Hadd jelentsem be rögtön az elején, hogy ma tartjuk gyülekezetünkben az évenként szokásos “öregek-betegek vasárnapját”. Azt jelenti ez, amint tudjátok, hogy ilyenkor külön is szeretettel gondolunk azokra, és imádkozunk azokért az egyháztagjainkért, akik valamilyen betegség, vagy az előrehaladott kor gyengesége miatt nem tudnak eljönni közénk. Innét, a templomból küldünk nekik egy levelet és egy csokor virágot, mint a gyülekezet üdvözletét. Nekünk pedig, akik itt vagyunk, hadd szóljon az előbb felolvasott Ige! Próbáljuk megérteni belőle, mire figyelmeztet bennünket az Úr a környezetünkben levő öregek vagy betegek által?
Nagy, csendes elhagyatottságban élt valahol a nagyváros szélén egy öregember, valamikor jól menő szabóüzlete volt. Feltűnően szomorú vonás ült az arcán. Rengeteget dolgozott, amíg bírta. A felesége meghalt, a lánya férjhez ment. “Meg szokta-e néha látogatni a lánya?” - kérdezte a lelkipásztor. A szomorú vonások egészen keserűvé torzultak, amint elmondta az öreg, hogy bizony nem. Egyszer, amikor a lelkész újra elment hozzá, szép, új gyapjúkabátot látott az idős emberen. Meg is kérdezte: “Honnét való ez a nagyszerű kabát?” - “A lányomtól!” - mondta az öreg. “Csomagot küldött? Na, lám, milyen kedves tőle!” - örvendezett a lelkész. “Igen - mondta az öregember -, gondoskodik rólam, ellát a legszükségesebbekkel, nem panaszkodhatom. Sok szép holmi volt a csomagban, de,...”. “Nos, mi az, hogy de...?” - sürgette a lelkész. Az öregember végtelenül szomorúan és csendesen csak ennyit válaszolt: “Nem volt benne szeretet.”
Hát, igen, ez nagy baj! És attól tartok, a mi környezetünkben élő öregeknek és betegeknek is ez lenne a legfőbb panaszuk, ha megfogalmaznák, ha elmondanák egyszer valakinek, hogy nem kapnak elég szeretetet. Megvan talán a lakásuk, meg az ennivalójuk, meg a ruházatuk, meg a gyógyszer ellátásuk, gondoskodnak róluk, de talán nincs benne szeretet. Nincs benne elég szeretet. Pedig az az új kabát sem melegít eléggé, az a gyógyszer sem hat igazán, a legpazarabb gondoskodás sem ér sokat - ha nincs benne szeretet. Hogy is mondja Pál apostol: “Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, ... ha vagyonomat mind felétetem is, ... szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból”. (1Kor 13,1-3) És különösen szeretni való teremtményei Istennek éppen az öregek és betegek. A legfontosabb, amit tehetsz velük, amit tenned kell értük, az, hogy szeressed őket. Ha van valahol egy öregember, vagy egy beteg ember, rögtön úgy nézz rá, hogy íme, ez a te első számú felebarátod, akivel szemben a szeretet új parancsolata szerint kell eljárnod.
Így mondta Jézus: “a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást”. (Jn 13,34) Különösen hangsúlyos itt az, hogy “a mint én szerettelek titeket”. Hát hogyan szeretett Ő minket? Mindenekelőtt ún. teremtő módon szeretett Jézus. Aki az Ő szeretetének a sugarába került, abban kivirágzott valami szép, valami jó, valami örökkévaló érték. Zákeust például mindenki megvetette, mert valóban hitvány, rongy ember volt. Jézus volt az egyetlen, Aki amikor ránézett, nem a zsarolót látta benne, hanem az Ábrahám fiát, a mennyei dicsőség örökösét. És Zákeus azzá is lett, amivé Jézus látta, ahová Jézus szeretete felemelte. Kiszerette a bűnből, beszerette az Isten kegyelmébe. Beleszerette Zákeusba a jót, a szépet, az igazat, a tisztát, úgy, hogy az a Zákeus, aki azelőtt átok volt másokra, most áldás lett rájuk. Nos tehát: “a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” - mondja Jézus. Az időskor és a hosszan tartó betegség egyik legnagyobb veszedelme, hogy az ember belekeseredik abba a gondolatba, hogy reá már nincsen szükség. Ő már csak teher a környezetének, neki már senki sem veszi a hasznát, ő már mindenkinek csak útjában van, ő már leszerepelt az élet színpadán. Olyan, mint a régi mozdony, amelyet holtvágányra toltak. Szükség esetén még itt-ott egy kis rövid útra felhasználják esetleg, de már senki sem veszi komolyan, senki sem számít rá. Ki van kapcsolva az életből. Nagyon sokan vannak, akik éppen ennek a kikapcsolásnak a krízisét nem tudják többé feldolgozni magukban. Nem bírják elviselni, belekeserednek. Ha úgy egyszer meghallanád egy öreg vagy beteg embernek az őszinte panaszát, elcsodálkoznál, mennyi keserűség halmozódott fel abban a lélekben.
Nos hát: a csökkentrendűségnek ebből a halálra keserítő érzéséből kell nekünk kiszeretnünk a mi atyánkfiait, meglátni bennük, megláttatni velük, hogy nagyon is szükséges és nem fölösleges az életük, áldás és haszon a jelenlétük, nem teher és nyűg! Egy öreg embernek például olyan élettapasztalatai vannak, amik egy fiatalnak nem is lehetnek. Szükség van a bölcsességükre, a szeretetükre, az imádságukra, a tanácsukra. A fiatalok olyan kegyetlenül tudnak mondani, például ilyesmit: “Nem ért maga ahhoz, mert már öreg!” Egy ilyen kijelentés halálra sebezhet valakit. És amellett, hogy kegyetlenség ilyet mondani, nem is igaz! Mert esetleg sokkal jobban ért az az öreg hozzá, mint a fiatalok. Sokkal nagyobb szükség van rájuk, mint ahogyan az emberek általában gondolják. Itt van például a generációs különbség problémája: az apák és a fiak sokszor két különböző világban élnek, mély szakadék tátong közöttük, s egyre távolabb kerülnek egymástól. És milyen csodálatos: szülők és gyermekek között a távolságot a legjobban az öreg nagyszülők tudják áthidalni! Ők közelebb vannak a kicsinyekhez, mint a szülők, talán azért, mert az öregség - ahogyan mondani szokták: második gyermekkor. Milyen jó ott, ahol van nagymama, vagy nagypapa a családban! Van, aki neveli a gyermeket, tanítja imádkozni. Van, aki őrzi és átadja a jövőnek azokat a lelki értékeket, amiket a szülők még szépnek, jónak tartanak, de továbbadni már nem tudnak a gyermekeiknek, mert nincs rá idejük. Ó, de nem fölösleges az öreg a háznál! De nagyon jó, ha van! És egy betegség a családban de nagy áldások forrásává lehet! Elmélyülhet a betegágy körül az egész család hite, imádsága, és az összetartozás érzése. Úgy szeressétek az öregeket és a betegeket, hogy megérezzék, mennyire nem teher, hanem valóban áldás a jelenlétük a házban. “A mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” - mondja Jézus.
Jézus szeretetének egy másik vonása az, hogy Ő sohasem valamiért szeret, hanem mindig magát az embert, az ember lényét szereti. Nem ilyen vagy olyan tulajdonságunkat, hanem az énünket szereti. Nem azért szeret bennünket, mert valamilyen szempontból szeretetre méltónak talál, hanem dacára annak, hogy egyáltalán nem vagyunk szeretetre méltóak, Ő mégis szeret. Egyszerűen azért szeret, mert tudja, hogy szükségünk van arra, hogy szeressen bennünket. Nos: “A mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást”. Ez az Ő öröksége reánk. Kinek volna jobban szüksége arra, hogy szeressék, mint éppen az öregeknek és a betegeknek? Mert nekik kevesebb örömben van részük, mint a többi embernek. Láttatok-e már nyári fürdőhelyet télen? Szezon után? Valamikor a főszezonban olyan eleven, színes, nagyszerű volt benne az élet, s most szinte rá sem lehet ismerni! A szállodák csukva vannak, az üzletekben semmi forgalom. Az utcákon egykét ember lézeng... - Ilyen az öregkor. A munka, a teljesítmények, a boldog, lüktető, színpompás élet szezonja elmúlt, az idő lejárt, hideg, prózai napok váltogatják egymást nagy egyhangúsággal.
Nos, amikor így, szezon után van valaki, éppen ilyenkor van szüksége több szeretetre. És lám, milyen nagyfokú az emberi gyarlóság, hogy éppen az ilyenekkel szemben szoktak az emberek kevesebb megértéssel, türelemmel és gyöngédséggel viseltetni. Nem elég az, hogy megöregedett, vagy betegségben kínlódó embernek maga az élet is terhesebb, fájdalmasabb, még a környezete is idegesebb, türelmetlenebb vele szemben. Olyan ez, mintha valaki azért nem kaphatna vizet, mert szomjas. Ez már nem is emberi gyarlóság a fiatalabbak és egészségesebbek részéről, hanem kegyetlenség, gonoszság. Hiszen az tény, hogy nehezebb szeretni azt, aki tehetetlen, gondozásra szorul, akinek megrögzött rigolyái vannak. Akit ki kell szolgálni, mert nem tudja önmagát ellátni, aki fizikailag is esetleg gusztustalan a maga betegségében, aki nyűgös, morózus, tele van panasszal, siránkozással, fájdalommal. Szóval: nehezebb szeretni az ilyen embert, mint mondjuk egy mosolygó szemű, göndörfürtű kisgyermeket.
De atyámfiai, a keresztyénség itt kezdődik! Azt mondta egyszer Jézus: “Mert ha azokat szeretitek, a kik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek?” (Mt 5,46) Vagyis, ha azokat szeretjük, akiket könnyű szeretni, akiket mindenki szeret, mert olyan kedvesek, bájosak, szépek, csinosak, frissek, mert fiatalok és egészségesek, akkor ez nem is szeretet! Ez semmi. Ez nem keresztyénség. Nos, hát éppen az öregekkel és a betegekkel szemben való magatartásunkban vizsgázik a keresztyénségünk. Itt van az igazi, nagy alkalom a keresztyén szeretet gyakorlására. Itt lehet lemérni, mennyit tudott megvalósítani valaki abból a szeretetből, amire Jézus tanított, amiért Jézus meghalt, amit Jézus örökségként rád hagyott. Itt derül ki, mennyire vagyunk egyáltalán keresztyének. “A mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.”
És még egy vonást hadd említsek meg Jézus szeretetéből! Ez a szeretet valóban tettekben, áldozatos cselekedetekben megnyilvánuló szeretet. Arról igazán senkinek sem lehet kétsége, hogy vajon igazán szereti-e őt is Jézus, mert egyszerűen rámutat a golgotai keresztre, és azt mondja: “Látod, azt tettem érted!” A mi szeretetünknek is legyen látható jele és nyoma! Ha valahol, akkor itt igazán érvényes János apostol intelme: “Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel” (1Jn 3,18) Szóval is, mert jólesik azt hallani. Néha egy-egy szó olyan, mint a simogatás a lelken. De ne csak szóval szeressünk! Csomaggal, meleg étellel, fűtött szobával, gyógyszerrel, egy szál virággal, a kedveskedés ezer apró jelével, amíg lehet! Mert ha majd nem lehet, akkor fáj majd a mulasztás, akkor teszel majd szemrehányást magadnak, hogy miért nem adtál többet szegény öregnek vagy betegnek, amíg lehetett.
Öregek, betegek vasárnapján Jézus most ezt mondja nekünk: “a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást”. Amit Jézus parancsolt, arra mindig erőt is ad. Az Ő szeretetéből mindig meríthetsz erőt is, és akkor mindig telik szeretetre, türelemre, áldozatra mindenkivel szemben.
Ámen
Dátum: 1960. június 12.