Hálaadó istentiszteletre gyülekeztünk össze ennek az esztendőnek az utolsó estéjén. Mit is tehetnénk egy tovatűnő év utolsó óráiban egyebet, mint hogy megtelítjük lelkünket hálával az Úr iránt, és kiöntjük Előtte az Ő dicsőségére! Hiszen ha csak egyetlen napnak vagy hétnek az eseményeit vesszük is számon, mennyi okot találunk a boldog hálaadásra, hát még, ha egy egész esztendő eseményeire tekintünk vissza! Nincs olyan ember a világon, akinek - ha valamennyire is ismeri a mennyei Édesatyát - ne volna szilveszter este hálaadnivalója!
A felolvasott Igében a zsoltáríró mintegy unszolja a lelkét, hogy nyíljék meg Istent dicsérő hálaadásra az Úr előtt! Nem azt mondja, hogy áldjad én ajkam az Urat, hanem így: “Áldjad, én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét”. A hálaadás nemcsak azt jelenti, hogy összekulcsolom a két kezemet és köszönetet rebegek. Több annál: magatartás, az egész bensőmet átjáró lelki melegség, a szív hőmérséklete - amit ha az ember azután köszönet formájában ki akar fejezni, úgy érzi, hogy csak nagyon kis töredéke fér bele a kimondott szavakba! Az ajándékul kapott jótétemények láttán telik meg a szív hálával. Idézzük hát föl emlékezetünkben azokat az isteni jótéteményeket, amelyektől mindnyájunk szívében meggyúlhat a hálaáldozat annak az Úrnak a magasztalására, aki idáig vezetett bennünket! A múló percek is unszolnak, még mielőtt lepereg a nagy homokórán, ami hátravan: “Áldjad, én lelkem, az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről.” (2. vers).
Maradjunk ennél a szónál, hogy jótétemény, Isten jótéteménye! Volt-e a te életedben ilyen az elmúlt esztendő folyamán? Bizonyára volt! Milyen jó volna most papírral, ceruzával ülni itt, és felírni, számba venni, mi minden jótéteménnyel halmozott el az Úr, a szerető Édesatya a legutolsó 365 napon! Ha ezt most itt valóban meg akarnánk tenni, akkor derülne ki, mennyire nem tartjuk számon Isten jótéteményeit, nem emlékszünk már rá pontosan, ami azt mutatja, hogy milyen könnyen napirendre tudunk térni fölöttük! A bajokat, a szenvedéseket, a szomorú órákat már nem felejtjük el ilyen hamar, az ilyen emlékek még évek múlva is elevenen élnek bennünk! Mennyire igaza van az Igének, amikor így figyelmeztet: El ne feledkezzél semmi jótéteményéről az Istennek! Isten jótéteményének az elfelejtése: háládatlanság az ajándékozó Istennel szemben! Pedig Ő semmi mást nem vár jótéteményeiért tőlünk, mint hálát! És azt sem Önmagáért kívánja, hanem érettünk, a mi érdekünkben. Az Ő dicsősége semmivel sem lesz szegényebb a mi hálánk elmaradásával, de a mi örömünk az Ő jótéteményei fölött annál inkább! De sokszor megfosztjuk magunkat a hálaadásban rejlő örömtől!
Van egy keleti monda, amely két angyalról beszél. Az egyik a könyörgés, a másik a hálaadás angyala volt. Mindkettőnek az volt a feladata, hogy összegyűjtsék az emberek imádságait a földön és fölvigyék Istenhez. Mindkettő kezében egy kosár volt erre a célra. A könyörgés angyalának csakhamar megtelt a kosara úgy, hogy már alig bírta vinni, a hálaadás angyaláé pedig majdnem üres maradt. Sajnos nemcsak a mondában van így, hanem a valóságban is így van ez! A te ajkadon is, meg az én ajkamon is, ugye, sokkal több kérés, könyörgés hangzik el, mint hálaadás! Azt mondja Spurgeon, a híres angol evangélizátor, hogy a könyörgés és a hálaadás úgy tartoznak együvé, mint a szájnak a két ajka. A kettő együtt olyan, mint két harang, amelyeknek az összhangja hangzik kedvesen Isten fülében.
“El ne feledkezzél semmi jótéteményéről” - hangzik az Ige. Lássuk hát, mik voltak azok a jótétemények? Ez attól függ, hogy tudod-e a hit szemével látni a dolgokat és az eseményeket. Ha nem, akkor nagyon hamar kész lehetsz a felsorolással, mert akkor csak azok a kimagasló, kivételes, nagy események tartoznak ide, amik örömet, enyhülést, ajándékot jelentettek az életedben, mint apró oázisok a sivatag egyhangúságában! Akkor csak az számít jótéteménynek, hogy például fölépült valaki, akinek a gyógyulásáért imádkoztál; életjelt adott magáról a távoli idegenből egy szeretted, akit már halottnak hittél; beteljesedett valami régi óhajtásod, ami után vágyakoztál és más effélék. Hit nélkül csak az számít isteni jótéteménynek, amit általában a világ jó szerencsének nevez! Próbáld egyszer azokat a dolgokat, amelyeket olyan magától értetődőnek és természetesnek tartunk, nem olyan magától értetődőnek és természetesnek tartani: egyszerre megszaporodnak szemed előtt Isten jótéteményei. Nem magától értetődő az a puszta tény sem, hogy itt vagy most ebben a templomban, és nem valahol másutt, kellemetlen vagy veszedelmes helyen. Az sem magától értetődő, hogy hangozhat az igehirdetés és zenghet a zsoltár. Az sem, hogy ma ebédeltél, az sem magától értetődő, hogy kabát védi a testedet, és cipő van a lábadon. Az sem magától értetődő, hogy amikor megnyitod a vízcsapot, iható, üdítő, tiszta víz jön belőle, az sem, hogy a gyermeked rád kacag - és folytathatnám még tovább a végtelenségig.
Nos, amit olyan magától értetődőnek tartasz az életedben: az mind ajándék, isteni jótétemény. “Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna?” Istentől - kérdi az Ige egy másik helyén a Bibliának. (1Kor 4,7) Csak annyira megszoktuk Isten apróbb-nagyobb jótéteményeit, hogy természetesnek tartjuk. Ha azután az Úr Isten egy ilyen, magától értetődőnek látszó jótéteményét elveszi: hogy tudunk méltatlankodni miatta, pedig amíg megvolt, soha hálát nem adtunk érte! Istennek gyakran el kell vennie tőlünk valamit, hogy megtanuljuk a hálaadást! Tudod, hol kezdődik az igazi hálaadó magatartás Istennel szemben? Ott, hogy életed meghatározó rendjét, ügyét, dolgait, ún. szürke eseményeit is, kezded nem olyan magától értetődőnek, természetesnek, hanem nagyon is csodálatos ajándéknak, meg nem érdemelt jótéteménynek látni! Lám, mennyi áldással, mennyi drága ajándékkal, meg nem érdemelt jótéteménnyel van tele az elmúlt esztendő! Ha mind föl akarnád jegyezni, el nem feledkezve semmi jótéteményről, akkor nem volna már elég az az idő, ami ebből az évből még hátravan. Ha mindezért áldani akarnád az ajándékozó Istent: a sok hálaadás miatt sohasem jutna többé időd a panaszkodásra. És ez valóban így van: Mennél több ajándékát köszönöm meg az Úrnak, annál több megköszönnivalót kapok újra Tőle!
De menjünk most még tovább Isten jótéteményeinek a vizsgálásában. Mindezért, amiről eddig beszéltünk - akár eszünkbe jutott már eddig is, akár nem -, most már látjuk, hogy hálával tartozunk Istennek. De az elmúlt év folyamán nemcsak ilyen hálára késztető események voltak! Mit csináljon most az az ember, aki valami nagy csalódással lett gazdagabb az óévben? Hogyan teljen meg hálával az a lélek, akinek élete legszomorúbb élménye fűződik ehhez az esztendőhöz? Vajon az is áldja-e Istent, akitől ebben az évben elvette a gyermekét vagy az élete párját, akire elviselhetetlennek látszó keresztet rakott az Úr? Oh, pedig de sokan jönnek szilveszter estéjén valamilyen új kereszttel templomba! Nos testvéreim, a hálaadás legmagasabb rendű formája az, amit a 119. zsoltár írója így fogalmazott meg: “Jó nékem, hogy megaláztál, azért, hogy megtanuljam a te rendeléseidet.” (71. vers), és így folytatott: “Tudom Uram, hogy a te ítéleteid igazak, és igazságosan aláztál meg engem.” (75. vers) Tehát a hit szeme a keresztben is Isten jótéteményét látja! Amikor fölszólít most az Ige, hogy: “El ne feledkezzél semmi jótéteményéről!”, akkor ne feledkezzél meg az Ő sokféle jótéteményei között az egyik legnagyobbról: a rád rakott keresztről, a szenvedéseidről sem! Ha nem tudni is, miért cselekedte Isten veled azt, ami most úgy fáj: elég, ha annyit tudsz, hogy Ő cselekedte, s ez már elég ok a hálaadásra, mert Ő soha semmit nem cselekszik tévedésből. Hányszor kiderült már, hogy életünk egy-egy szenvedése, csalódása, fájdalma volt az a boríték, amiben Isten mennyei bankjegyeket küldött a számunkra! Ne utasítsd el a borítékot: nem tudhatod, mi van benne! Akármilyen fájó emléket hozol is magaddal az óesztendőből, adj most érte hálát. Minden lázadozó szív megtalálja a kiengesztelődés útját Istennel szemben a hálaadásban!
Csodálatos dolog a hálaadás: ez a legjobb eszköz az elbukással, a félelemmel, az önmagunk sajnálásával szemben! Próbáld meg hálás szívvel áldani az Urat - de “el ne feledkezzél semmi jótéteményéről”! Majd meglátod, milyen boldog élet a hálás élet! Pedig mindenekelőtt a legnagyobb jótéteményt, a legfőbb okot a hálára még nem is említettük! A szív akkor telik meg igazán hálával Isten iránt, amikor elfogadja azt a kegyelmet, amit alapigénk folytatásaként a zsoltáros így fejez ki: “Megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet... megváltja életedet a koporsótól; kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged.” (Zsolt 103,3-4)
Az egyetlen, ami óév estéjén elronthatná hálaadásunk örvendező hangulatát, az, ha az egész év folyamán elkövetett bűneinkre és mulasztásainkra gondolunk! Oh, de tele van ezekkel az elmúlt év is! Ki tudná felsorolni azokat a szavainkat, cselekedeteinket, gondolatainkat, érzelmeinket, amelyek megcsúfolását jelentették ennek a parancsolatnak: “Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből... Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Mt 22,37-39) Legtöbbjét már elfelejtettük, de a terhét így szilveszter estén önkéntelenül is érezzük, hiszen újra egy év múlt el az életünkből. Ki tudja, mekkora lépéssel közeledtünk ahhoz a pillanathoz, amikor meg kell jelenni Krisztus ítélőszéke előtt a nagy számadásra! Hiába menekül a lélek ilyenkor, szilveszter este vidám mámorba, borral nem lehet lemosni azokat a bűnöket, amiket egyszer mint mennyei adósságot mindenkitől számon kérnek.
De ha igazán nyomaszt ez az adósság, ha igazán szabadulni akarsz tőle, akkor van valami, ami nem csak a te emlékezetedből, de - ami ennél fontosabb - az Úr Isten emlékezetéből is kitöröl minden terhelő adatot, mint amikor egy táblát szivaccsal törölnek le, úgy, hogy a helye nem látszik többé: Jézus Krisztus vére! Őérette, Jézusért lehetséges az, hogy Isten megbocsássa minden bűnödet, azt is, amire már nem is emlékszel, az egész bűnös természetedet - “kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged.” Megkoronáz, mintha minden bűn fölött győztél volna, mintha soha semmi adósságod nem lett volna! Ekkora jótétemény láttán lehet-e mást tenni, mint boldogan áldani, és hálával elhalmozni azt az Istent, aki kijelenti, hogy azok után is, amik a hátunk mögött lévő évben történtek: “Nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk a mi álnokságaink szerint”. (10. vers) Most is így nyújtja feléd Isten az Ő megváltó szeretetét, bűnbocsátó kegyelmét, a saját maga békességét:fogadd el, egyszerűen fogadd el, nagy, alázatos hálával köszönd meg! Mondjad azt, hogy: köszönöm Uram!
Akinek a szíve most hálával van tele, az nyugodtan fordíthat hátat a lezáruló esztendőnek, és megbékélve mehet át az újba. Testvéreim, itt van az Isten közöttünk, láthatatlanul, de valóságosan! Csendesedjünk el Előtte, áldja ki-ki a maga lelkében az Urat, hálával emlékezvén meg az Ő jótéteményeiről!
Ámen.
Dátum: 1948. december 31. (szilveszter).