Jézus sokszor használt jelképet, példázatot, amikor valami nagy, mennyei igazságra akarta tanítani az övéit. Isten országának titkait sokszor meg sem érthetnénk másként, csak úgy, ha példával világítjuk meg, és utalunk reá. Ez a történet is, amit most felolvastunk, ilyen példázat, amit azonban nem tanítás formájában mondott el az Úr, hanem megcselekedte. Az ember jobban megérti, és jobban emlékezetében tartja azt, amit lát, mint amit hall. A cselekedetekkel bemutatott tanítás mélyebben vésődik bele a lélekbe, mélyebb nyomot hagy benne, mint a csak szavakkal elmondott. Jézus itt nagyon mélyen akart valami döntő, nagy igazságot belevésni a tanítványok lelkébe. Meg akarta ismertetni velük, hogy milyen végtelenül nagy az Ő szeretete az Övéi iránt. Ezért alázta meg magát ilyen mélyen, hogy ebben a megalázkodásban képet, jelképet és példaképet adjon az Ő nagy szeretetéről.
1) Keleten, ahol az ember a poros országúton csupasz lábbal, vagy esetleg saruban/szandálban járt, naponként többször is meg kellett mosnia a lábát. A lábmosás éppen úgy hozzátartozott a szíves vendéglátáshoz, mint nálunk ma az, hogy az érkező vendégnek lesegítjük a kabátját. Minden ház bejáratánál ott voltak a kővedrek erre a célra. A rabszolgák kötelessége volt, hogy megmossák az érkezők lábát. Csak ha nagyon előkelő és nagyon szívesen látott vendég érkezett a házhoz, akkor végezte a házigazda ezt a legelemibb udvariassági kötelességet, ezzel mintegy ki akarván fejezni hódolatát és tiszteletét a vendég előtt. Jézus és a tanítványai egy vendégfogadó ház díszes vacsoráló termében ültek ez alkalommal, ahol tehát nem lehetett megkívánni a vendéglőstől, hogy ezt a szolgai munkát elvégezze a vendégeiért. A tanítványok közül egyiknek sem jutott eszébe, hogy felajánlja a többinek ezt a szolgálatot. Egyik sem akart utolsó lenni, kevesebbnek látszani a többinél. Talán, amikor a kővedrek mellett mentek el, mindenkinek eszébe jutott, hogy betöltésre várna ez a szolgálat, azután valószínűleg ilyenforma gondolat villant át mindenkinek az agyán: Mi közöm hozzá, ez nem az én kötelességem! Végezze az, akinek ez a feladata! Jézus nem szól nekik. A szolgálat vagy szeretetből fakad, önként, belső kényszerűségből, vagy nem ér semmit. Nem ér semmit, ha parancsszóra végzi valaki, és nem azzal a boldog tudattal, hogy Isten országa mértékével mérve annál nagyobb valaki, mennél mélyebbre tudott meghajolni a szolgálatban. A szeretet ott a legnagyobb, ahol a legmélyebbre hajol.
Amikor már mindnyájan ott ülnek az asztalnál, egyszerre valami megszégyenítően nagy dolog történik: Jézus fölkel a vacsorától, leveti a felsőruháját, talán egy rabszolgának éppen ott heverő kötőjével körülköti magát, vizet tölt a medencébe, és elkezdi mosni a tanítványok lábát. Képzeljük csak jól magunk elé ezt a jelenetet! János evangélista talán még akkor is pirult a szégyentől, amikor ezt az eseményt leírta. Amikor visszaemlékezett reá, hogy az a Jézus, Aki tudta, “hogy az Atya mindent hatalmába adott néki, és hogy ő az Istentől jött és az Istenhez megy” (Jn 13,3), egyszerre odatérdel a gőgös, büszke, beképzelt emberek izzadságszagú, poros lába elé, és elkezdi mosni, azután a nála lévő kendővel törölgetni. Jézus, a Szentháromság második személye, Aki által Isten a világot teremtette, Akinek Isten mindent a lábai alá vetett, Aki maga is Isten, letérdel az ember elé, hogy a legszolgaibb munkát elvégezze neki. Mintha maga a mennyország hajolna le itt most a tanítványokhoz a földre, a porba. Nem kellett itt magyarázni semmit. A legszebb szavak sem tudták volna ilyen világosan föltárni, mit jelent az igazi szeretet. Ezt a megszégyenítő isteni tanítást Jézus isteni szeretetéről egy életen át nem lehet többé elfelejteni!
2) Pedig az egész lábmosási történet csak jelkép. Jelképe Jézus tulajdonképpeni nagy szolgálatának, annak, amiért jött: megváltó szeretetének a kiábrázolása. Figyeljétek csak meg, mennyire pontos és részletes ez a jelkép: “Felkele a vacsorától, leveté a felsőruháját; és egy kendőt vévén, körülköté magát. Azután vizet tölte a medencébe, és kezdé mosni a tanítványok lábait, és megtörleni a kendővel, amellyel körül van kötve.” (Jn 13,4-5) Mindez a valóságban azt jelenti, amit Igénkben így ír le Pál apostol: Jézus, “Aki mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő.... szolgai formát vévén föl, ...megalázta magát” - (Fil 2,6-8) - “felkele a vacsorától, leveté a felsőruháját és egy kendőt vévén, körülköté magát. Azután vizet tölte a medencébe, és kezdé mosni a tanítványok lábait, és megtörleni a kendővel, amellyel körül van kötve” - folytatja (Jn 13,4-5). A Jelenések Könyvében pedig ezt olvassuk: Jézus, “Aki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinktől az Ő vére által” (Jel 1,5)
“Kezdé mosni” - a legszentebbet, a leglényegesebbet, az egy szükséges dolgot: a Krisztus vére által való megmosatást ábrázolja ki tehát ez a jelenet. Hogy ezt a szolgálatot elvégezhesse az Úr Jézus, nagyon mélyre kellett Néki alászállnia. A teremtett világ legmélyebb pontjára, legmegalázottabb helyére, a keresztfára. És hogy ilyen nagyon meg tudja alázni magát, ahhoz elképzelhetetlenül nagy szeretet, isteni megváltó szeretet kellett!
Az elmúlt napokban több embertől megkérdeztem négyszemközti beszélgetésben, mit gondol: szereti-e őt Isten? Talán te is azt válaszolnád, amit a legtöbben, hogy igen. Nos hát, ha igen, hadd kérdezzem: Honnan tudod? Miből látod? Erre a legtöbben nagyszerű, magasztos élményeket szoktak elmondani csodálatos imameghallgatásról, Isten segítő kezének a megtapasztalásáról, Isten gondviselő szeretetének kézzel fogható valóságáról. Csodálatosan vezetett és tartotta meg az életemet! Ebből látom, hogy szeret az Úr! - szokta mondani a kérdezett. Aki most ezt válaszolná, hadd mondjam annak, hogy nem ebben lett nyilvánvalóvá Isten szeretete irántunk, hanem abban, hogy értem, a bűnösért, egészen a halálig alázta meg magát az Isten Fia, hogy vérével megmosson engem az én bűneimből! A szeretet ott a legnagyobb, ahol a legmélyebbre hajol. Isten szeretetének igazi nagyságát is akkor látom meg, ha hit által el tudom fogadni, hogy Jézus énhozzám is lehajolt, és engem is tisztává mos az Ő szent vére! Megdöbbentő szolgálat, amit így Krisztus végzett! Bizony, csak megszégyenülve és pironkodva veheti tudomásul az ember, elámulva azon, hogy képes volt ennyire megalázni magát előttem az, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön! Hát létezik ilyen szeretet a világon?
Ám, aki nem a Krisztus vére által való megmosatásban tapasztalta meg Isten szeretetét, annak - akármilyen rettenetesen hangzik is ez az ítélet - semmi köze nincs az Urához! Azt mondja Jézus Péternek: “Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs énhozzám!” (Jn 13,8) Ez pedig azt jelenti számodra más szavakkal, hogy semmi közöd nincs az üdvösséghez, az Istennel való békességhez, az örök élet boldogságához és bizonyosságához. Tehát, akkor el vagy veszve, még ha akármennyi imádságod hallgattatott is meg, ha akármilyen fenséges élményeid is vannak Isten gondviselő oltalmáról! Akinek nincs köze Jézushoz, mint a bűneitől megtisztító Megváltóhoz - bármilyen fájdalmasan hangzik is -, annak nincs köze a mennyországhoz sem, hanem bizony csak a pokolhoz és a kárhozathoz!
Neked van-e közöd az Élő Jézushoz? Ha azt akarod, hogy legyen, ne vonakodj elfogadni az Ő szolgálatát! Amikor Jézus közeledett Péter felé, azt olvassuk, hogy Péter megrökönyödve Jézus lehajló alázatán, elkezdett tiltakozni ezekkel a szavakkal: “Az én lábaimat nem mosod meg soha!” (8.vers) Rettenetes szavak, amelyekkel az apostol maga zárja ki önmagát az Isten országából. Soha meg nem mosatni Jézus által, azt jelenti, hogy soha nem üdvözülni.
Nem az Isten zár ki valakit az üdvösségből, hanem az ő belső lelki ellenállása, ami a fenti péteri szavakban jut kifejezésre: “Az én lábaimat nem mosod meg soha!” (8.vers) Mondhatja ezt valaki szerénységből: Hogy jövök én ahhoz, hogy Jézus ilyen szolgálatot végezzen rajtam? Mondhatja felfuvalkodottságból is: Nincs szükségem arra, hogy Jézus megtisztítson, elég tiszta vagyok magam is! Mondhatja tudatlanságból vagy hitetlenségből is, Jézus válasza mindenképpen ez: “Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs énhozzám!” (8. vers) Viszont, ha engeded, hogy megmosson, ha elfogadod, hogy szükséged van rá, és elhiszed, hogy Ő meg is moshat téged, akkor egyszerre közöd lesz Őhozzá! Ő az Ő javait közli veled, úgy is mondhatnám: közösséged, életadó, megszentelő, üdvözítő közösséged lesz Vele. Ő megalázta magát azért, hogy veled találkozhasson! Az Élő Isten Fia, Jézus Krisztus vár rád! Nem a mennyben, hanem itt lenn. Mélyen, ebben a porban, ebben a bűnös állapotban, amiben vagy, hogy megtisztítson tőle az Ő vére által! Ő kész erre a szolgálatra, csak az a kérdés, hogy a te szíved kész-e ennek a szolgálatnak az elfogadására?!
Ha igen, akkor még egy fontos tanítása van ennek az Igének. “Monda néki Simon Péter: Uram, ne csak lábaimat, hanem kezeimet és fejemet is! Monda néki Jézus: Aki megfürdött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta; ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan. Tudta ugyanis, hogy ki árulja el őt; azért mondá: Nem vagytok mindnyájan tiszták!” (Jn 13,9-11) Jézus tehát, mintegy különbséget tesz a fürdés és a lábmosás között. Az újjászületett ember olyan, mint aki egészen megfürdött, és tiszta. De az újjászületés fürdőjében megújult és megtisztult ember is a szennyes, földi porban jár! Lábai újra beszennyeződnek, és ezért mindig újra szüksége van lábmosásra. Egyszer igazulunk meg Krisztus érdeméért Isten előtt, de naponként kell megtisztulni bűneinkből a Krisztus előtt! Nemcsak olyan Megváltóra van szükségünk, Aki meghalt egyszer a bűneinkért, hanem olyanra is, Aki él, és mindig újra megtisztít a bűntől. A megtért és újjászületett ember is, még a Krisztus után járva, Őt követve is az élet poros országútján jár, ahol bizony belepi a lábát a por, naponként rakódik rá mindenféle apró szenny és bűn. Naponként van hát szüksége arra, hogy Jézus lemossa róla a port. Ezt jelenti az, hogy “Aki megfürdött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta”.
Viszont mind a kettő szükséges ahhoz, hogy köze legyen valakinek Jézushoz. Júdás is megkapta a lábmosást, de nála a fürdő hiányzott. Viszont Péter megfürdött, és mégis szüksége volt a lábmosásra is. Neked is szükséged van mindkettőre, hogy igazán életadó közösséged lehessen a Megváltó Jézus Krisztussal.
3) Befejezésül még annyit, hogy példakép is volt a lábmosás szolgálata. “Példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek” - mondta Jézus (15. vers) Nem szó szerint kell utánozniuk a tanítványainak ezt a szolgai teendőt, de azt az alázatos, szolgálatkész lelkületet kell mindig tanúsítaniuk, amit Mesterükben láttak. Ez a kétségtelen jele annak, hogy elfogadta-e már valaki Krisztusnak ezt az aláhajló, szent szolgálatát a maga számára. Ez a lehajolni tudó, szolgáló szeretet. Nagyon sok hibája, fogyatkozása lehet a Krisztussal közösségben lévő embernek is: lehet ügyetlen, bukdácsoló, türelmetlen, vagy akármilyen, de egy nem lehet többé: gőgös, öntelt, felfuvalkodott! Aki tudja, hogy mit tett vele és érte Jézus, az csak alázatos ember lehet.
“Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket!” - mondja befejezésül Jézus alapigénkben (Jn 13,17).
Ámen.
Dátum: 1949. március 27.