Mint sokunk előtt ismeretes, zsinati tanácsunk ezt a napot, advent második vasárnapját zsidómissziói vasárnappá tette. Fölszólította a gyülekezeteket, hogy a ma délelőtti igehirdetés a misszió, elsősorban pedig a zsidómisszió iránti feladatunkról és kötelességeinkről szóljon. Két előzetes bejelentéssel szeretném kezdeni ezt a mai igehirdetést. Az egyik az, hogy próbáljunk most elvonatkoztatni a politikától, különösen a napi politikától. Mint az Ige népe, Krisztus gyülekezete hallgassuk meg az Ige tanítását. Jól tudom, hogy aki ma a zsidókérdésről beszél, nagyon kényes és síkos talajon jár. Sok fájdalmas emlék, keserűség és szenvedés tapad ehhez a kérdéshez. Nagyon nehéz mindezeken felülkerekedve egy magasabb szemszögből nézni az egész ügyet annak, aki éppen emiatt hordoz a lelkében be nem gyógyult, sajgó sebeket. Mégis próbáljuk meg most ezt a napi politikán, minden fájdalmon és keserűségen való felülemelkedést. Próbáljuk meg úgy látni ezt a kérdést, ahogyan Isten látja és tanítja az Ő Igéjében! Már csak azért is próbáljuk meg ezt, mert az ezzel kapcsolatos lelki sebeinkre sem találunk gyógyírt sehol másutt a világban, mint egyedül Isten örök Igéjében!
A másik bejelentésem ez: gondoljunk arra, hogy itt a templomban most keresztyének vagyunk, és nem zsidók. Tehát Isten üzenete sem a jelenlévő zsidóknak, hanem a jelenlévő keresztyéneknek szól. Helytelen volna olyan dolgokat hangoztatnunk, amit a zsidóknak kellene meghallaniuk, mint Isten figyelmeztetését a maguk okulására. Bármennyire szeretnénk is, ne akarjuk most úgy hallani Isten üzenetét, mintha másoknak szólna, mert most Ő ebben a templomban nekünk szól. Így hallgassuk hát az Ő tanítását, még ha kényelmetlenebb is számunkra, és népszerűtlenebb feladat is az igehirdető számára.
Most szeretném röviden felvázolni Izráel népének a helyét és szerepét üdvtörténeti szempontból, úgy, ahogy az végigvonul az egész Biblián, Isten üdvtervének a kijelentésén. Három korszakot látunk itt egészen világosan.
Az első: Izráel kiválasztásának korszaka. Közvetlenül a paradicsomi bűneset után Isten ígéretet tett az első emberpárnak arra, hogy fog küldeni Valakit, Aki majd megváltja az embert nyomorúságából, és kiváltja majd a Sátán rabságából. A Paradicsomból, tehát az Isten közvetlen közelségéből kikerült embernek azonban egyre jobban elhomályosodott az eredeti, közvetlen istenismerete, és egyre mélyebben merült bele az így kialakuló pogányság bálványimádásába és sokisten-hitébe. Így az egy igaz Istenben és az eljövendő, megígért Megváltóban való hit egészen elfelejtődött és összezavarodott volna, ha maga Isten nem gondoskodott volna ennek a hitnek a megmaradásáról, apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre való továbbadásáról. Ezért választott ki Isten előbb kegyes férfiakat, majd pedig egy egész népet, hogy szemléltesse, demonstrálja a maga üdvtervét az egész emberiség számára. A kiválasztás célja tehát az volt, hogy az egy igaz Isten ismerete és tisztelete fennmaradjon a földön, és hogy az eljövendő megváltás örömhíre szétterjedjen a nemzetek között. Így esett Isten választása a zsidó népre. Nem mintha testi vagy szellemi adottságaiban vagy népi mivoltában különb lett volna a többinél, hanem éppen kicsinysége és alkalmatlansága miatt. Azért, hogy Isten kegyelme annál nyilvánvalóbb legyen. Azért, hogy ne dicsekedhessék az Úr előtt egy test sem, és egy nép sem! Amikor egy sárban fekvő aranyláncot fel akar venni onnan valaki, meg kell fognia az egyik láncszemet. Mindegy, hogy melyiket választja ki. Az így megfogott láncszemnél fogva húzza ki azután az egészet a sárból. A bűnbe esett népek láncában Izráel volt az a láncszem, amelynél fogva Isten az egész láncot ki akarta ragadni a bűn sarából. Ezt célozta a kiválasztás. Az idők teljességében végre eljött a várva várt Szabadító, a megígért Megváltó, a Názáreti Jézus személyében. De a zsidó nép nagy része nem ismerte fel benne a maga Megváltóját. Szembefordult Vele, elvetette, és ezzel rettenetes átkot vont magára.
Ezzel kezdődött el a második korszak, mely mind a mai napig tart. Ezt a korszakot külsőleg, helyzetileg a zsidó népnek a többi nép tengerében való szétszóratása jellemzi. Belsőleg, lelkileg pedig - az Ige szavai szerint - a megkeményedés! Sok mindent megmagyaráz a zsidó nép jellegzetes magatartásából, a népek közötti elhelyezkedésének módjából ez az egyetlen szó, hogy megkeményedés. Megkeményedés az Isten Felkentjével, Jézus Krisztussal szemben, a bűnbánatot és bűnbocsánatot jelentő megváltással szemben, a kiengesztelő vérrel szemben, általában a Megváltóval és az Ő egyházával szemben! De a zsidóságnak ez a megkeményedése és Krisztus egyházából való távolmaradása az Ige szerint csak részleges és időleges! Részleges, mert most is van, és mindig lesz maradék a kegyelemből való kiválasztás szerint. A megkeményedésnek ebben a mostani korszakában mindig vannak olyanok, és egyre többen lesznek, akik ámuló hódolattal ismerik föl Jézusban a Krisztust, az Isten Fiát. Boldog alázattal adják át Neki a szívüket és egész életüket.
De időleges is csupán a zsidóság megkeményedése Krisztussal szemben. Addig tart, amíg az Ige szerint a pogányok teljessége bemegy az üdvösségbe. Titokzatos intézkedése ez Istennek, amellyel Izráel megkeményedését arra használja fel, hogy a pogányok, a többi nép is megismerje az evangéliumot, Isten üdvtervét az emberiség megváltására. Sárospatakon járva láttam, amint a főiskolai internátus kapujához egyszerre két hosszú sorban, kétfelől érkezett egy-egy diákcsapat. Az egyik csapatnak meg kellett állnia, és be kellett várnia, amíg a másik sorban menetelő fiúk mind bementek előttük, azután indulhattak ők is utánuk. Valami ilyesformát jelent, amit Pál így ír le: “a megkeményedés Izráelre nézve csak részben történt, ameddig a pogányok teljessége bemegy”. (Róm 11,25) Vagy Pál hasonlata szerint: “némely ágak kitörettek, te pedig vadolajfa létedre beoltattál azok közé, és részese lettél az olajfa gyökerének”. (Róm 11,17) Vagyis: a kitöretett, szelíd olajfaágak helyére beoltotta Isten az olajfa törzsébe a vadolajfa ágakat, hogy azok is részeseivé válhassanak a törzs életadó nedvességének. Tehát a nem zsidók és a többi nép hit által beoltattak az Ótestamentumnak és a prófétáknak abba a lelki törzsébe, amelyről éppen a Jézuson való megbotránkozás miatt a zsidó nép ágai letörettek. Izráel engedetlensége révén a többi nép lett a beteljesedett ígéretek boldog részese, amelyet az ótestamentum népe hordozott, és prófétái hirdettek. Oda oltattunk be lelkileg, ahonnét Izráelnek a Krisztus előtt meg nem hajló része kivágattatott!
Miután a pogányok teljessége bement, tehát miután Isten összegyűjtötte a pogányok közül mindazokat az Ő egyházába, akiket akart és erre kiválasztott, akkor kezdődik Izráel történetében a harmadik korszak: az újrafelvételnek, a megtartásnak a korszaka. Erre utal Pál apostol ezekkel a szavakkal: “Sőt azok is, ha meg nem maradnak a hitetlenségben, beoltatnak; mert az Isten ismét beolthatja őket. Mert ha te a természet szerint való vadolajfából kivágattál, és természet ellenére beoltattál a szelíd olajfába: mennyivel inkább beoltatnak ezek a természet szerint valók az ő saját olajfájukba.” (Róm 11,23-24) És még ez az ígéret is kapcsolódik hozzá: “Így az egész Izráel megtartatik!” (Róm 11,26a) Tehát Istennek terve van a zsidósággal! Mégpedig legközelebbi terve az, hogy rengeteg viszontagság által meg akarja érlelni őket a Megváltó Krisztus elfogadására. Isten azt akarja, hogy minden nép - a zsidó nép is - megtérjen és éljen! Gyakran ismétlődik a Szentírásban az a prófécia, mely szerint Isten a szétszórt Izráelt újra egybe fogja gyűjteni, mégpedig a boldogan felismert Megváltó köré fogja gyűjteni. Így a nagy tékozló fiú hazatér még egyszer az ősi atyai házba! Ez lesz a végleges, egyetlen és igazi megoldása minden akut zsidókérdésnek!
Azt az átkot, amit a főpap udvarában vett magára Izráel népe, amikor azt kiáltotta: “Az ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon!” (Mt 27,26), csak ugyanaz a szent vér, a Krisztus vére törölheti le, veheti le róluk. Csak ugyanaz a Krisztus gyűjtheti össze őket újra, Akinek az elvetése miatt szórattak szét a világ minden népe közé. Nem is lesz addig nyugalma a zsidóknak a nem zsidóktól, és a nem zsidóknak a zsidóktól, amíg mindketten nem találkoznak a Krisztusban, Akiben nincs többé zsidó, pogány, úr, szolga, férfi és nő, hanem mindenki egyformán kegyelmet talált bűnös! Van egy boldog, döntő, keresztyén tapasztalat, amit már minden kegyelmet nyert bűnös átélt: Ha két ember Krisztusban találkozik, bármilyen ellentétes irányból jöttek is oda, nem lehetnek többé ellenségek! Testvérek lettek, akikben a Megváltó Krisztus bűnbánat, bűnbocsánat, megtérés és újjászületés által lerontotta a válaszfalakat. Békességet szerzett közöttük a kölcsönös szeretetre és szolgálatra!
Azt kell világosan látnunk, hogy Krisztuson kívül a két nemzetség - ahogyan a Biblia nevezi - szakadatlan harcban állnak egymással. Ebben a harcban rettenetes sebek esnek mindkét oldal felé, amelyek csak mélyítik a szakadékot. Tudjátok, ki fog ebben a harcban győzni? Nem az, aki nagyobbat tud ütni. Nem az, aki jobban tud gyűlölni és bosszút állni, hanem az, aki jobban tud szeretni. A kölcsönös bosszúállás lavinájának csak egyetlen módon lehet gátat vetni, hogy ne dagadjon egyre borzalmasabb méretűvé. Úgy, hogy az egyik elkezd megbocsátani és szeretni akkor is, ha a másik éppen az ellenkezőjét tenné is! Megbocsátani és szeretni akár még az ellenséget is: Krisztusi dolog! Csak az képes rá, aki új teremtéssé vált Krisztusban. Nem kétséges tehát az, hogy melyik részről kell elindulnia a megbocsátás és a szeretet kezdeményezésének!
A zsidósággal szembeni magatartást egészen gyakorlatiasan így fejezi ki Pál apostol: “Az ő esetük folytán lett az üdvösség a pogányoké, hogy ők felingereltessenek”. (Róm 11,11) Helyesebb fordítás szerint: hogy féltékenyekké váljanak, felbuzduljanak, kedvet kapjanak! Roppant nagy missziói feladat ez úgy a zsidóval, mint minden nem keresztyénnel szemben. Azt jelenti, hogy a keresztyén ember élete ne legyen sem botránkoztató, sem riasztó, hanem olyan vonzó és kívánatos, hogy minden nem keresztyén ember felbuzduljon, kedvet kapjon a Krisztusban való életre! Hogy megkívánják tőled Krisztust! Hogy átragadjon tőled a Krisztusban való boldog hited az Őt nem ismerőkre is! Hogy akik elvetették Jézust, rólad, a te életedből győződjenek meg róla, hogy ez a Jézus mégis, igazán Megváltó Isten!
Most itt nekünk ne a zsidók bűne fájjon, mert az sohasem hoz megoldást, ha a mások bűneit fájlaljuk. A zsidók bűneit feltárni és azt a zsidók lelkére ráfájdítani: ez éppen a zsidó misszió egyik feladata! Isten most nekünk üzen, és azt üzeni, hogy úgy tekintsünk arra a népre, mint arra a tékozló fiúra, akit Isten hazavár, mint olyan népre, amelynek el kell jutnia a Krisztus előtt való meghódolásra! Ne akadályozzuk hát Isten üdvtervének ezt a fenséges előbbre jutását! Sőt segítsük elő imádsággal, példaadással, szent missziói felelősségvállalással! “Mert ha az ő elvettetésük a világnak megbékélése, micsoda lesz a felvételük hanemha élet a halálból?” (Róm 11,15) - azaz megbékélt, új élet a kölcsönös gyűlölség halálából, a közös Megváltóban való közös hit által!
Ámen.
Dátum: 1948. december 5.