Ez az öreg Föld nem senki földje, van Valaki, Aki törődik vele, uralkodik fölötte, van szerető Édesatyja a mennyben. A most felolvasott történet erről a drága Édesatyáról hoz nekünk nagyon örvendetes hírt!
Már az is nagyon vigasztaló tudat, hogy ez a Föld akármilyen sáros, szennyes, vértócsákkal beszennyezett, nem árván, elhagyottan bolyong a nagy világűrben, hanem van Édesatyja, Akihez tartozik. Igen, ennek a Földnek, a rajta fakadó rügyeknek és fáknak, köveknek és állatoknak, az utakon elterülő víztócsáknak és a benne hemzsegő lényeknek van Édesatyja a mennyben! A Föld sáros és sokszor bizony véres útjain tántorgó embernek, ennek az eltévedt vándornak is van Édesatyja a mennyben! Erről hoz most örvendetes üzenetet ez a történet, amelyben szó van egy emberről, akinek két fia volt. Odüsszeusszal, az óvilág nagy, bolyongó vándorával mondatta egyszer Homérosz: Nincs édesebb dolog a világon, mint egy otthon, szerető szülőkkel! Ha még földi viszonylatban is így van ez, mert bizony így van, mennyivel inkább igaz ez abban a viszonylatban, amiről a felolvasott bibliai történet beszél: Nincs drágább dolog a világon, mint az, hogy nekünk, embereknek van Édesatyánk a mennyben, Mennyei Édesatyánk! Nincs nagyobb dolog a világon, mint gyermeki szívvel így tudni szólni: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben” (Máté 6,9).
De sajnos nemcsak erről az örvendetes hírről szól ez a történet, hogy van Édesatyánk a mennyben, hanem arról is, hogy a mennyben lévő Édesatya és a Földön lévő ember közötti viszonyban valami végzetes, nagy baj történt. - Nem békés családi viszonyokba enged bepillantást Igénk. Lám, két fiú van, és egyiknek sem tud zavartalanul örülni az édesatyai szív. A fiatalabbik előre kiköveteli magának az örökséget, amihez még nem volna jussa, és messze idegenben eltékozolja azt, amit más orcája verítékével kuporgatott össze. Hogy is lehet egy ember olyan ostoba, hogy mindenképpen szabadulni akar az Úr Isten közelségéből, attól az Édesatyától, Aki csak jót akar neki? Hogy is lehet az, hogy nem tudjuk igazán otthonosan és jól érezni magunkat annak az Édesatyánk a közelében, Aki annyi szeretettel és jó szándékkal van irántunk mindig? És miért van az, hogy mindig inkább az az erő vonz jobban, ami szemmel láthatóan a veszedelembe sodor? Micsoda titokzatos nehézségi törvény az, ami mindig erősebben húz lefelé, mint fölfelé? Lám, a fecskepárnak szinte erővel kell kicsinyeit kidobni a fészekből, amikor elérkezik a repülés ideje! Az ember pedig alig várja a pillanatot, hogy kereket oldhasson az Úr Isten mellől!
Valóban, Heidelbergi Káténk nem túlozza el az ügyet, amikor megállapítja, hogy mi, emberek természettől fogva hajlamosak vagyunk Isten és a felebarátaink gyűlölésére (v.ö. HK 5. kérdés-felelet)! Igen, ezt kellett megtapasztalnia a példázatbeli édesatyának is. Ez a fiatalabbik fiú bizony nem szereti az atyját. Nem a szavai, hanem a magatartása árulja el, hogy mennyire így van ez. A nagyobb fiú otthon marad, becsületesen dolgozik, de az ő magatartásából is kitűnik, hogy ő sem úgy végzi otthon a munkáját, mint az édesatyához ragaszkodó fiú, hanem mint folyton morgolódó szolga, aki csak a bérért dolgozik. Így hát egyik fiában sincs sok öröme az édesatyának: egyikben a vad féktelenség miatt, másikban pedig a szolgai szeretetlenség miatt. Nem is lehetne megmondani, melyik keserítette el jobban az édesatya szívét: az elvándorolt, vagy az otthon maradt fia? Arról beszéltünk előbb, hogy ennek a Földnek, ennek az emberiségnek az egész magatartása nem azt mutatja-e mindig újra, mintha nem is kellene neki, akár ne is lenne neki Édesatyja a mennyben?
De tulajdonképpen nem is a két fiú, hanem az édesatya a főszemély ebben a történetben. Nézzük meg most őt közelebbről! Milyen benyomást tesz ránk ez az atya? Nem azt-e, hogy nagyon szenved a két fia miatt? Igen, egy, a gyermekei miatt szenvedő édesatyáról szól ez a példázat! Azt mondhatná valaki: De hát miért adta ki az örökséget, én ugyan nem tettem volna! De ez az atya kiadta mégis, szó nélkül, minden családi jelenet nélkül. Nem csapott az asztalra, és nem mondta: De fiam, itt én vagyok úr! Mi azt szeretnénk, ha ez az atya keményebben lépett volna föl a fiával szemben. Hiszen itt majdnem úgy néz ki a dolog, mintha megijedt volna, vagy beteg volna, vagy az öregség jelei kezdenének rajta mutatkozni! Pedig sem nem ijedt meg, sem nem beteg, sem nem szenilis ez az édesapa, hanem szenved a fiaiért! Szenvedve hordozza fiai engedetlenségét és szeretetlenségét.
És itt most Mennyei Atyánk szívébe láthatunk bele! Mi sokszor azt szeretnénk, ha Isten keményebben lépne fel, persze, mindenekelőtt amikor arról van szó, hogy másokkal szemben kellene neki föllépnie. Azt szeretnénk, ha Isten úgy jó szigorúan megregulázná ezt a zűrzavaros világot, és erőszakkal is megmutatná, hogy ki az Úr a háznál! De a mi Édesatyánk a mennyben szenved! A Földet illetően az Isten legnagyobb tette a szenvedés, a tűrés, a hordozás, a passió. Senki emberfia nem tudja elképzelni, mennyi a szenvedés a mennyben a Föld miatt. Milyen fájdalom az az Édesatya szívének, hogy a Föld sáros és véres útjain elveszett fiai és eltévedt leányai bolyonganak szerteszét! Sokszor mondják elkeseredett emberek, hogy nem törődik Isten a világgal, csak távolról szemléli a Földet. Nos hát, éppen nem így van, mert amit földi szülők szenvedhetnek egyáltalán elzüllött, szerencsétlen gyermekük miatt, amit mi egyáltalán szenvedésnek nevezünk, még hasonlatképpen a végtelenségig felfokozva sem fogható ahhoz, amit a Mennyei Édesatya hordoz elveszett gyermekei miatt. (Öröm a mennyben egy megtérő miatt).
A példázatbeli édesatya mindkét fiának elébe megy. A fiatalabb fiúnak elébe fut, nyakába esik, és megcsókolja, mintha ő, az atya lett volna hibás, és boldog, hogy ez a züllött koldus üres zsebekkel visszatért. Az idősebbiknek meg utánamegy, és még ő kérleli, hogy jöjjön örülni ő is! Ő, az édesatya, aki kényszeríthetne és parancsolhatna - kér és rimánkodik. Íme, ilyen megaláztatásra hajtja könyörülő édesatyai mivolta. - Megismered-e ebben a példázatban a mi Mennyei Édesatyánkat, az Önmagát megüresítő, kitárt karral elénk siető, a Földre is utánunk jövő Urat, amint megmutatta magát a karácsonyi eseményekben, a nagypénteki megaláztatásban, az alászálló pünkösdi Szentlélekben. Igen, ilyen Édesatyánk van a mennyben, Aki semmi áldozatot sem sajnál, ha arról van szó, hogy meg kell menteni azt, ami elveszett. Igen, ennek a világnak van egy Édesatyja! Igen, a menny utána jött a földnek, mégpedig olyan konkrétan, olyan véresen valóságosan, ahogyan a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusban látható és tapintható.
És ha akármilyen erős is az Isten közelségéből való szabadulási ösztön az emberben, még sokkal erősebb az Atya hazaváró szeretete! Akármilyen titokzatos is az ember saját vesztébe rohanó akarata, még csodálatosabb az Atyának az az akarata, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett. És ha az is a természete az embernek, hogy Istent és felebarátját gyűlölje, Istennek akkor is az marad a természete, hogy az embert és az egész világot atyai szívvel szeresse! Akármilyen kemény is a fiúk ellenállása, nincs a világon keményebb, szívósabb és ellenállhatatlanabb erő, mint az Atyának az a mentő szándéka, az a könyörülő szeretete, ami ezekben a szavakban tükröződik:
“Mikor pedig még távol volt, meglátta őt az atyja, és megesett rajta a szíve, és odafutván, a nyakába esett, és megcsókolgatta őt.” (Lukács 15,20). Ilyen nagyon aktív az Atya, amikor egy elveszett lélek szeretéséről van szó!
Egy kis történetet hallottam egy édesanyáról, aki nagyon sokat szenvedett elzüllött lánya miatt. Hosszú éveken át hívta és várta haza, de hiába. Egyszer a sokat sírt édesanya csináltatott magáról egy fényképet, és aláírta: Leányom, én még mindig szeretlek téged! Kiakasztotta a fényképet azokban a mulatókban, ahol a lánya táncolni szokott. A bukott lány egyszer meglátta a képet, és alatta a feliratot. Felsikoltott, elkezdett zokogni, és még azon az éjszakán hazatért. - A megfeszített Krisztus a miattunk szenvedő Mennyei Édesatyánk leghűbb képe ezzel a felirattal: Te, lélek, aki ezt a képet látod, én még mindig szeretlek téged! Az elmúlt heti nagy, budapesti evangelizáción nagyon sok lélek elé tartotta oda Isten ezt a képet. Talán te is jobban, világosabban láttad most, mint máskor, talán mélyebben vésődött a lelkedbe, mint egyébkor. Talán itt is vannak, akik úgy érzik, hogy most egészen nekik szól az üzenet, hogy személyesen értük, utánuk jött Valaki, onnét felülről az édesatyai házból, “hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.” (Lukács 19,10).
Ennek a mai életnek a kegyetlen forgatagában, pihenést sem engedő robotjában, oh, de sokan vannak, akik még arra sem érnek rá ráeszmélni, amit egy fiatalember így fejezett ki: Elvesztettem magam, és nem tudom, hol. Szeretném újra megtalálni magam, és nem tudom, hogyan! Nos hát, megtalálhatod magad, megtalálhatod mindazt az örömet és boldogságot, ami után valaha legszebb álmaidban vágyakoztál! Ha meglátod a szenvedő Mennyei Édesatya képét, Jézust a kereszten, és elhiszed, amit ráírt, hogy Ő még mindig szeret téged! Jöjj hát haza, nyitva az ajtó, vár Édesatyánk!
A nagy, vidám, boldog lakoma, amiről a történet vége értesít, majd még ezután lesz, majd odaát kezdődik. De a lakodalmas nép már most gyülekezik annak az örök otthonnak az udvarán, az egyházban. Itt várjuk be mind egymást, hazatérő tékozló fiak és lányok, és innét lépünk be majd a mennyei dicsőségtől ragyogó szülői hajlékba. Hála Mennyei Édesatyánk nagy szeretetének, egyre többen vagyunk már a mennyei otthonnak ebben a földi pitvarában, az egyházban. Neked is itt a helyed, ennek az egyháznak a hívő közösségében! Ne maradj ki belőle, mert újra elkallódsz ebben az idegen, sötét, nagy világban! Botorkálva, bukdácsolva érkező, hozzád mindenben hasonló tékozló fiak, testvéri szívek várnak itt rád! Ne félj, ne vonakodj, ne halogasd! Jöjj haza!
Ámen.
Dátum: 1948. április 11.