A merészségnek, az erőszakoskodásnak, a tolakodásnak igen kirívó példáját beszéli el itt Jézus ebben a történetben. Nem szívesen cselekszünk hasonlóképpen még akkor sem, ha valami váratlan baleset miatt kénytelenek vagyunk az orvost vagy a gyógyszerészt éjnek idején fölzörgetni. Ez az ember itt a történetben jön, és fölkelti a szomszédját éjfélkor, hogy kenyeret kérjen tőle. - Hogy fogadnánk mi, ha becsöngetne hozzánk éjfélkor valaki azzal az indokkal, hogy elfogyott a kenyere, és most váratlanul látogatója érkezett? Valóban merész tolakodás éjnek idején felkölteni valakit egy darab kenyérért! És az a mód, ahogyan ez a történetbeli ember teszi ezt, kétszeresen kellemetlen. Akkor sem tágít, amikor kiszól neki a barátja: “Ne bánts engem: immár az ajtó be van zárva, és az én gyermekeim velem vannak az ágyban; nem kelhetek fel, és nem adhatok néked” (7. v.), hanem tovább kér erőszakosan, míg a másik kénytelen annak tolakodása miatt fölcihelődni, és adni neki, amennyi kell!
És íme, ami az emberekkel szemben a tolakodás teteje, azt engedte meg Isten a mi részünkről Önmagával szemben. Ezzel a történettel akarja megmutatni Jézus, hogy milyen titokzatos, milyen érthetetlenül nagy Isten édesatyai szeretete irántunk!
Alapjában véve minden imádságunk bizonyos mértékben ilyen tolakodó merészség a részünkről Istennel szemben! Mennyire nem egyszerű dolog egy földi nagyság színe elé kerülni, és vele valamit megbeszélni! Nem nagy merészség-e akkor a Leghatalmasabbra úgy gondolni, mint Akinek színe előtt bármikor megjelenhetünk, Akihez alkalmas és alkalmatlan időben szólhatunk? Nem nagy merészség-e egyáltalán hinni azt, hogy a szent Isten engem, porszem senkit fogad, amikor jelentkezem Nála? Mintha az imádság tényében rejlő merészséget és alkalmatlankodást éreznék a Biblia imádkozói, különösen a zsoltárok írói, mert mielőtt kéréseiket előadnák Istennek, azért könyörögnek, hogy Isten egyáltalán meghallgassa, egyáltalán vegye figyelembe őket, vegyen tudomást róluk, hogy íme, itt vannak az Ő szentséges színe előtt! Mindig újra előjönnek az ilyen alázatos felkiáltások: “Oh, Isten... hallgass meg engem!” (Zsoltárok 69,14). Vagy: “Ne rejtsd el a te orcádat tőlem... hajtsd hozzám a te füledet; mikor kiáltok, hamar hallgass meg engem!” (Zsoltárok 102,3) stb. Ezek az imádkozók tudatában vannak annak, hogy nem olyan magától értetődő, nem olyan természetes valami az imádság, és az, hogy egy magunkfajta embernek szabad egyáltalán imádkozni. Épp elég oka volna Istennek arra, hogy ne hallgasson meg, és a kiáltásunkról ne vegyen tudomást! Ezek a zsoltárírók nagyon alázatosan érzik át, hogy tulajdonképpen nagy merészség az ember részéről mindenféle ügyes-bajos dologgal kopogtatni, bezörgetni, alkalmatlankodni Istennél! Bármennyire azért mondta is el Jézus ezt a példázatot, hogy fölbátorítson bennünket a zörgetésre, mégis maradjunk azért nagyon alázatosak, mert minden imádságunkkal olyan alkalmatlan tolakodók vagyunk, mint az a példázatbeli éjféli zörgető. Úgy imádkozzunk mindig, ahogy ez az ember kopogtatott: tudva azt, hogy a másiknak minden oka megvan rá, hogy ne nyissa ki az ajtót, sőt felháborodjék a tolakodás miatt, tehát nagy merészség, amit csinál, és mégis, mindennek ellenére csinálja! Alázatos merészséggel vagy merész alázattal kér, keres és zörget! Ez az imádság!
De ezen túlmenően a mi imádságunk azért is mindig tolakodás és nagy merészség, mert ugyanúgy, mint a példázatban, mindig újra, valóban alkalmatlan időben szoktunk imádkozni. Mindig rajtakapjuk magunkat azon, hogy vannak életünknek olyan szakaszai - néha elég hosszú szakaszai -, amikor nem sokat törődünk Istennel, közömbös a számunkra, szinte majdnem nélkülözhető. Ha azután előadódik valami váratlan eset, akkor futunk és zörgetünk, türelmetlenkedünk, könyörgünk és rimánkodunk. Olyan nagy hitványság ez bennünk, hogy mindig csak akkor fordulunk Istenhez, és akkor kiáltunk Hozzá, amikor szükségünk van Rá, amikor úgy érezzük, hogy most már nagyon sürgősen kellene a felülről való segítség! Vannak emberek, akik ilyenkor már szégyellnek odaállni Isten elé. Azt gondolják, hogy ha a jó napokban nem fordultam Hozzá, nagy orcátlanság volna most odaállítani Elé, amikor bajba jutottam. Vagy ha valaki egy egész életen át nem imádkozott szívből, mélyen, igazán, teljes lélekkel, és most már kezd sötétedni, kezd az élete alkonyára érkezni, vagy már éjfél felé kezd járni élete ideje, és akkor jut hirtelen eszébe, hogy talán meg kellene még próbálni imádkozni. Zörgetni kezd az utolsó másodpercekben: Szabad-e még ennyire későn is zörgetni? Nem hallatlan merészség és orcátlanság-e az ilyen éjféli imádság? Nem mondhatná Isten teljes joggal: Most jut eszedbe kérni? Miért nem jöttél hamarabb, életed nappalán? Hogy mersz ilyen későn zavarni már?
Nagyon jól ismeri Jézus minden emberi hitványságunkat. Éppen erre való tekintettel mondta el ezt a példázatot a fölöttébb alkalmatlan időben, az éjfélkor szinte orcátlanul tolakodó emberről. Milyen nagy kegyelem, hogy ilyen éjféli zörgetés is létezik Istennél! A Szentírásban ugyanis szó van egy másik éjféli zörgetésről is, a tíz szűz példázatában, amikor hiába zörget a bezáródott menyegzői ház ajtaján a kint rekedt öt nyoszolyólány. Nem használ az elkésett kopogtatás, zárva marad az ajtó. Mintha ennek az elkésett kopogtatásnak a határán biztatna Jézus ezzel a példázattal, és kiáltaná most nekünk: Siessetek, még nem késő! Csak kérjetek, keressetek, és zörgessetek, még ha éjfél is van már!
Olyan nagy biztatás, bátorítás van ebben a példázatban, hogy nem is merhetnénk komolyan venni, ha nem Jézus mondta volna. Ilyen roppant ígéretet csak az tehet, akinek felhatalmazása van rá Istentől. És íme: a Szentháromság Isten második személye, Jézus Krisztus beszél nekünk a késő éjszakai imádság lehetőségéről. Ezzel a példázattal mintegy odaáll a szent Isten és az elkésett ember közé, és minél jobban alkonyodik, minél orcátlanabb dolog lenne már bezörgetni, minél jobban restelkedünk miatta, minél jobban nem merjük már vállalni, annál sürgetőbben bátorít, hogy csak rajta, kérjetek, keressetek és zörgessetek, tegyétek csak nyugodtan az én nevemben! Mondjátok, hogy én biztattalak rá benneteket, hivatkozzatok az én ígéretemre! Vagy talán arra vár valaki, hogy ne szégyenkezve és pironkodva kelljen egyszer odaállítania Isten elé? Azt gondolja valaki, hogy Jézusnak ezt a közvetítését nélkülözheti az imádságban? Akkor aztán várhatna ítéletnapig! Nos hát, éppen azokat biztatja Jézus ezzel a példázattal, akik bármi okból félnek vagy restellnek odaállni Isten elé imádságban! Akiket elítél a saját lelkiismeretük, akik azt gondolják, hogy most már nem lehet, ilyen bűnösen vagy ilyen későn, már igazán nagy orcátlanság volna zörgetni próbálni! Igen, ezeknek mondja: Jertek, még mindig nem késő, jertek csak, érdemek nélkül is elfogad az Isten! Ne akarj te Isten előtt érdemekre hivatkozni, ott csak egyedül Krisztusnak vannak érdemei! Jézusért, az Ő érdemeire való tekintettel szabad jönni, kérni, zörgetni, még ha éjfél van is!
Különösen jelentős mozzanat ebben a történetben az, hogy az az ember, aki ilyen alkalmatlan időben zörgeti föl a szomszédját, ezt nem önmagáért teszi, hanem olyan valakinek az ügyében, aki az utcáról jött be hozzá éjfélkor. Ő is kikelt a maga ágyából, felöltözködött, és így kopogtatott be a szomszédjához. Másvalakiért vállalta az orcátlanságot, győzte le a félelmét. Valaki másért vállalta azt a kockázatot, hogy a szomszédjától esetleg még szidást is kap az éjszakai zavarásért. Ez a példázat arról is szól, hogy hogyan kell és lehet másvalakinek az ügyét imádságban vállalni és hordozni Isten előtt. Ez a világ, amelyben élünk, szinte hemzseg az olyan emberektől, akik nagyon rá volnának utalva arra, hogy imádkozó emberek állandóan zörgessenek értük. Ez volna Krisztus gyülekezetének egyik legnagyobb és legáldottabb szolgálata ezzel a nyomorult világgal szemben. A másokért való imádságban bátorít Jézus különösen a merész, tolakodó, orcátlan, alkalmas és alkalmatlan időben való zörgetésre az ég ajtaján.
Nagyon szép erény lehet a szerénység, de nem itt! Itt szabad nagyon szerénytelennek lenni! És mi, mai keresztyének bár egyszer újra rájönnénk arra, hogy milyen roppant nagy jelentősége van a másokért való imádkozásnak! Azt is szokták mondani, hogy ha az elefánt tudná, hogy milyen nagy erő van az ormányában, nem lenne többé olyan ártalmatlan és alkalmazkodó állat! Nos, ha a keresztyén gyülekezet egyszer megtudná, hogy milyen óriási lehetőségek vannak az imádkozásban, nem lenne többé olyan ártalmatlan és veszélytelen társaság, mint amilyen! Nagy hatalommá lehetne - persze nem társadalmi, gazdasági vagy pártpolitikai hatalommá, hanem imádság hatalommá! Hiszen az imádkozóknak szabad odaállniuk annak az Úrnak a trónja elé, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Az imádkozók ott zörgethetnek, ahol az ég és a föld sorsát intézik, ahol minden akarat végrehajtására angyalok állnak rendelkezésre!
A Biblia nagy imádkozóiról azt olvassuk, hogy egész városok és országok sorsáért imádkoztak, Istennek a tűzön, vízen, az időjáráson való hatalmát könyörögték le a földre. A Zsidókhoz írt levél írója bizonyára nem túlozza el a dolgot, amikor a hívő imádkozókról ezt írja: “Hit által országokat győztek le, igazságot cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték. Megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard élitől, felerősödtek a betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait... kínpadra vonattak, Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is; Megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve” (Zsidók 11,33-37)! Imádsággal közbenjárni a legfőbb Közbenjárónál azt jelenti: kérni és zörgetni ott, ahol az egyesek és egész népek, nemzetek sorsát illetően is a legfőbb döntéseket hozzák! És ezt a valóban szédületes lehetőséget hagyja ma kihasználatlanul a keresztyénség!
Azt mondja Jézus: “Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szent Lelket azoknak, akik tőle kérik” (Lukács 11,13)! Igen, a Szentlélek az igazi, hatalmas, erős imádság titka! A Szentlélek a mi imádságunknak is a Lelke. A Szentlélek tehet bennünket is olyan imádkozó gyülekezetté, amely hasznára lehet ennek a beteg világnak! Az egyház, a Krisztus gyülekezete, az az alvó ember, akihez az utcáról jött be valaki éjfélkor. A példázatbeli alvó ember fölébredt a zörgetésre, kikelt az ágyából, és átment kenyérért a szomszédjához! Vajon fölébred-e Krisztus egyháza, amikor az utcáról segítségért kiáltanak be hozzá? Ki tud-e kelni tespedt kényelméből, amikor kopogtatnak a falán egy csődbe jutott világ zavaros problémái? Tud-e miatta kitartóan, merészen, tolakodóan zörgetni Istennél, ha akármilyen elkésve is, de még mindig nem későn? Bár annyira nyugtalanítana bennünket a Szentlélek Isten, hogy ezután mi ne hagynánk nyugtot neki merész, erőszakoskodó kéréseinkkel, tolakodó zörgetésünkkel! Hiszen a nagy biztatás mellett még az a nagy ígéretünk is van Jézustól, hogy “aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik” (Lukács 11,10)!
Ámen.
Dátum: 1948. április 18.