ember, akit Isten éppen úgy, mint engem, valamikor a saját képére és hasonlóságára teremtett. Akiben ez a beléje teremtett istenképűség éppen úgy, mint énbennem, a bűneset következtében összekuszálódott, megromlott, és akiben Jézus Krisztus ezt az emberré tevő istenképűséget éppen úgy, mint énbennem, az Ő megváltó munkájával vissza akarja állítani, akit az érette is szenvedő Megváltó újra a maga képére és hasonlatosságára akar visszaformálni.
“Ember!” Tudod, mit jelent ez? Isten szemében a lehető legnagyobbat, drágább kincset, mint az egész teremtett világ a maga aranybányáival és csillagmilliárdjaival. Annyit ér az Istennek, hogy érdemesnek tartotta érette a Szentháromság második személyét föláldozni, halálra adni, vérét hullatni! Ennyit érsz te magad is, és ennyit ér az a más fajtájú, gondolkodású, nyelvű vagy politikai beállítottságú ember is, akit te gyűlölsz, megvetsz, akire veled együtt talán ezrek vagy tízezrek is haragszanak, vagy aki a legjobb esetben közömbös a számodra! Lehet ezt, szabad ezt, merheted ezt tenni az emberrel? Még ha akármilyen is az az ember, mégis a világ legnagyobb kincse! Mennél mélyebb porban és sárban vergődik ez a drága kincs, mennél jobban eltorzult rajta az Istennel való rokonság képe, annál inkább nem gyűlöletre és megvetésre, hanem irgalomra, szánalomra és szeretetre van szüksége! Annál inkább rászorul arra, hogy szeressék, és segítsenek rajta! Aki nem tudja ilyen korlátlan felebaráti szeretettel szeretni az idegent, a másik fajtabelit, a nem hozzátartozót, az nem tudja a saját fajtájabelit és hozzátartozót sem igazán és építően szeretni! Az a szeretet, amelyik korlátokat szab, körülhatárol, osztályoz, válogat, hogy ezt szeretem, a másikat nem tudom szeretni, az a szeretet, még ha a legtündöklőbb erénynek látszik is, többet árt, mint amennyit használ! Szomorú példáit láttuk ennek a közelmúltban. És éppen most, amikor egyre viharzóbb szenvedélyek állítják szembe az embereket, osztályokat, pártokat és népeket egymással, éppen ma életkérdés, - merem állítani, hogy az egész jövőt eldöntő kérdés -, hogy mi, a Krisztus tanítványai, meg tudjuk-e látni még az ellenségben is a felebarátot? Meg tudjuk-e becsülni, önmegtagadó felelősséggel vállalni, hogy az is ember?
Rettenetes dolog ebben a példázatban, hogy éppen az Isten szolgái, egy pap meg egy lévita mennek el közömbösen a szenvedő embertársuk nyomorúsága mellett. Pedig, ha valakitől, úgy elsősorban tőlük lehetett volna elvárni, hogy irgalmat gyakoroljanak. Hiszen vagy éppen a templomból jöttek, vagy éppen oda igyekeztek, mindenképpen fokozott mértékben terheli őket a mulasztás. Szörnyű látomást sejtet ez a kép a közvetlen jövőről: itt ül most egy gyülekezet, és hallgatja Krisztus üzenetét a felebaráti szeretetről. Pár perc múlva kilép a templom kapuján, halad a jerikói úton, és ugyanúgy viselkedik, mint a pap és a lévita. Hányan válnak közülük mostantól irgalmas samaritánusokká? Azt is jelenti ez, hogy hány embernek volt érdemes ma eljönni ide a templomba? Ez a világ, ha nem igényli is, de tőlünk várhatja és kaphatja meg a felebaráti szeretetet. Tőlünk, akik talán mégis a Krisztushoz tartozunk! És ha nem kapja meg tőlünk, ki csodálkozik azon, ha meg tudja nyerni a tömeget akármilyen világnézet, amely az emberi élet megbecsülésével kínálja vagy áltatja őt?
Persze, hogy nem lehet parancsszóra felebarátot szeretni. Hanem csak úgy, ha valaki már előbb elfogadta a nagy irgalmas samaritánusnak, Jézus Krisztusnak irgalmát, könyörületét, gyógyító vérét, rozzant életéhez aláhajló, nagy kegyelmes segítségét! Ekkora irgalomnak a láttán és hatása alatt születhet csak meg egy szívben a felebaráti szeretet! Sehogy másként! Mennél több irgalmát tapasztalod meg Jézusnak önmagaddal szemben, annál igazabbá és mélyebbé válik szívedben a felebaráti szeretet! Előbb mindig Őreá nézz, azután eredj el, és te is akképpen cselekedjél!
Ámen.
Dátum: 1948. június 20.