Bibliaolvasó kalauzunk szerint most, ezekben a napokban olvassuk az Ószövetségben azokat a történeteket, amelyekről éppen egy esztendővel ezelőtt ebben a templomban sorozatos igehirdetések hangzottak el. Naponta olvasva a szent történeteket, végigélhetjük lélekben újra Isten szabadító kegyelmének azokat a felséges tényeit, bizonyságait, amelyekkel minden akadályon át véghez viszi az Ő eleve elrendelt akaratát, és lépésről-lépésre valósítja meg üdvözítő tervét. Mindezeknek a nagyszerű eseményeknek mintegy kiindulását, nyitányát képezi a most felolvasott rész, ahol Mózes születése és gyermekkora van leírva. Két rövid szóba belefér mindaz, amiről itt olvasunk. Ez a két szó: hit által.
Tudniillik itt minden hit által történik: Hit által születik Mózes, hit által rejtegetik három hónapig a szülei, hit által teszik a Nílusra, hit által történik a csodák egész sorozata. Itt mindez abban a hitben történik, hogy Isten szuverén Úr, akinek örök terve végrehajtásában, megvalósításában nincs akadály, csak eszköz. A világ azért nézi le a hitet, mert nem tartja elég reális dolognak, a gyakorlati életben használhatónak. Azt hiszi, az csak csupa olyan megfoghatatlan és láthatatlan dologra vonatkozik, mint a lélek és túlvilág dolgai. Nos, ez a történet éppen azt mutatja, hogy mennyire gyakorlati jelentősége van a hitnek, hogy mit jelent a hit a földi realitások világában, mit jelent hit által élni, cselekedni, remélni, számítani, tájékozódni és győzni a földön, a mában, a mindennapok világában.
Mózes szüleinek már a házasságkötése is hit által történik. Az első rész utolsó verse így hangzik: “Parancsola azért a Faraó minden ő népének, mondván: Minden fiút, a ki születik, vessetek a folyóvízbe, a leányt pedig hagyjátok mind életben.” (2Móz 1,22) Utána a 2. rész így folytatódik: “És elméne egy Lévi nemzetségéből való férfiú és Lévi-leányt vőn feleségűl. És fogada méhében az asszony és fiat szűle; és látá, hogy szép az és rejtegeté három hónapig.” (2Móz 2,1-2) Olyan időben, amikor a fáraó, a világi hatalom ennyire megnehezíti az Isten népe életét, egyáltalán nem természetes, hogy egy fiatalember és egy fiatal leány mégis mer házasságkötésre gondolni, mernek boldogok lenni, mernek úgy cselekedni, mintha semmi baj nem lenne kint a világban, mintha minden a legteljesebb rendben menne. Nem csüggesztik le a fejüket, nem mondják, hogy egy ilyen világban, ilyen kilátások között nem érdemes hozzáfogni semmihez, hiszen mit tudja az ember, milyen súlyos következményekkel járhat minden vállalkozás. Nem, sőt, amikor minden ok megvan arra, hogy ne kössenek házasságot, amikor a legkevésbé kedvez az idő a családalapításnak és a jövendő építésének, amikor éppen kiadja a világ ura a rendeletet, hogy minden fiúgyermeket, aki születik ezután, meg kell ölni, akkor történik az, hogy “elméne egy Lévi nemzetségéből való férfiú és Lévi-leányt vőn feleségűl”. Ezt jelenti hit által élni és cselekedni, hit által megnősülni, hitben merni boldognak lenni, hit által meggyújtani és táplálni egy családi tűzhelyet.
A következő vers még jobban kidomborítja ennek a hitnek a merészségét. Így folytatódik: “És fogada méhében az asszony, és fiat szűle”. Lehetett volna-e asszony áldott állapotban alkalmatlanabb időben, mint ez az asszony? Akkor, amikor a hatóság halálos ítéletet mondott ki minden, még ezután megszülető fiúgyermekre? Nem lett volna-e természetes, amit olyan sok asszony megcsinált már azóta mind a mai napig - sokkal csekélyebb ok miatt is-, hogy maga öli meg gyermekét, még mielőtt megszületne, hiszen úgyis milyen sors várna a szerencsétlenre?! Nem olyan magától értetődő ám ez a rövid mondat: “És fogada méhében az asszony, és fiat szűle”. Sokkal gyakoribb és természetesebb az, hogy még ha fogada is méhében, nem szüle fiat, minden lehetőt elkövet, hogy ne szüljön se fiat, se leányt! Érzitek, mit jelent hit által élni és cselekedni, hogy mit jelent a “hit által” a materiális életben? Például azt, hogy aki fogad méhében, meg is szüli magzatát, még ha halálos ítélettel fenyegetőzik is a fáraó az újszülöttekkel szemben. Tehát a “hit által” élni azt jelenti: merni vállalni olyan terheket, amelyekre a józan ész azt mondhatná: őrültség vállalni a kockázatot, a veszedelmet, a szenvedést, a gyalázatot. De mindezt együtt az Istennel, szövetségben, ezerszer inkább, mint akár egy dekányit könnyíteni az élet terhein, vagy akárcsak elfordulva Tőle, a szövetségestől, a hatalmastól, a Mindenhatótól. Így nyúlik bele, így hatja át, így befolyásolja az Istenben való hit, ez a legszellemibb valami, a földi életnek olyan konkrét, testi, materiális tényeit is, mint egy gyermek megszületése vagy meg nem születése. Vagy mint egy háztartás vezetése, vagy mint az állampolgári kötelességek teljesítése, vagy egy betegség elviselése. Arra buzdít ez az Ige, hogy aki a Krisztus vére által szövetségben van Istennel, az merjen itt, a földön is hit által élni, hitben járni, hitben szólni, ahol szólni kell, vagy hitben hallgatni, ahol hallgatnia kell, hitben szolgálni, hitben szeretni még az ellenséget is.
Még egy további útmutatást kapunk Igénkből a hitben való járáshoz és cselekvéshez Mózes szülei magatartásából. Azt olvassuk, hogy három hónapig rejtegették, és amikor tovább már nem rejtegethették, egy gyékény ládácskát készítettek, azt bekenték gyantával és szurokkal, beletették a gyermeket és letették a folyóvíz szélén, a sás közé. És ezt is mind hitben cselekedték. Még az is fel van jegyezve, hogy maga az édesanya sem állt oda, mint a nővér, hogy távolról meglesse gyermeke sorsát, hanem letette a gyermeket “a folyóvíz szélén a sás közé”, de mintegy az Isten karjai közé, és hogy otthagyta, abban nem közöny, hanem hitének a nagysága nyilatkozott meg. Az édesanya hite mintegy átengedte az Úrnak a terepet, Aki ott a legfenségesebb módon nyilatkoztatta ki magát. Mindent elkövetett az asszony, ami rajta állt: rejtegette, ládát szerzett, szurokkal elkészítette, benne a sás közé elhelyezte a gyermeket, és amikor mindent megtett, amit az Isten reá bízott, akkor rábízta gyermekét az Úrra. Mert nyilván nem azért rakta ki a víz színére a kis csecsemőt, hogy majd elsodorja a víz, vagy felfalja egy krokodil, vagy valami kegyetlen ember találja meg, aki végrehajtja majd a fáraó rendelkezését a kis újszülöttön. Mindez mint rettentő lehetőség fennállott, de az asszony mégis valami mást várt: bizonyára maga sem tudta, hogy mit, de abban a hitben cselekedett, hogy majd az Isten, majd Ő tudja, mi történjék most. Igen, most, amikor megáll az emberi ész, amikor bezárul sorban minden emberi lehetőség, most, amikor már semerre sincs tovább út. Most - legyen meg a kegyelmes Isten akarata!
Nagyon nehéz így, egészen elengedni valamit, egészen kiengedni a kezemből valamit, ami drága, és egészen rábízni az Úrra. Hit által élni és hitben cselekedni néha ezt is jelenti. Ezt az elengedést, ezt az Isten kezébe való teljes beletételét valaminek vagy valakinek. A hívő ember néha, amikor már ő maga semmit sem tehet, úgy bízza rá a gyermeke sorsát, a betege gyógyulását, a népe sorsát, az egyháza jövendőjét az Úrra, hogy egészen átengedi a terepet az Úrnak, hogy cselekedjék kegyelmesen és bölcsen akarata szerint. Tudsz-e ennyire Istenre tekintve fordulni a jövendő felé, ennyire nyugodtan rábízva mindent, várni, amit Ő cselekszik? Mindent megtenni, ami tőled telik, és ugyanakkor azt mondani: Uram, legyen meg a Te akaratod?
Ez az asszony sem hiába hitt, mint ahogyan sohasem hisz hiába az, aki hisz. Ami itt történt, mintha csak illusztrációja lenne ennek az Igének: “Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4,6-7). Szinte fantasztikus, ami történt. Isten, Aki véghetetlen bőséggel mindent megtehet, feljebb, mint kérjük vagy elgondoljuk úgy rendezte, hogy “aláméne a Faraó leánya, hogy megfürödjék a folyóvízben, szolgálóleányai pedig járkálnak vala a víz partján. És meglátá a ládácskát a sás között s elküldé az ő szolgálóleányát és kihozatá azt. És kinyitá és látá a gyermeket; és ímé egy síró fiú. És könyörűle rajta és monda: A héberek gyermekei közűl való ez. Az ő nénje pedig monda a Faraó leányának: Elmenjek-é s hívjak-é egy szoptatós asszonyt a héber asszonyok közűl, hogy szoptassa néked a gyermeket? És a Faraó leánya monda néki: Eredj el. Elméne azért a leányzó, és elhívá a gyermek anyját. És monda néki a Faraó leánya: Vidd el ezt a gyermeket és szoptasd fel nékem, és én megadom a te jutalmadat. És vevé az asszony a gyermeket és szoptatá azt. És felnevekedék a gyermek, és vivé őt a Faraó leányához, és fia gyanánt lőn annak, és nevezé nevét Mózesnek, és mondá: Mert a vízből húztam ki őt.” (2Móz 2,5-10) Mindebben az isteni feleletet tapasztalta meg annak az asszonynak a hite, mert ímé: Isten volt mindabban.
Mondhatja a világ, hogy csodás véletlen, de a hit nagyon jól tudja, hogy mennyire nem az, hanem: Isten. A racionalista, a kétkedő, az istentagadó mosolyoghat ezen, - de a hit is nevet, csakhogy ez a nevetés egészen más. Amazok hideg, lenéző mosollyal tetszeleghetnek abban a gondolatban: hogyan törődhetne Isten ilyen jelentéktelen üggyel, mint egy síró csecsemő a sás között, vagy mint egy szeszélyes királyleány sétája a folyóparton! A hívő azonban szívből örül azon, hogy Isten mindenben jelen van, és itt is Isten kezét látja abban, hogy a fáradó leánya és nem más, éppen akkor járt arra, mert ennek a gyermeknek királyi udvarban kellett nevelkednie ahhoz, hogy majd később betölthesse azt a feladatot, amit Isten reá bízott.
A hívő ember legnagyobb öröme, amikor felismeri Isten kezének a munkáját az életében. Szoktad-e, tudod-e hit által kiértékelni az eseményeket, amik veled és körülötted történnek? Kutatod-e Isten munkájának a nyomait ott, ahol felületes szívek csak vak véletlent vagy megmásíthatatlan végzetszerűséget fedeznek fel? Néha a legjelentéktelenebb körülmény is fontos láncszeme olyan eseményeknek, amelyeket Isten az Ő nagy terveinek kialakulásában közreműködtet. Lám, a fáraó leánya a legkevésbé sem gondolt arra, hogy ő is közre fog működni a héberek Istene szándékában, előbbre vitelében, és hogy épp azt a gyermeket fogadja magához és neveli fel, aki által Isten Egyiptomot minden porcikájában meg fogja rázkódtatni! Persze ez mind utólag derül ki, hogy milyen hatalmasan és milyen bölcsen intézte Isten az eseményeket. Hitben, hit által cselekedni azt jelenti, hogy a hit már eleve számolhat ezzel, amikor még minden sötét és kilátástalan. Amikor ott kell a folyóparton hagyni a drága gyermeket: már akkor számolhat azzal, hogy Isten hatalmas és bölcsen intézi az eseményeket. A hit sem tudja előre, hogy mi történik, de azt tudja, hogy minden történésnek Isten az Ura. A hívő embernek azért lehet olyan fölszabadultan, olyan nyugodtan vállalni terhet, kockázatot, gyalázatot - tehát a hit által cselekedni -, mert a hit túllát a láthatókon, látja, és mindenbe belekalkulálja a mindennél hatalmasabb Istent. Ó, de hatalmasnak látszik ebben az Igében is az Isten!
Ez a történet nem arról beszél, hogy milyen nagy hite volt Mózes anyjának és apjának, hanem hogy milyen nagy az Isten! Hozzá viszonyítva de nagyon eltörpül, összezsugorodik a kegyetlen fáraó. Lám: mit akart? Kiirtani azt a népet, amelyet Isten már sokkal előbb, a fáraó születését évszázadokkal megelőzőleg már bevont a szövetségébe. A fáraó azt képzelte, hogy meggátolhatja annak a népnek a szaporodását, amely népről azt mondta Isten: “Megáldván megáldalak tégedet, és bőségesen megsokasítom a te magodat, mint az ég csillagait, és mint a fövényt, mely a tenger partján van” (1Móz 22,17) Mi mindent elkövet ez a földi hatalom, hogy megnyomorítsa Isten népét! De beteljesedik rajta a 2. zsoltár Igéje: “Az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja őket” (Zsolt 2,4) Szinte egy bizonyos isteni humor van abban, hogy amikor a fáraó kiadja a rendeletet: minden fiúgyermek a folyóba dobassék, akkor születik - és méghozzá éppen a fáraó lánya által menekül meg, és éppen a fáraó udvarában nevelkedik föl - az az ember, aki Isten eszközeként Isten ítéleteit hozza majd a fáraóra és országára. Ki volt ez a fáraó? Isten sok ezer esztendős tervében egyetlen láncszem. Kellett, szüksége volt rá az Úrnak, hogy eleve elrendelt üdvözítő szándékát előbbre vigye a magvalósulás felé. Ilyen - és még ennél is hatalmasabb sokkal az Isten. És ezt a hatalmas Istent látja a hit, amikor cselekszik a földön. És ezt a hatalmas Istent mint szövetséges Istent látja és ismeri a hit.
Itt az Ószövetségben minden arra való tekintettel történt, hogy Istennek a nagy, üdvözítő akaratát egyre jobban kibontsa, a Messiás eljöveteléhez a helyzetet és időt egyre jobban megérlelje. Az Újszövetség kezdetétől pedig a Krisztus visszajövetelére érleli és igazgatja Isten a történelmet. A Krisztus által szerzett üdvösség nagy tervének a megvalósításán dolgozik az Isten, és ennek a nagy tervnek részese mindenki, aki él: mégpedig vagy cselekvőleg, vagy szenvedőleg. Akik szövetségéhez tartoznak, azok cselekvőleg, akik azon kívül vannak: szenvedőleg részesei Isten terve megvalósulásának. Az Isten szövetségéhez való tartozás jelvénye és pecsétje a Krisztus vére, a bűnöket befedező, a bűnbocsánatot szerző, a kegyelmet jelentő szent vér. Csak az tekintsen úgy Istenre mint szövetségesére, akinek az élete a megváltó vér alatt van. De aki hit által vállalta és elfogadta az örök életet, az vállalja és élje -mert élheti - “hit által” a földi életet is.
Ezek után hadd olvassam el még egyszer alapigénket: “Hit által rejtegették Mózest az ő szülei születése után három hónapig, mivel látták, hogy kellemes a gyermek, és nem féltek a király parancsától. Hit által tiltakozott Mózes, midőn felnövekedett, hogy a Faraó leánya fiának mondják, Inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét; Égyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett.” (Zsid 11,23-26) Isten most azt üzeni minden szövetségesének: eredj el, és te is ekképpen cselekedjél!
Ámen
Dátum: 1950. augusztus 6.