Pár nappal ezelőtt egy kisebb közösségben arról beszélgettünk, mi lehet az oka annak a lelki tunyaságnak és erőtlenségnek, ami református egyházunkban széltében-hosszában még mindig a halálos álom jeleit mutatja. Mi lehet az oka annak, hogy választott elöljáróink éppen nem elöljárók, vagyis hitben és szolgálatban a gyülekezet élén járók, hanem inkább csak “elölülők”? Továbbá, hogy gyülekezeteinkben bár vannak különböző bibliakörök, missziói alakulatok, de hiányzik a missziói tűz és lélek. Bár a templomaink tele vannak, még sincs igazi gyülekezet. Olyan eleven, Szentlélektől áthatott gyülekezeti közösség, amiről olvasunk a Cselekedetek könyvében. Azok teljes hit-, ima- és szeretetközösségben éltek egymással. Az Isten jelenlétének sok jele és csodája borzongatta át a hívőket. Tiszteletreméltó életükkel kedvességet találtak a kívülvalók előtt is, vagyis fölnézett rájuk a hitetlen világ is. Különösen ez az utolsó feljegyzés fontos: “Az Úr pedig minden napon szaporította a gyülekezetet az üdvözülőkkel”. (ApCsel 2,47b) Nem a névleg csatlakozókkal, nem a keresztlevél-keresztyénekkel, hanem a Krisztusban üdvösségüket megtalált, mennyei polgárjogot nyert megtértekkel. Tehát olyan sodra volt annak a gyülekezeti életnek, hogy minden nap újabb és újabb lelkeket ragadott magával. Olyan erők sugároztak ki belőle, hogy nem lehetett ellenállni neki. Hol van ettől a lendületes, lelkes missziói egyháztól a mi mindig csak adminisztráló egyházunk? Pedig hangzik az Ige, mégpedig hovatovább egyre tisztábban hirdettetik az Ige üzenete. Igazán nem lehetne azt mondani, hogy nem a Krisztus evangéliuma hirdettetik, hanem valami fület gyönyörködtető emberi tudomány. Mert valóban Krisztus prédikáltatik. Mi hát az oka, hogy még sincs megmozdulás, megelevenedés? Miért tipródunk folyton egy helyben, és miért nem haladunk tovább?
Ezen a kérdésen elgondolkozva két dolog vált világossá. Az egyik nem tartozik szorosan ide, de elmondom mégis. Az egyik tehát az, hogy egyházunk népének - még a templomba járóknak illetve ülőknek is - nagyobb része még mindig alszik, akármilyen hangosan szól is a fülébe Isten Igéjének ébresztő trombitája. Úgy hozzászokott már ehhez a kürtzengéshez, hogy az már nem zavarja az álmát. Segédlelkész koromban egy olyan Kálvin téri földszintes házban laktam, ahová a forgalmas utca fülsiketítő zaja úgy hallatszott be, mintha minden teherautó és villamos a kis szobán dübörgött volna végig. Eleinte sokat zavarta az álmomat a nagy robaj, de csakhamar hozzászoktam, és cseppet sem háborította többé a nyugalmamat. Sok lélek van így az Isten harsonájával is. Úgy hozzászokott már a füle a legtisztábban zengő evangéliumhoz is, hogy a legmélyebben szántó evangélizációt, a legfelrázóbb prédikációt is könnyen kibírja felébredés nélkül. Egy nagyon mélyen alvó lélek nyugodt álmát nem tudja megzavarni még az általa megcsodált és megdicsért prédikáció sem. Alszik tovább!
Egy holland evangélizátorral történt a múltkor, hogy miközben az előadói emelvényen hirdette nagy erővel az evangéliumot, úgy érezte, hogy nem jut el mindenkinek a szívéhez megszólító üzenetként a nagy, boldog örömhír. Alvó lélekkel hallgatják az élet üzenetét! Egyszerre lement az emelvényről, sorra járta a padsorokat, és mindenkinek külön-külön elmondta, odahajolva hozzá: Hallod, érted? Teéretted is meghalt az Úr Jézus Krisztus! Valahogy úgy érzem, ilyenfajta egyenkénti, személyes felrázásra volna szükség. Arra, hogy mindenkihez odamenne valaki, mindenkit felkeresne valaki az otthonában, a hivatalában, vagy ahol éppen találja. Megrázná, és a fülébe kiáltaná: Hallod, érted? Nagy örömhírt hozok! Ébredj föl, hadd adjam át! És átadná neki személyesen a kegyelem üzenetét!
És itt van azután a másik dolog, amiért nem jutunk előre: Hol vannak azok a már fölébredt lelkek, akik erre, az alvókat személyesen ébresztő szolgálatra vállalkoznak? Ne mondjuk erre azt, hogy hiszen erre való a lelkipásztor és a presbiterek! Mert az ébresztőszolgálat nem a tisztséget viselőkre, hanem a már felébredt lelkekre van bízva! Alvó ember nem tudja felébreszteni a másik alvót! Egy gyülekezet missziói munkáját csak felébredt, Krisztust személyesen megismert és megváltásában részesült lelkek végezhetik. Ha vannak ilyen felébredt lelkek a gyülekezetben, elengedhetetlenül fontos az, hogy ezek tudjanak egymásról, ismerjék egymást, összetartsanak. Olyan szent magját alkossák a gyülekezetnek, amelyikből megszentelő erők áradnak szét az egész gyülekezetbe. Ahogy Igénk mondja: “Minthogy azért külön-külön ajándékaink vannak a nékünk adott kegyelem szerint, akár írásmagyarázás, a hitnek szabálya szerint teljesítsük; Akár szolgálat, a szolgálatban; akár tanító, a tanításban; Akár intő, az intésben; az adakozó szelídségben; az elöljáró szorgalmatossággal; a könyörülő vidámsággal művelje. A szeretet képmutatás nélkül való legyen. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz. Atyafiúi szeretettel egymás iránt gyöngédek; a tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek. Az igyekezetben ne legyetek restek; lélekben buzgók legyetek; az Úrnak szolgáljatok.” (Róm 12,6-11) Ezért folyik most szerte a világ protestáns egyházaiban a nem lelkészi jellegű, de élő hitre jutott emberek összetömörítése, és az egyház lelki és pásztori szolgálatába való bevonása. Alvó egyházunk a már felébredt néhány hívő lélek mozgósítása és tevékeny szolgálata nélkül sohasem fog fölébredni halálos álmából!
Kétségtelenül vannak itt a gyülekezetünkben is ilyen fölébredtek. Talán sokkal többen, mint gondoljuk! De az a nagy baj, hogy szerényen meghúzódnak valahol ismeretlenül a széksorok között, vagy otthon a házaikban. Nem gondolnak arra, hogy Krisztus valami távolabbi cél érdekében ébresztette fel őket. Mi ez a cél? Az, hogy most már Néki szolgáljanak! Mert Krisztus mindig először magához gyűjti a felébredteket, a megtérteket, a bűnbocsánatot nyerteket, hogy Vele legyenek. De azután mint az Ő tanúit kiküldi őket a még alvó, tévelygő, bűnben megkötözött gyülekezeti részbe, a többi atyafi közé, hogy Krisztus szeretetének tanúiként ők maguk is végezzék az ébresztő munkát. Mindenkinek van valamiféle adománya, és ebből következő hivatása a Krisztus gyülekezetében, a gyülekezeti közösség építésében. Az Ige fel is sorolja ezeket a kegyelmi ajándékokat, amelyek itt szunnyadnak közöttünk, a felébredt lelkekben, kihasználatlanul. Vannak itt, akiknek Isten teológiai képesítés nélkül is megadta a Szentírás magyarázatának az ajándékát. Ezekre a laikus igehirdetőkre egyre nagyobb szüksége van az ébredező egyházi közösségnek. Van itt pl. a mi gyülekezetünkben egy tag, egy orvos, akiről soha nem gondoltuk volna, hogy az írásmagyarázás kegyelmi ajándéka szunnyad benne. Íme, ez az atyánkfia kint a hadifogságban maga tartotta az istentiszteleteket, szinte papja volt bujdosó társainak. Hányan lehetnek itt még közöttünk, akikről nem tudunk! Akik véka alatt őrzik azt a bizonyos gyertyát, amit a Szentlélek gyújtott lángra a szívükben! Ha nem rejtegetnék olyan féltékenyen, hány házi istentiszteleti központ alakulhatott volna már ki gyülekezetünk különbözőpontjain?!
Van, akinek a szeretetmunkában való szolgálatra adott Isten képességet, másoknak a lelkekkel való csendes beszélgetésre, a harmadiknak a pénzadományokkal való szolgálatra. Anyagi képességéhez adakozókészséget, résztvevő, jó szívet is adott az Úr; ismét másoknak szervezőkészséget vagy szociális érzékenységet. Ezek a különböző lelki ajándékok kiegészítik egymást szerves egységgé, és így válnak a gyülekezet tagjai egy testté, egy organikus egységgé, gyülekezeti közösséggé! Minden tagnak megvan a maga külön feladata, mint az emberi testben a tagoknak. És akkor elevenedik meg egy gyülekezeti test, amikor annak a tagjai felbuzdulnak a szolgálatra! A mi gyülekezetünket sem a pontos egyházi közigazgatás vagy lelkészi hivatali adminisztráció fogja megeleveníteni, hanem tinéktek, a már fölébredt tagoknak az imádsága és szolgálata, amit ki-ki a neki adott kegyelmi ajándék mértéke szerint a gyülekezet még alvó, tespedő tagjainak a felébresztése érdekében végez!
Ma a világ keresztyén egyházaiban a legtöbbet hangoztatott program a gyülekezetépítés. Rájöttünk arra, amit egy kiváló holland teológus így fejez ki: Van egyházunk, vannak benne hívő emberek, de nincs gyülekezetünk! Azt jelenti ez, hogy a felébredt és hívő emberek csak maguk élvezgetik az Istennel való közösségük sok új szépségét és áldását, de kihagyják ebből a közösségből a másik embert! A Szentlélek által kétségtelenül felébresztett hitéletükkel csak a maguk üdvösségének élnek, és másokról megfeledkeznek! Úgy érzik, hogy a megtéréssel és a bűnbocsánat elnyerésével célba értek, és az ezen való örvendezés közben nem veszik észre, hogy nem a végcélnál vannak, hanem a Krisztusnak szolgáló életnek a kiindulópontján. Bármennyire szaporodik is lassan a feléledők száma, azért nem haladunk mégsem előre, mert a felébredtek, a hívő lelkek, nem válnak Isten által használható eszközökké. Olyan emberekké, akiket az Úr most már használni is tudna a gyülekezeti közösség építésére. Nagy lépéssel jutnánk előbbre, ha ennek a gyülekezetnek a hívő tagjai megértenék és komolyan vennék, amit Jézus mondott a gyertyáról: “Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak.” (Mt 5,15) Ha akármilyen picinyke világosságot gyújtott is már benned a Szentlélek, nem magadnak, nem a te gyönyörűségedre, lelki élvezetedre gyújtotta, hanem a sötétben ülők számára! A legkisebb világossággal is szolgálhatsz. Isten a pislákoló lángocskát is fel tudja használni a sötétség elűzésére! De csak akkor, ha nem rejted el, hanem a gyertyatartóba teszed! A gyertyatartó pedig a Jelenések könyvének szimbolikája szerint a gyülekezet, tehát ha a gyülekezeti közösség szolgálatába állítod.
Ezért fordul Pál apostol éppen a felébredt, hívő egyháztagokhoz ezzel a felszólítással: “Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.” (Róm 12,1) Tehát a helyes istentisztelet, ami Istennek tetszik, nemcsak valami lelki dolog, nemcsak valahol a lélek titokzatos belsejében, vagy az érzületben megy végbe, nemcsak egy Istennel való négyszemközti viszony, ahogyan nagyon sok hívő ember gyakorolja, az is, de több ennél. Azt mondja az Ige: “szánjátok oda a ti testeiteket”, vagyis azt a testet, amelyik érintkezik a külvilággal, a másik emberrel, amelyik cselekszik, mozog, amelyik a belső világosságot tettekben sugározza ki, amelyik a felébredt hitet láthatóvá és tapinthatóvá teszi a többi ember számára. Tehát a kezed, a lábad, a nyelved minden mozdulatával, a szíved dobbanásával, vagyis a szolgálatoddal fejezd ki azt, hogy tiszteled az Istent, és hálás vagy Neki a megváltásért!
Azt mondja továbbá az Ige: “És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” (Róm 12,2) Vagyis: merj másképpen gondolkodni és élni, mint a világ körülötted! Téged a Krisztus vére által megváltott az Úr, megújította az egész benső lelkivilágodat. Te másképpen látsz mindent, mint a csak testi szemmel látók. A belső megújulás szerint változz át külsőleg is, a cselekedeteidben is! Akármennyire beléd rögződött is a világ materialista beállítottsága, merj elszakadni ettől! Neked, aki már megtapasztaltad, hogy minden materiális erőnél nagyobb lelki erők vannak, meggyőződtél arról, hogy a látható és tapintható világnál is sokkal valóságosabb az Isten láthatatlan világa, neked szabad nagyot álmodni, merészet látni! Olyat, amilyet a világ nem is tarthat másnak, csak őrültségnek! És ennek az őrültségnek szabad teljes erődből nekifeszülni! Merj hinni, imádkozni, és a magad akármilyen kicsi kegyelmi ajándékával dolgozni az alvó lelkek felébredéséért, a gyülekezeti közösség épüléséért, és sohase kárhoztassad, hanem sodord magaddal az alvó lelkeket is! Merj, hiszen szabad használható eszköznek lenned Megváltó Urad szolgálatában!
Ezért nem jutunk előbbre, mert nem élünk azzal a szabadsággal, amire megváltott bennünket az Úr az Ő halálával és feltámadásával! Nemcsak a már megnyert üdvösségnek, hanem az engedelmes és hasznos szolgálatnak is Isten irgalmassága az alapja. Ezért az Ige szavaival mondom ismét: “Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” (Róm 12,1-2) Akkor majd előbbre jutunk: a missziót is közigazgatással elintéző egyházból még a közigazgatást is missziói lélekkel végző egyház felé, a gyülekezet közösségének a kialakulásához!
Ámen.
Dátum: 1948. március 14.