Keresztyén Testvéreim! Mindnyájan ismerjük már Kain és Ábel szerencsétlen történetét, nem részletezem. Igénk ennek a történetnek egyetlen mozzanatát említi csak föl: miután megtörtént a testvérgyilkosság, Isten azt kérdezte Kaintól: “Hol van Ábel a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának?” (9. vers) Kainnak ez a nyegle válasza felfedi azt a legmélyebb gyökeret, amely azután a gyilkosság szomorú gyümölcsét teremte. Ez a legmélyebben fekvő ok pedig nem egyéb, mint a testvérrel szembeni felelősségérzet teljes hiánya. Erről a hiányról, ennek nyomorúságáról, és ennek a hiánynak a pótlásáról szeretnék most az Ige megvilágításában beszélni.
Csodálatos az, hogy Mózes első könyve milyen hűen tárja elibénk a bűn fejlődését. A Paradicsomban Isten ellen való lázadással, Isten parancsának áthágásával kezdődött a bűn, aminek az Istentől való elszakadás, az Istennel való közösség megszűnése lett a következménye. És íme, máris nyilvánvaló, hogy az emberek Isten nélkül egymással sem tudnak békében élni. Ahol az embernek Istennel való közössége megzavarodik, ott egymás között sem állhat fenn tovább a közösség, hanem irigység, gyűlölködés, harag és gyilkosság lép a helyébe. Kint a világban az a természetes, hogy mindenki önmagának él, és nem törődik a másikkal. Belerögződött a lélekbe a kaini gondolkodásmód: “avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának”? (9. vers) Figyeljük csak meg, hogy egy-egy bérkaszárnya lakói sokszor azt sem tudják egymásról, hogy a közvetlen szomszédságukban meghalt a családfő, és a legszörnyűbb sorsnak néz elébe néhány rongyos kis árva. Az utcán úgy mennek el egymás mellett, mint akiknek egyáltalán semmi közük sincs egymáshoz. Vagy ha mégis van valami, semmi felelősséget nem éreznek egymás gondja-baja iránt. Ha mégis érezniük kell valami felelősséget, örülnek, ha ezt mihamarabb másra háríthatják. Ez kint a világban, akármilyen szomorú is, de természetes, és jó, ha hamis illúziók helyett számolunk a rideg valósággal, hogy a világ - az Istentől elfordult és öntudatlanul is a Sátánnak szolgáló világ - kaini lelkületű emberekből áll.
De az már nem természetes, hanem valami végzetes nagy bajnak a jele, ha a világból kiválasztottaknak, a Krisztusban való hitre eljutottaknak közösségében, tehát az egyházi, a gyülekezeti közösségben is általánossá vált ez a kaini gondolkozás. Egy keresztyén gyülekezet tagja nem mondhatja, hogy mi közöm van ahhoz a másik emberhez, aki annak a gyülekezetnek a tagja: “Avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának”? Mert a Krisztus gyülekezetébe való tartozás valami egészen különös, szent és misztikus kapcsolatot jelent egymás között is. Tudjuk, mit jelent az a bibliai kifejezés, hogy az egyház a Krisztus teste? Most vegyük az egyház legkisebb formáját, a helyi gyülekezetet, és mondjuk így: a pasaréti egyházközség, az a 3500 lélek, aki a gyülekezetünket alkotja, ez a Krisztus teste. Ez a szó, hogy test, élő szervezetet, érző és működő organizmust jelent, ahol minden egyes tag szerves része az egésznek, ahol minden részecskére egyformán szükség van, mert mindegyik a másikért is létezik. Mindenkinek éppúgy szüksége van a másik egészséges életműködésére is, egymást éltetve, egymást kiegészítve működnek együtt, és vigyáznak az egész szervezet, az egész test épségére. Érzékeny idegszálakkal úgy vannak kölcsönhatásban az egymástól legtávolabb álló, és legkülönbözőbb életműködést végző tagok is, hogy Igénk szerint: “akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind”. (1Kor 12,26) Igen, egy egészséges testű szervezetnél ez a helyzet. A Szentírás tanítása szerint minden helyi gyülekezet ilyen egészséges egészet alkotó testi organizmus, a Krisztusnak a földön lévő teste, amelynek feje a mennyei Krisztus, idegrendszere a testvéri szeretet, éltető lelke a Szentlélek, tápláléka pedig az Isten Igéje.
Ha ez így van, akkor a mi gyülekezetünk nagyon beteg test! Annyira megromlott az idegrendszere, hogy egyik tag szenvedését vagy örvendezését egyáltalán nem közvetíti a többi tag felé. Egy tag észrevétlenül, magára hagyatva szenvedhet heteken, hónapokon át testi vagy lelki nyomorúságban anélkül, hogy ha nem is az egész test, hanem akár csak a körülötte levő többi tag tudomást venne róla. S ha még tudomást is vesznek róla a kellemetlen közelség miatt, senki sem szenved vele együtt. Nem fáj senkinek, nem nyugtalanít senkit, nem mozgatja meg senkinek a szívét vagy a zsebét a szenvedő tag nyomorúsága. Kinek fáj az, hogy egy kedves atyánkfia, aki mindig itt szokott ülni közöttünk, majdnem két hete fekszik otthon a hideg lakásban, teljesen egyedül? Jelt akarván adni távollétéről, levelet ír, s napokon keresztül várja, hogy egyszer majd valaki rányitja bús magánya ajtaját, s megteszi azt a szívességet, hogy levelét elvigye a postára. Háromezer ötszáz tag közül kinek fáj ennek az egy tagnak a szenvedése annyira, hogy elmegy hozzá, begyújt a kályhába, és csendes beszélgetéssel enyhíteni igyekszik a magány komorságát? Kinek fáj az, hogy egy nyolcvannégy éves beteg tagot még kegyelemből megtűrnek egy sötét pincelakásban, de minden pillanatban kikerülhet az utcára, és nincs a nagyvilágon egyetlenegy zug sem, ahol tárt karokkal, meleg szobával várják? Vagy ha meghal valahol egy atyánkfia, a szomszédságban lakók közül gondol-e arra valaki, hogy most esetleg megint úgy indult el egy lélek a nagy útra, hogy senki sem segített neki megmutatni az üdvösségre vezető irányt? Ki érez közülünk komolyabb felelősséget más léleknek az üdvösségével szemben? Ki tesz azért valamit, hogy egy másik atyjafiának a lelke ne a kárhozatra, hanem az üdvösségre jusson?
Én tudom, hogy ha a te utcádban egyedül te tudnád, hogy jön az árvíz, menekülni kell, és látnád, hogy mások nyugodtan élik világukat lakásuk csendjében, mit sem sejtve a közelgő veszedelemről, feltámadna benned a felelősségérzet! Vennéd magadnak a fáradságot, hogy végigfuss az utcán, bekiálts minden házba, hogy siessenek, csomagoljanak, meneküljenek, nagy baj van! Nos, hát tudd meg, hogy még nagyobb baj van, még végzetesebb veszedelem közeleg: a harag napja. Isten büntető ítélete, a pokol és a kárhozat minden veszedelme, amiben nem a földi élet, hanem az egész örökkévalóság elvesztése forog kockán. Tudod-e azt olyan komolyan venni, hogy feltámad benned a felelősség, és bekiáltod mindenhová, ahová csak tudod: Emberek, meneküljetek, fussatok az egyetlen biztos oltalomhoz, ami Isten bekövetkező haragjától megmenthet, Jézus Krisztus keresztjéhez!
Az is biztos, hogy ha az utcán megállítana egy ismeretlen atyádfia, és így szólna: Könyörülj rajtam, mert eljátszottam az üdvösségemet! A bűnbocsánat egyetlen reménysugara nélkül készülök meghalni! - megállnál vele beszélgetni, és nem mondanád neki: Avagy őrizője vagyok-e a te lelkednek? Elővennéd az emlékezetedből mindazt, amit valaha bűnbocsánatról, üdvösségről, Krisztus keresztjéről hallottál, olvastál, és mindent elkövetnél egy pokol szélén álló lélek megmentéséért. Nos hát, tudod-e, hogy aki még csak nem is kiált a segítségedért, az még nagyobb veszedelemben van? Nem tudnál-e iránta olyan felelősséget érezni, hogy egyszer hívatlanul bekopogtatnál hozzá, és föltárnád előtte az evangélium néhány olyan igazságát, amire már régóta vágyott a lelke, de sohasem mert beszélni róla másokkal? Tudod-e, hogy hányan várnak ilyen lelki beszélgetésre?
Azt is tudom, hogyha tudnád bizonyosan, hogy valamelyik szomszédod éhezik, fázik, fuldoklik a nyomorúságban, vagy rongyos kis gyermekek sírnak a betegágy körül, neked is fájna annak a tagnak a szenvedése, és feltámadna benned valamilyen formában a felelősségérzet iránta, és megpróbálnál valamit tenni az érdekében. Nos hát, a legelső dolog az, hogy a Krisztus testének a tagjai, legalább az egymás közelében élő tagok tudjanak egymásról! Ismerjék meg egymást, szerezzenek tudomást egymás gondjáról, bajáról, öröméről, bánatáról! Száz olyan egyháztag kellene csak, akinek a lelkében vissza-visszacseng Isten kérdése: “Hol van... a te atyádfia?” És erre nem azt mondja, hogy semmi közöm hozzá, hanem elindul, és megkeresi a testvérét. Száz olyan egyháztagra van szükség, aki a lakóházához legközelebb eső tíz-tizenöt családot szociális és lelki szempontból állandóan szemmel tartaná, és azt mondaná az Úr Istennek: Igen, én őrizője vagyok ennek a néhány atyámfiának! Itt, a templomban is szétnézne: Hol van az én testvérem, miért nem jött el? Nem esett tán valami baja? Utánamenne, és megkeresné, hogy nincs-e valamire szüksége. Megéreztetné az árvával, az elhagyatottal, az éhezővel, hogy nincs egyedül, testvéri közösség áll mögötte, szerető szívek együtt éreznek és szenvednek vele. Igen, csak száz ilyen lélekre volna szükség, akiket szent nyugtalanságban tart Isten kérdése: “Hol van... a te atyádfia?”
Ennek a száz léleknek innen, közülünk kell kikerülnie. Ne mondd azt, hogy alkalmatlan vagy rá, nincs időd, elég a magad baja! Ez ugyanaz más szavakkal, mint Kain válasza: “avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának?” Tudod, mit mondana erre Jézus az Ő szelíden korholó módján? - Én meghaltam azért a tíz-tizenöt családért, te még őrködni sem akarsz közöttük. Én a véremet sem sajnáltam érettük, te az idődet és a fáradságodat is sajnálod tőlük. Én a mennyből jöttem alá, hogy megkeressem őket, te a szomszéd házba sem akarsz utánuk menni. Én kimondhatatlan kínokat szenvedtem az üdvösségükért, te még továbbadni is sokallod ezt az örömhírt! Engem leköptek, kigúnyoltak, megkínoztak érettük, te esetleg egy kis barátságtalan fogadtatástól is visszariadnál! Tudod, hogy életről és halálról, mégpedig örök életről és örök halálról lehet szó egy jelentéktelennek látszó szolgálatod eredményeképpen? Ez a nagy, beteg test, ez a gyülekezet újraéledne, ha most száz tagja ennek a beteg testnek megérezné, hogy szükség van rá, és elindulna megkeresni, hogy hol van az a testvére, akinek szüksége van rá.
Isten kérdez ebben a pillanatban: “Hol van Ábel, a te atyádfia?” Mit tettél érte? Mit teszel érte? Vállalod-e a felelősséget érte, vagy lerázod a felelősséget kaini módon: “avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának?”
Bár adná Isten, hogy a te testvéred, a távollévő "Ábel" észrevenné, hogy itt maga az Úr Isten beszélt veled!
Ámen.
Dátum: 1947. február 16.