Az egész virágvasárnapi pompás jelenetben csak egyetlen kicsi mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet. Egyetlen mozzanatra, amelyből jobban kiviláglik, mennyire igazán Krisztus a Jézus, mint a tömeglelkesedésből, tüntetésből, a Királyt éltető dicshimnuszból. A virágvasárnapi tolongó nép maga sem tudta, mennyire igazán Király az, aki elé pálmaágakat vagdalt és ruhákat terített. Az egész sokaságból talán csak egy ember volt, aki megérzett valamit Krisztus királyi igényéből: az a névtelen valaki, akit az a megtiszteltetés ért, hogy odaadhatta Jézusnak ehhez a királyi bevonuláshoz a szamarát! Az egész nagy ünnepségnek ezt az egyetlen mozzanatát szeretném most kiemelni. Mi történik itt? Minden pompa, dísz és dobszó nélkül elhangzik egy egyszerű igénybejelentés, egy lélek engedelmesen tudomásul veszi ezt, és aszerint cselekszik. Jézus két tanítványát küldi el a szomszéd faluba azzal az utasítással, hogy az ajtó elé kötve, kinn az utcán fognak találni egy szamarat megkötve a csikójával, azt egyszerűen oldják el, és hozzák ide hozzá, mert neki szüksége van rá. És ha az állat gazdája megkérdi, mi jogon mernek hozzányúlni más tulajdonához, csak ennyit mondjanak: “az Úrnak szüksége van reá”. Az állat gazdája rögtön megértette, miről van szó, és rendelkezésére bocsátotta Jézusnak, amit kért tőle! Ímé, így néz ki egy ember életében gyakorlatilag megvalósulva Krisztus királysága! Ez jelenti a gyakorlati elismerését annak az egyébként csak elméleti tételnek, hogy Úr a Jézus Krisztus!
Azért szeretném ezt most nagyon kihangsúlyozni, mert sok hívő ember eljutott már Krisztussal való viszonyát illetően a Megváltó felismerésére, de nem jutott el Krisztusnak abszolút Úrként való elismeréséhez. Sokan vannak, akiknek Krisztus már a Megváltójuk, de még nem föltétlen Uruk és Királyuk. Akikben már megvan a Megváltó Krisztusban való boldog hit, de még hiányzik az Úr Krisztusnak való teljes engedelmesség. Vagyis, ahogyan a múlt vasárnap beszéltünk róla: sok hívő ember még nem vált Krisztus által használható emberré, olyan eszközzé, akit Jézus most már fel is tudna használni az Ő dicsőségének a növelésére. Nos, tehát ma azt üzeni Krisztus neked, aki hiszel Benne, hogy nem csak neked van néha szükséged Reá, az Ő vigasztalására, bűnbocsátó kegyelmére, minden nap megújuló segítségére és szolgálatára, hanem Őnéki is szüksége van reád, a te munkádra, szolgálatodra, amit kifejezetten Neki, az Ő ügyéért, királyi uralma továbbterjedéséért végzel. És ezt most ne úgy tekintsd, mint újabb terhes kötelezettséget, ami rengeteg elfoglaltságod mellett még egy plusz többletet jelent - hanem mint szent kiváltságot, mint megtiszteltetést, ami minden egyéb elfoglaltságodnak és ezer teendődnek megadja a legfőbb értelmét, célját és megszabja az irányát. Hiszen borzasztó dolog az, amikor valaki fölöslegesnek érzi magát egy társadalomban, amikor valaki azzal a tudattal él, hogy senkinek nem kell a munkája; amikor valakinek a tudtára adják, hogy tegye le a szerszámot, mert nincs szüksége rá többé annak a közösségnek, amelyben eddig dolgozott. Végeztem már szolgálatot olyan közösségben, ahol valaki azért lett öngyilkos, mert hiába ajánlotta fel a két kezét, testi és szellemi erejét szolgálatra, sehol sem kellett. Hány ember vágyik ma is arra, hogy munkáját elfogadják, igényeljék, a szolgálatát méltányolják. Hogy ne érezze magát fölöslegesnek a társadalomban! Emberi önérzetünk kívánja érezni azt, hogy valakinek szüksége legyen rám. Nos, hát lehet-e boldogabb önérzettel tudomásul venni valamit, mint azt a nagy megtiszteltetést, hogy az Úrnak van szüksége reám?
Mint ahogyan azon az első virágvasárnapon két egyszerű tanítványt küldött Jézus valakinek ezzel az üzenettel, ugyanígy a mai virágvasárnapon is egy szürke tanítványt küld hozzád ugyanazzal az üzenettel, halld meg hát, hadd adjam át: Szüksége van reád az Úrnak! A földi életedben, világi elfoglaltságodban, a társadalomban is akkor töltöd be igazán a hivatásodat, akkor találod meg életed célját, ha az a tudat lelkesíti, irányítja, ösztönzi és hatja át minden cselekedetedet, hogy az Úrnak van szüksége reád! Sok hívő ember válaszút előtt tépelődik, merre menjen, mitévő legyen, elindulhatna erre vagy amarra: ilyen töprengésben is eligazíthat az a felemelő tudat, hogy az Úrnak szüksége van rád. Talán éppen azért kell erre vagy arra menned, mert az Úrnak éppen ott van szüksége reád. Éppen olyan helyen akar felhasználni valamire, ahol te sohasem gondoltad vagy akartad. Hívő ember felülről való megbízatást tud látni sorsának még kényszerű alakulásában is. Hívő ember azzal az önérzetes hivatásérzettel vehet részt akár a politikai életben, akár valamilyen pártban, vagy bárminő testi, szellemi munkában, vagy akár hadifogságban, hogy az Úrnak éppen ott van szüksége reá. Hallottam már olyat, hogy valakinek azért kellett börtönbe kerülnie, mert az Úrnak ott volt reá szüksége. Bizony, olyat is hallottam már, hogy valakinek azért kellett elvesztenie a jó állását, mert az Úrnak másutt volt szüksége reá! Mennyi keserűségtől, csalódástól, tépelődéstől, bizonytalankodástól, tehetetlenségtől menti meg az embert az a boldog tudat, hogy az Úrnak szüksége van reá! Mennyi kegyelem van ebben az Igében, mennyi szeretet, gondoskodás és erő van abban a tényben, hogy szüksége van reám az Úrnak!
A hívő ember azonban nemcsak vigasztalódik ezzel a tudattal, hanem meg is valósítja Krisztusnak ezt a felséges igényét a gyakorlatban. Hogyan történik ez? Úgy, ahogyan Pál apostol mondja a rómabeliekhez írott levelében: “Szánjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek. Mert a bűn tirajtatok nem uralkodik; mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt” (Róm 6,13-14) Egy angol misszionáriusnak az önvallomását olvastam, amelyben leírja, hogyan vált ő áldott eszközzé Isten kezében, olyan emberré, akit az Úr hatalmasan fel tudott használni az ő dicsősége növelésére. Harmincnyolcadik születésnapján, amikor éppen reggeli áhítatát végezte, támadt a gondolata, hogy miért nem tud ő olyan teljesen Istennek szentelt életűvé válni, mint Pál apostol, Dávid király, vagy Jeremiás? Ha olyan nagy bűnöket megjárt embernek, mint Dávid, sikerült egészen az Úr eszközévé válnia, miért ne sikerülhetne ugyanez őneki is? És nagy vágyat érzett arra, hogy Isten szíve szerint való emberré váljék. És egyszerre a következő imádságra indította őt a Szentlélek: Uram, itt van a két kezem, odaszánom Neked. Sohase érintsenek ezek a kezek olyan valamit, amit Te nem akarsz érinteni velük! Sohase műveljenek olyat, ami a Te dicsőségedet csökkentené! Itt van a két lábam, Neked adom. Sohase vigyenek olyan helyre, ahol Te nem akarsz látni engem! Néked szentelem a szemeimet. Sohase nézzenek rá olyasmire, ami megszomorítaná a Te Szent Lelkedet! A két fülem se figyeljen arra, ami megszentségteleníti Szent Nevedet! Szám sose nyíljék egyetlen olyan szó kimondására, amit nem szeretném, ha Te meghallanál! Elmémben se forduljon meg olyan gondolat vagy képzelet, ami elhomályosítaná a Te jelenléted valóságát! Szívem soha ne vonzódjék ahhoz, amit Te megvetsz, és ne melengessen olyan érzelmet, vagy indulatot, ami nem Tőled való!
Nem ez hiányzik-e nálad is? Ez a teljes odaszánás? Önmagadnak, tagjaidnak, képességeidnek, mindenednek ez a Krisztus használatába való adása? Krisztus teljesen adta magát minékünk, tiszta és szent életének az érdemét, halálának és feltámadásának a bűnbocsátó erejét, mennyei világának teljes dicsőségét - mi pedig, akik hit által elfogadtuk azt, amit Ő tett értünk, mi nem merjük magunkat kiszolgáltatni Neki, mert attól félünk, hogy akkor mi magunk rövidülünk meg, ha mindent Krisztus kezébe teszünk le?! Az a virágvasárnapi ismeretlen ember, amikor meghallotta, hogy az Úrnak van szüksége a szamárra, nem mondta, hogy jaj, most éppen ne vigyétek el, mert nekem is szükségem volna reá, lám éppen úton vagyok, csak pihenek egy kicsit, de mindjárt folytatnom kell az utazást. Pedig nyilván ilyenformán állhatott a helyzet, mert nem istállóban pihenve találták meg a tanítványok azt a szamarat, hanem az ajtó elé kötve kinn az utcán. Tehát meglehetősen alkalmatlan időben jött Jézus üzenete. De ha az Úrnak van szüksége reá: Övé az elsőbbség, tessék, vigyétek!
Igen, ezt nem merjük mi vállalni, hogy Krisztus az első, és minden más csak utána következzék. Mi olyan hívők vagyunk, hogy amikor Jézus megüzeni, hogy most szükségem van a pénzedre, akkor szép logikus érvekkel megmagyarázzuk neki, hogy ez most lehetetlen, mert még a magunk szükségleteire sem elegendő. Amikor egy társaságban azt mondja Jézus: most szükségem van a szádra, akkor ijedten mentegetőzünk, mondván: minden mást Uram, csak azt ne kívánd most tőlem, hogy hitetlen emberek előtt Rólad kezdjek el beszélni, hiszen megmosolyognának! Amikor késő este éjjeli szállást kérő, rongyos idegen, jövevény képében csönget be hozzám Jézus és azt mondja: egy éjszakára szükségem volna az ágyadra, akkor elképedve ezen a tolakodáson, kereken visszautasítom, hogy hogy jut ilyesmi az eszébe, hát akkor én hol töltöm az éjszakát? Amikor munkából fáradtan hazajövet úgy hallod, mintha ezt mondaná: most arra van szükségem, hogy meglátogasd néhány atyádfiát, és kérdezd meg tőlük, szoktak-e templomba járni, szeretik-e az egyházunkat - akkor meghallatlanná teszed ezt a képtelen igényt, hiszen fáradt vagy most erre!
Nos, hát ezért nem tud használni bennünket Jézus, azért, mert nem engedelmeskedünk Neki! Szeretjük mi Őt, szolgálunk mi Neki, követjük is Őt - csak éppen nem úgy, ahogy Ő mondja, hanem ahogy nekünk tetszik! Mennyi hazugság van ugye abban, amikor ezt mondjuk Jézusnak: Uram és Királyom! Ugye, neked is mennyire nem igazán Urad és Királyod Krisztus? Akkor aztán énekelhetjük, hogy: “A nagy király jön, hozsánna, hozsánna”! Hát kinek a királya? Nekünk aligha! Milyen fájdalmas lehet hallani Jézusnak ezt a virágvasárnapi éneket, mintha egyenesen gúnydal volna ez az ajkunkon, akinek a bálványozott énünk az igazi királyunk! És mégis, mindennek ellenére is jön a nagy Király! Hűtlen, engedetlen, öntudatlanul is gúnyolódó alattvalóinak kegyelmet kínál, mert van-e nagyobb kegyelem, mint az, hogy még mindig, még ezek után is fönntartja velünk szemben a királyi igényét, és azt üzeni: Még mindig szüksége van rád az Úrnak, még mindig nem késő elismerni uralkodói hatalmát, és engedelmeskedni Neki.
Én az Ő hírnöke vagyok, az Ő üzenetét hozom, íme, halljad: Az Úrnak szüksége van Reád! Még leborulhatsz előtte, még behódolhatsz Neki, még köszöntheted így: “Áldott a Király, ki jő az Úrnak nevében”!
Ámen.
Dátum: 1948. március 21. (virágvasárnap).