Advent a Krisztus-várás ideje, a Megváltó utáni sóvárgás időszaka, a Szabadító eljövetelét kérő, sürgető várakozás állapota. A legrövidebb és legtömörebb adventi imádság így hangzik: Jövel, Uram! Ahhoz azonban, hogy Jézust igazán várjuk, szívből kérjük, hogy igen, jöjjön hozzám is, ahhoz előbb nagyon világosan kell látnunk a magunk Megváltóra szorult állapotát. Hogy igazán tudjunk örülni a karácsonynak, annak, hogy Krisztus eljött, előbb át kell éreznünk az ember örök, ősi tragédiáját. Hiszen azért olyan végtelen nagy jótétemény Krisztus eljövetele e világra, mert az emberrel az történt, amiről az ősi, paradicsomi történet tudósít. Ha most meglátnánk, hogy az a régi történet Ádámról és Éváról nem is olyan régi - hanem mindnyájunk története -, élőbbé és valóságosabbá válnék számunkra az advent is. Tudatosulna bennünk, hogy mennyire kell a Megváltó! Lássuk hát ezt a régi és mégis mindig aktuális történetet!
Így kezdődik: “A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett...” (1Móz 3,1) Ez azért meglepő, mert előzőleg szó sem volt kígyóról, ravaszságról, gonosz hatalomról, amit a kígyó megszemélyesít. Most pedig ki tudja, honnan, miért és miként, megjelenik mint az ellenség, amely váratlanul betör egy addig békés és boldog országba. Nekem nagyon tetszik a Szentírásnak ez a tárgyilagos egyszerűsége. Nem magyaráz fölöslegesen, hanem egyszerűen számol a kígyóval, egy ravasz és gonosz hatalommal, amely a világban működik. Nem ad feleletet ilyen kíváncsiskodó kérdésekre, hogy honnan jött a világba, mi a lényege, kicsoda az ördög, és miféle szerzet, hanem egyszerűen megfújja a riadót: Emberek, vigyázzatok! Itt van a kígyó! Az ősi kísértő, az örök ellenség! Nevezzük Sátánnak, mert a Szentírás is úgy nevezi. Ezzel a névvel kapcsolatban egy csomó tarka kép rajzik föl bennünk, ahogy az emberek már elképzelték valaha az ördög alakját. Pedig egy dolgot bizonyosan tudhatunk róla: nem olyan, amilyennek Dante elképzelte a pokolban, vagy amilyennek Goethe írja le a Faustban, vagy Madách az ember tragédiájában. Nem olyan az ördög, amilyennek az ember sokszor ábrázolta lópatával és kis szarvakkal. Nem is az a lényeges, hogy milyen, hanem az, hogy mit akar. És hogy akar valamit: éppen ezt leplezi le ez a történet.
Mit akar? Nyilvánvaló abból, amit Ádámnak és Évának mond: “Olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.” (1Móz 3,6) Ez a nagy sátáni csalétek, amit mindig újra bevesz az ember! Ez az “olyanok lesztek, mint az Isten” lényegében ezt jelenti: Te ember, gondold meg! Mindig Isten járszalagján akarod vezettetni magad? Amikor valamit tenni akarsz, előbb mindig meg kell kérdezned Istent, hogy szabad-e?! Önállósítsd magad, hiszen a teremtés koronája vagy! Szabd meg önmagadnak, mi a jó és mi a rossz! Ne kérdezd mindig Istentől, mit tégy és mit ne tégy! A legmélyebb probléma tehát, amiről ott a Paradicsomban szó volt - és azóta mindig -, az ember autonómiája! Azaz: maga az ember állít-e föl magának törvényt, vagy Isten adja neki? Az ősi, sátáni kísértés mindig az, ami legelőször volt: elhitetni az emberrel, hogy lehet autonóm, hogy függetlenítheti magát Istentől, hogy Isten nélkül, Istent megkerülve is meg tudja állapítani, mi a jó, és mi a rossz.
A kígyónak az a törekvése, hogy Ádám ne törődjön azzal, amit Isten parancsolt. Ma is az a legnagyobb diadala, ha odáig tudja vinni az embert, hogy ne törődjön azzal, hogy Isten mit mond jónak vagy mit rossznak. “Olyanok lesztek, mint az Isten”. Hogy azután mit csinál az ilyen ember, hogyan él, az már mellékes. A fő dolog, hogy Istent kapcsolja ki gyakorlatilag az életéből. Ne törődjön azzal, hogy Isten mit tart helyesnek, mit szól a dolgaihoz. Akkor aztán lehet akármilyen vallásos, derék, áldott, jó lélek! A Sátánnak nem az a fontos, hogy valaki istentagadóvá, haszontalanná, utálatossá, gonosz emberré váljék, hanem az, hogy olyanná legyen, aki nem kérdezi Istent, nincs tekintettel az Ő törvényére. Aki gyakorlatilag nem igényli, hogy Isten beleszóljon, irányítsa, tanácsolja. Ó, nagyon sok ilyen “derék” ember van közöttünk, akikre nem lehetne semmi rosszat mondani, akik nem esnek nyilvánvaló bűnökbe, akiknek mindig korrekt és helyes a viselkedése. Akiknek csak az a bűnük, hogy autonóm módon, önmaguknak törvényt szabó módon élnek és cselekszenek. Maguk szabják maguknak a normát, amikhez gondolkodásukat és cselekedeteiket igazítják. Ez az ember ősbűne! Tulajdonképpen kontaktus-szakadás jön létre Isten és ember között. Nem arról van szó, hogy az ember megtagadja Istent, vagy nem hisz Benne, vagy nem gondol Rá tisztelettel és szeretettel, hanem csak arról, hogy nem érintkezik Vele. Nem ér össze Vele a lelke, nincs kapcsolat.
Persze, nem mindig sikerül a kígyónak odáig vinni a dolgot, hogy az ember teljességgel kikapcsolja életéből Istent. Ádámnál és Évánál sem itt kezdődött, hanem egészen ártalmatlannak látszó módon. Nem azt mondta nekik a kígyó, hogy ne hallgassanak Istenre, ne higgyék, hogy vannak örök érvényű isteni törvények - de vannak szituációk, amelyekben meg kell fontolni, hogy vajon hogyan értendő Isten parancsa. Például valaki, aki illegális viszonyt tart fenn, mindenáron be akarta bizonyítani, hogy igaz, hogy Jézus azt mondta, hogy ne légy házasságtörő, de amit ő csinál, az tulajdonképpen nem is házasságtörés. Meg kell érteni azt a helyzetet, amiben ő van, nem lehet elítélni miatta. Egyébként hol van megírva a Bibliában, hogy Ő nem lehet boldog? Vagy valaki egy másik problémával gyötrődött: Hogy igazán mindenben követni akarja Jézust, de vannak olyan gonosz emberek, akikkel szemben, ha őszintén akarná gyakorolni a keresztyén felebaráti szeretetet, valósággal öngyilkosságot követne el. Nagyon szépen hangzik itt, a templomban, de az életben nem használható. Vannak az életnek olyan helyzetei, körülményei, ahol nem lehet alkalmazni az isteni törvényt, vagy nem teljesen. Hiszen hova jutnánk, ha mindenkinek megbocsátanánk, mindenkit úgy szeretnénk, mint saját magunkat?! Tehát nem akarja az ember félretenni az isteni törvényt, nem akarja azt megtagadni, de maga válogatja ki, hogy bizonyos helyzetekben mi valósítható meg belőle. Ilyenkor mindig a Sátán az, aki lealkuszik valamit abból, amit Isten mondott. “Csakugyan azt mondta az Isten?” - súgja valahol belül, és az ember elkezd mérlegelni. Kezdi elhinni, hogy ez nem is olyan nagy bűn, hiszen ilyen helyzetben nem lehet másként cselekedni. Mindig a Sátán az, aki meg akarja ingatni az ember szívében Isten törvényének abszolútságát, és el akarja hitetni, hogy az éppúgy relatív, mint minden a világon. Érvényessége a körülményektől függ.
Minden bűnnek a legmélyebb alapja, hogy valamit jobban akarok tudni, mint Isten. Ő ugyan megmondta, hogy mit kell tenni, de... És akkor jön a magyarázkodás, hogy ilyen körülmények között miért nem lehet Isten törvénye szerint cselekedni. Lassan önmagát is meggyőzi az ember, hogy amit tesz, nincs ellentétben Isten törvényével. Így lassan oda jut az ember, hogy a bűnt is azzal a meggyőződéssel teszi, hogy jót cselekszik! Mint az az SS-katona, aki mikor felelősségre vonták a kezéhez tapadt rengeteg vér miatt, nyugodt lelkiismerettel csak így válaszolt: Csak a kötelességemet teljesítettem! Nehogy azt higgyétek, hogy olyan messze van az út idáig! A Sátán elénk is tart olyan tükröt, amelyben úgy tűnnek föl az előttünk tárulkozó bűn lehetőségek, mint amelyek nem is bűnök. Hiszen mi megtehetjük, nekünk úgysem árt, mi már elég erősek vagyunk a hitben - gondoljuk. Egy kis vicc, egy kis tisztátalanság, flört, dorbézolás, egy is lustaság, lazaság, egy kis csalás, nyerészkedés, egy kis fölháborodás, önzés: ezek nem bűnök, ezek megengedhetők! Az Úr is elnézi ezeket, hiszen jól tudja, hogy olyan körülmények között vagyunk, amikor ezeket kell tennünk! Az isteni parancsnak minden ilyen lazítása sátáni dolog.
Azután ott van a sátánnak még egy kísértése: úgy tünteti föl Isten törvényét, mint valami súlyos terhet, ami gátolja az embert szabad mozgásában. Lám, milyen jó azoknak, akik nem engedik korlátozni magukat azzal, hogy mit mond Isten. Milyen gondtalanok azok az emberek, akik ezt a terhet már lerázták magukról. Azokat nem gyötri ilyen gondolat, hogy vajon helyesen cselekszenek-e? Azok úgy élnek, ahogy nekik tetszik. Azok az emberek szabadok! Szabadon teszik, ami jólesik nekik! Nincsenek lelkiismereti gátlásaik, ha örömük telik abban, hogy vágyaikat kielégítsék. Miért ne? Mindent szabad, ami jólesik! Igen, a Sátán olykor kívánatosnak tünteti fel azt a világot, amelyben az ember úgy él, mint akinek semmi köze Istenhez. Én vagyok az Isten, a magam Istene! Úgy élek, ahogy akarok! A magam jótetszése szerint rendezem be az életem, nem pedig Istené szerint. Nem hagyom magam megkötözni szabályokkal, előírásokkal, amik lépten-nyomon megakadályoznak abban, amit éppen tenni akarok. Ugye, így él a világ?
Vajon nem így élünk-e mi is? Vagy komolyan vesszük Isten szavát? Vajon nem arról van-e szó, hogy lélekben már megtörtént a szakadás közöttünk és Isten között, és csak külső szálak tartanak össze? Olyan külső szálak, mint a vasárnaponkénti templomba járás, meg olykor egy-egy elmormolt imádság, meg örökölt református hagyományok, egyházi adófizetés, meg az a szokás, hogy gyermekeinket még megkereszteltetjük, a házasságunkat a templomban is megáldatjuk, a halottunkat pappal is eltemettetjük. Azonban gyakorlatilag Isten nélkül élünk, gondolkodunk és cselekszünk! Lélekben már rég elszakadtunk Istentől, már rég függetlenítettük magunkat Tőle!
Ezért olyan drága az adventi üzenet, mert az éppen azt hirdeti, hogy Isten nem akar nélkülünk élni! Isten nem nyugszik bele abba, ami a Paradicsomban történt, és ami azóta velünk is. Isten nem hagyja, hogy elszakadjunk, messzire sodródjunk Tőle. Isten utánunk jön, megszólít, és azt mondja: Te, ember, aki nem akarsz velem lenni! Vedd tudomásul, hogy én pedig veled akarok lenni! Jézus titokzatos személyének lényegét fejezi ki ez az ősi, ószövetségi prófécia: Immánuel, “Velünk az Isten!” (Mt 1,23; Ézs 7,14) Jézus, azt jelenti: a kontaktus-szakadásba beállt Valaki, Akiben újra létesült a megszakadt kapcsolat Isten és ember között. Jézus: ebben a drága névben, drága személyben azt mondja neked Isten: nem foglalkozol velem, de én törődöm veled. Te elszakadtál tőlem, de én utánad megyek. Te eltávolodtál, de én újra magamhoz ölellek. Te vétkeztél, de én megbocsátok. Te elidegenedtél tőlem, de én szeretlek! Így bánni csak azzal lehet igazán, akit valaki nagyon-nagyon szeret! Isten pedig így bánik velünk. Ezt hirdeti a boldog adventi evangélium: “Velünk az Isten.” Értitek? Velünk! Együtt velünk a kígyó ellen!
Mi ennek a gyakorlati haszna? Egy kis történettel hadd feleljek rá. Egyszer egy erkölcsileg mélyre csúszott embertől megkérdezte valaki: Olyan Ön, amilyennek lennie kellene? Az illető elcsodálkozott, zavarba jött. Majd bosszúsan így válaszolt: Olyan vagyok, amilyen vagyok. Nos - kérdezte a másik -, nincs bátorsága felelni a kérdésemre? Dehogynem! - mondta amaz. Tehát akkor feleljen! Olyan-e Ön, amilyennek lennie kellene? Még nagyobb zavarba jött. Pár pillanatnyi csend. Majd megszólal az atyafi: Nem! A nyomott csendben megszólalt a kérdező: Engedjen meg egy második kérdést is: Miért nem változik meg? Erre sohasem gondoltam, bár mindig tudtam, hogy kellene. Majd én megmondom: Mert nem tud! Nem képes rá! Senki nem tud kibújni a saját bőréből! De hadd mondjam azt is rögtön, hogy Valaki viszont meg tudja változtatni magát is! Jézus Krisztus! Ő azt mondta egyszer, hogy: “Íme, mindent újjá teszek!” (Jel 21,5) Ő azért jött, és azért halt meg a kereszten, hogy Ön mássá lehessen! Aki Őt befogadja magába, az megtapasztalja azt az isteni erőt, ami megváltoztat. Olyanná teszi, mint amilyennek lennie kell! Ezt jelenti gyakorlatilag: akinek fáj, hogy ő nem olyan, mint amilyennek lennie kellene, annak szól az adventi örömhír: Ne félj, Isten veled van!
Bár igazán tudnánk így adventi imádságként könyörögni:
Szállj le, Uram, hozzám, Szállj le, Uram, hozzám,
Jőjj, ó Jézus, sietve,
Vágyakozó szívvel, Kiterjesztett kézzel
Várlak immár epedve,
Hogy veled mennyekbe, Örömmel menjek be
Ábrahám kebelébe.
(215. ének 6. vers)
Ámen
Dátum: 1958. december 14.