Lekció
Jn 21,1-14
Alapige
“Szóla azért az a tanítvány, a kit Jézus szeret vala, Péternek: Az Úr van ott!”
Alapige
Jn 21,7

Jézus ebben a jelenetben harmadszor jelenik meg a tanítványainak, miután feltámadt a halálból. Nagyon szürkén kezdődik ez a történet, nagyon egyszerűen, hétköznapian, sőt szomorkásan. De nagyon diadalmasan, felségesen és áhítatosan folytatódik és fejeződik be. A tétova tanítványok halászni mennek. Egész éjszaka hánykolódnak a mesterségükkel, de nem fognak semmit. A hajnali szürkületben megáll Jézus a parton, odakiált hozzájuk a víz fölött: “Fiaim! Van-e valami ennivalótok?”. A fáradt, kedvetlen tanítványok azt hiszik, valami kóbor, idegen vándor kér tőlük enni. De nekik nincs! Hiába a legjobb szándék, nem tudnak adni! Visszaszáll a hang: “Nincsen!” Szomorú, de így van: Egész éjszakai fáradság után sincsen!

Erre a nincsen-re vár az Úr! És nem csak akkor, hanem ma is minden tanítványától azt várja, hogy egyszer úgy igazán, szívből, kimerülve, fáradtan, csalódva, reménytelenül azt tudja mondani, hogy “nincsen”! Minden igazi, felülről jövő áldás és csoda megtapasztalása előtt el kell jutnia a léleknek arra a kiábrándító, ill. önmaga erejéből kiábránduló igazságra, hogy nincsen! Igazi lelki áldásokhoz nem is lehet enélkül a teljes csődbejutás nélkül eljutni! Nem lehet addig egy kosárba gyümölcsöt szedni, amíg tele van szeméttel! Előbb ki kell önteni a szemetet! Ki kell üríteni a kosarat, s csak azután jöhet bele a gyümölcs! Mindig baj van egy ember lelkében, amíg Jézusnak erre a kérdésére úgy tud válaszolni biztosan, büszkén, hogy: Van bizony! Íme, itt vannak a jó cselekedeteim, amelyek szemmel látható módon különbbé tesznek egy hitvány embernél! Itt vannak a szolgálataim, amit a Te nevedben és a Te érdekedben végeztem! Vagy a szép prédikációim, amiket Terólad mondottam, vagy a szenvedésem, bántalmaztatásom, amit olyan türelemmel viselek! Lám, nekem van mit Neked adnom, Uram! Az ilyen, önmaga ennivalójával tele lélek soha nem tapasztalhatja meg a felülről való áldást és Krisztus csodáját az életében! Én már rájöttem arra, hogy mindaz, amit én tudok adni az Úrnak, az csak szemét! Amíg ki nem öntöm a lelkemből, nem tudom befogadni a Krisztus gazdagságát!

Nektek van-e valami ennivalótok? - kérdi most Jézus. Bár szívből tudná most mindenki azt mondani: Bizony, nincsen semmi, amit Neked adhatnék, Uram! Hiába minden igyekezetem, minden fáradságom, még sincs bennem semmi jó, semmi szép, semmi igaz! Nincsen bölcsességem, szentségem, csak egy nagy ürességet, egy kiürült, csődbe jutott, önmagából kiábrándult, csalódott szívet tudok adni Neked, Uram! Boldog az az ember, aki ezt a belső, lelki ürességet tényleg felismerte, aki nem áltatja magát, hogy neki van, hanem őszintén, szomorúan, kiábrándultan bevallja az Úrnak, hogy bizony, nincsen! Semmi sincsen! Mert ez a “nincsen” az előfeltétele annak, hogy most már ezután legyen! Mégpedig az Úrtól legyen minden, amiért én mindeddig hiába fáradtam! Ugyanezt az igazságot a Hegyi Beszédben így mondta Jézus: “Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk? Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.” (Mt 6,31-33) “Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa.” (Mt 5,3)

A “nincsen” válaszra újra hangzik a partról a kiáltás: “Vessétek a hálót a hajónak jobb oldala felől, és találtok”. Engedelmeskednek, és csoda történik: “Odavetették azért, és kivonni már nem bírták azt a halaknak sokasága miatt”. Erről a bőséges áldásról egyszerre megismerik, hogy ki az a vándor, nem messze tőlük, a parton! Az, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön - maga az Úr Jézus, a Feltámadott! Ámulva mondják egymásnak: “Az Úr van ott”! Ki tudja, mióta állt ott már Jézus, és nézte csendben a vesződőket, de csak most ismerték fel, miután beleszólt a munkájukba! Lehetetlen volt meg nem érteniük a nagy tanítást: Látjátok, mennyire nem tudtok semmit sem cselekedni nélkülem? Még halászni sem tudtok az én segítségem, tanácsom és áldásom nélkül! Lám, mennyire igaz, hogy aki egyszer megismerte az Úr Jézust, az többé még a hétköznapi mesterségét sem tudja jól végezni Nélküle! Nemcsak a hívő emberre nézve, hanem általában is igaz az, amit ez a történet olyan szépen példáz: Emberé a munka, Istené az áldás! Nem elég a munka, a fáradság, áldás is kell hozzá! Ez az utóbbi értelmet ad az előbbinek is! Ha az áldás elmarad, hiábavaló az erőfeszítés, a szakértelem, a gyakorlottság, a testi erő, a csónak, a jól működő háló: egész éjszaka nem fognak semmit. Ahhoz, hogy igazi eredménye, haszna legyen a munkának, valami más is kell! Valami, amit az ember nem tud beleadni, ami már nem embertől függ! Ami felülről jön! Kell hozzá az Örökkévaló Szent Úr Isten áldása!

A hívő ember számára ebből az igazságból egészen gyakorlati következmények adódnak. Úgy foglalhatnám össze ezeket, hogy a hívő embernek a leghétköznapibb, legvilágibb mestersége gyakorlása közben is számolnia kell az Úr Jézus Krisztussal. Mindenekelőtt azzal, hogy Jézus ott van. A tanítványok a reggeli szürkületben nem ismerik fel mindjárt az Urat, Aki pedig nincs messze tőlük. A leírás szerint kétszáz singnyire, azaz kb. száz méterre van a parton. Nem is tudják, mennyire közel van hozzájuk a Feltámadott Úr! Az ember sokszor, amikor fárad, nekigyürkőzve verejtékezik, benne van a hétköznapi munka hevében, nem is veszi észre, milyen közel van az Úrhoz! Esetleg sokkal közelebb, mint gondolná, vagy érezné!

Néha nagyon reménytelenül tudja a hívő embert körülvenni az élet tengerének hullámzó, örökké mozgó vize, titokzatos, félelmetes mélysége! Néha nagyon hiábavalónak látszik minden fáradozás, minden munkálkodás! Ne feledje a hívő ember ilyenkor, hogy nem messze van a parttól, annak a láthatatlan világnak a partjától, amelyen ott áll a feltámadott Jézus! Tudja, látja a vesződést. Szabad tehát, sőt kell is, a mesterség gyakorlása közben is a láthatatlan part felé tekinteni, és várni, kérni az áldást! A parton álló Jézus megszólal: Most a másik oldalra vessétek ki a hálót, és találtok! Egészen gyakorlati tanácsot, útbaigazítást ad. Neked is megmondja, hogy mit csinálj. Azt is megmondja, hogy hogyan csináld! Hiába vagy elismert szakember a magad foglalkozásában, mesterségében, Jézus még nálad is jobban tudja! S ha azután az Ő utasítása szerint veted ki a hálót, fogod meg a tollat, a kalapácsot vagy a főzőkanalat, akkor látod meg, hogy mennyire más lesz az eredmény! Nem elég buzgólkodni! Igazi haszna akkor van a munkának, ha az Úr rendelkezése szerint buzgólkodik valaki!

Ugyanaz a szolgálat, ugyanúgy végezve, az eredmény szempontjából nagyon különböző lehet aszerint, hogy az Úr utasítására, vagy a saját szakállára vállalta és végzi a munkát valaki. Ugyanúgy és ugyanott veti ki most is a csónakban lévő hálót, mint az előbb. Csak az a különbség a mostani és az előbbi munka között, hogy most az Úr utasítására végzi, előbb pedig a saját akaratára végezte. Ez a többlete a hívő ember munkájának. Az, hogy Ő várja, kéri, igényli, hogy beleszóljon Jézus, tanácsoljon, irányítson, úr legyen a leghétköznapibb munkája felett is! Ezért minden azon fordul meg, hogy kész-e az engedelmességre a hívő ember? Íme, a tanítványok esetében, amit nem sikerült elérni a tapasztalatukkal, szakértelmükkel, két kezük erejével, egyszerre elérték a Krisztus szavának való engedelmességgel! Ahol valaki tud és mer engedelmeskedni, ott mindig csoda történik! Ott mindig szakadozik a háló az áldás bősége miatt! Legbiztosabb módja a Krisztus jelenlétéről, hatalmáról való megbizonyosodásnak a hívő engedelmesség. Épp az előbb mondtuk, hogy Jézus már régen ott állhatott a parton, csak a tanítványok nem ismerték föl. Még akkor sem, amikor már szólt hozzájuk. Hogyan jutottak el arra a boldog, álmélkodó felismerésre, hogy “Az Úr van ott”? Úgy, hogy előbb engedelmeskedtek: Kivetették a hálót! Azután megkapták az áldást, és ezek után nyílt meg a szemük Jézus meglátására. A Krisztus jelenlétéről való meggyőződésnek, az Ő meglátásának mindig ez az útja: Előbb az engedelmesség - vakon -, azután az áldás, bőségesen! És csak ezután a látás, az a boldog felismerés, hogy az Úr van ott! Micsoda boldogság az, amikor valaki a hétköznapi munkája, mestersége közben is mindig újra észreveszi, hálás álmélkodással tudomásul veszi, hogy az Úr van ott! Hogy az Úr is ott van, hogy az Úr igazán ott van! Ott, ahol valaki az Ő parancsára veti ki a hálót.

Van azonban ennek a történetnek egy mélyebb értelme is. Lássuk csak elölről! Ahogy ott együtt ülnek a tanítványok, ahogy Péter végre megszólal, mondván: “Elmegyek halászni”. Ahogy a többiek is csatlakoznak hozzá, mondván: “Elmegyünk mi is teveled” - olyan fáradtság, közömbösség érződik mindebből, mintha nem is húsvét után történt volna mindez, ami itt le van írva. Mintha nem is ez után a nagy esemény után lennének a tanítványok, hogy feltámadt Jézus a halálból! Semmi jele annak, hogy ezek az emberek, akik itt együtt ülnek és halászgatnak, tanúi voltak pár nappal ezelőtt a világ legnagyobb csodájának, a feltámadásnak! Valahogy nem ezt várnánk tőlük! Hanem valami olyasfélét, hogy végigrohannának Jeruzsálem utcáin, és háztetőkről kiabálnák bele a nagy örömhírt a világba, hogy Jézus feltámadt a halálból és megjelent nekik! Olyan élmény után, mint amiben nekik már részük volt, hogy mondhat ilyet Péter: Én most elmegyek halászni! Hiszen egy olyan nagy, jó hírnek vannak a tudatában, amelyik hírtől az egész világ megújul egyszer! Amelyik hír még a sírok mélyére is el fog hatolni egyszer! És akkor ezek az emberek egy ilyen nagy hírnek a bizonyosságával elmennek halászni!

Itt valami nincs rendben! Nem ez volna a feladatuk! És itt most a hívőkhöz szól az Ige! Te, akinek talán már többször is volt találkozásod a Feltámadott Jézus Krisztussal, aki bizonyosságra jutottál már Jézus megváltói munkáját illetően magadra nézve, akinek már volt húsvétod: milyen jelét adod mindennek? Mit nyert a családod, az egyházad, mit nyert ez a világ azzal, hogy Krisztus feltámadott és megjelent neked? El tudod hallgatni a világ előtt, napirendre tudsz térni fölötte, hogy volt húsvét ezen a világon? Nem csodálkoznak az angyalok, hogy te tudsz úgy élni, olyan örömtelenül, közömbösen, unottan, mintha sohasem találkoztál volna az Úrral? Nem gondolod, hogy ez nem jól van így? Hogy itt valami baj van, éppen úgy, mint Péternél és a többinél?

Bizony, nagy baj van itt! Bizony, ilyen meddő a legtöbb hívő embernek, sőt hívő közösségnek, bibliakörnek is az élete! Csak mereng a múlton, de nem tud nekifeszülni a jövőnek! Nagy és szent emlékeinek él, nem a reménységeinek. Nincs erő és lendület benne a lelki szolgálatra, amire Jézus kiválasztotta és rendelte! Nem tud új életet kezdeni, visszatér a régihez!

Így reked meg sok hívő lélek sötétség és világosság között félúton, a félhomályban, és alacsonyabb szinten, mint amilyenben kellene és élhetne!

Arra figyelmeztet ez az Ige, hogy aki egyszer Jézusnak igent mondott, az ne térjen vissza a régi életéhez! Aki az eke szarvára tette a kezét, ne tekintgessen többé hátra, mert úgy nem lehet szántani! Egyszer már Péter otthagyta a hálót, mert azt mondta neki Jézus: “Mostantól fogva embereket fogsz” (Lk 5,10) Most mégis visszatért előbbi mesterségéhez. Azért jelent meg neked is az Úr, hogy tőled tudja meg a világ, a körülötted élő világ, hogy Krisztus feltámadott! Azért jelent meg most újra a tanítványainak, hogy figyelmeztesse őket, s visszahívja őket a szolgálatba. Bár úgy jelenne most meg neked is, hogy megértenéd a figyelmeztetést!

Ámen.

Dátum: 1949. május 8.