Pascal mondotta egyszer: “Az életnek csaknem minden nehézsége abból az egyszerű tényből ered, hogy nem vagyunk képesek csendesen megülni egy szobában”. Hátha még ebben a csendességben Istennel találkoznánk, milyen gyógyító hatású lenne! Minden félelmünk, nyugtalanságunk, problémánk elcsitulna az Isten nyugalmában és békességében! Erre minden lehetőségünk megvan. Istennek egyik legnagyobb ajándéka, amit gyermekeinek adott, hogy kitárhatják Előtte a szívüket! Elmondhatják Neki a problémáikat, megbeszélhetik Vele a dolgaikat - tehát imádkozhatnak Hozzá! Ez a kérdés különösen azért aktuális, mert ma kezdődik az egyházak világtanácsához csatlakozott keresztyének nagy, ökumenikus imahete. Ma és a ránk következő hét minden napján, az egész földkerekségen Isten gyermekei különböző nyelveken, de mindenütt egyforma vezérfonal szerint adnak hálát, vallanak bűnt, és könyörögnek az egyház és világ mai problémáinak a megoldásáért. A mi gyülekezetünk is bekapcsolódik, mint eddig minden évben, a nagy világ-imaközösségbe. Ezért szeretnék most az imahét bevezetéseként az imádságnak egy problémájáról beszélni. Mire való egyáltalán az a lelki ténykedés, amit imádságnak nevezünk?
Ez azért lehet kérdésünk, mert modern emberek vagyunk. A levegővel együtt szívjuk magunkba a bizonytalanságot, a kételkedést a hit régi igazságaival szemben, így az imádsággal kapcsolatban is. Az a bizonyosság, hogy imádságainkat hallja egy isteni személy, és reagál reá: ez a bizonyosság ma sok ember hitében erősen megrendült. Nemcsak külső nehézségek tartanak valakit vissza az imádkozás gyakorlatától - tehát olyan akadályok, hogy nincs ideje és helye az elcsendesedésre -, hanem az a radikális kétely, hogy egy ilyen műveletnek van-e egyáltalán valami értelme?! Hogyan is lehetne elképzelni, hogy Isten meghallgatja a Hozzá intézett imádságokat? Mit is kezdjen Isten egyáltalán azzal a sok könyörgéssel, kéréssel, sóhajjal? Hiszen hányszor fordul elő, hogy egymással szemben álló érdekek képviselői mindkét oldalról kérik Isten segítségét a maguk ügyére. Mitévő legyen ilyen helyzetekben az Úr? Fölmerül az a kérdés is, hogy nincs-e igazuk azoknak, akik azt állítják, hogy az imádság nem egyéb, mint önmagunk megnyugtatási törekvése vallásos formában, mint egy kegyes autoszuggesztió, aminek az az eredménye, hogy a szív lecsendesedik, megbékél, megnyugszik. Az imádság pszichológiai folyamat az imádkozó ember lelke mélyén. Sokszor van az embernek olyan tapasztalata, hogy kért valamit imádságban, és semmi sem lett belőle. Van-e akkor egyáltalán a kérésnek, az imádság-gyakorlatnak értelme?
Amikor Jézus egyszer az imádságról beszélt és imádkozni tanította tanítványait, ezt mondta: “Jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek”. (Mt 6,8b) Úgy érzem Jézusnak ebből a szavából, hogy a mi imádság-gyakorlatunkban és szokásunkban egy helytelen irányba való hangsúlyeltolódás történt. Mi az imádkozást úgy képzeljük el, mint egy igénybejelentési alkalmat. Amikor imádkozunk, gondolatainkat, terveinket odatárjuk Isten elé, és kérjük, hogy szentesítse, tegye magáévá, adja rá áldását. Elképzeljük, hogy mit kellene tennie Istennek értünk és a világért. Előírjuk neki, miként viselje gondunkat. Kérjük, s ha aztán nem teszi meg, amit kértünk, csalódunk: lám-lám, hiába imádkoztunk érte! Nem azt mondom, hogy ne soroljuk el Isten előtt a kéréseinket, hanem azt, hogy nem ez a lényege az imádságnak! Hanem valami egyéb.
Egyszer tanúja voltam egy esetnek: Egy fiatal férj és édesapa levelet kapott a nagyon messze lévő feleségétől. Ugyanebben a levélben volt egy kis papírdarab is, amit a hároméves kis leánykája írt. Ez a kis levélke persze nem volt egyéb, mint ceruzával össze-vissza huzigált vonalak kusza zagyvasága. De akármilyen érthetetlen volt is, a fiatal apa nagy gyönyörűséggel szemlélte, hiszen az ő gyermeke alkotta! Saját édes leánykája, aki olyan messziről reá gondolt, és gyermeki bizalommal és vágyakozással kereste vele a kapcsolatot. Mikor megmutatta nekem az érthetetlen kriksz-krakszot, arra gondoltam, hogy talán ilyen értelmetlen és kusza összevisszaság Isten gyermekeinek az imádsága is. De ahogyan ez az édesapa meghatódva nézte, a mi Atyánk is örömmel hallgatja. Hiszen a Vele kapcsolatot kereső gyermekeinek a kifejeződése ez az imádság! Ha Isten nem tudná sokkal jobban, mint mi magunk, és a mi imádságainkból kellene kihámoznia, hogy mire is van szükségünk, akkor igazán nem sok jóra számíthatnánk! Az egész életünk tévedés lenne! Az imaéletünk bizony sokszor nem több kusza, értelmetlen összevisszaságnál! Még szerencse, hogy - Jézus szavai szerint: Jól tudja a mi Mennyei Atyánk, hogy mire van szükségünk!
Azt is jelenti ez, hogy Isten egészen más módon hallgatja meg az imádságainkat, mint ahogyan mi gondoljuk! Meghallgatja - ez bizonyos! Rengeteg ígéret van rá a Szentírásban! Jézus is sokszor tesz róla bizonyságot. De ez nem jelenti azt, hogy engedelmeskedik a szavunknak, hogy szó szerint teljesíti a kéréseinket! Nemcsak a szavainkat hallgatja meg, hanem hallja a szavaink mögött a mellékzöngéket, a ki nem mondott gondolatokat is! A szavaink kusza értelmetlenségén keresztül is hallja azokat a “kimondhatatlan fohászokat”. Ezek talán nem is tudatosak bennünk, de igazi szükségeinkből fakadnak. Klasszikus példa erre Pál apostol esete. Volt valami baja, ami fölöttébb bántotta. Ő így nevezi: “tövis adatott nékem a testembe, a sátán angyala, hogy gyötörjön engem”. (2Kor 12,7) Eleinte nem tudott mit kezdeni vele. Úgy látta, hogy ez az örökké fájó pontja az életének - bármi volt az, most nem fontos - akadályozza a szolgálatában, lehetetlenné teszi minden munkáját. Meg volt győződve róla, hogy emiatt a nyomorúsága miatt egész apostoli szolgálatának a lehetősége forog kockán. Ha ez a tövis továbbra is benne marad, keveset fog tudni megvalósítani abból, amire elhívatott. Könyörgőre fogta hát a dolgot, kérte Istent, hogy vegye el tőle. Szabadítsa meg ettől a sátáni gyötörtetéstől.
Hogy milyen nagy ügy lehetett ez az apostolra nézve, kitűnik abból, hogy tizennégy év múlva is pontosan visszaemlékszik rá, hogy háromszor könyörgött ezért az Úrhoz. Az első alkalommal talán csak odatárta életének nyomorúságát, terhét az Isten elé, abban a bizonyosságban, hogy Isten majd reagál reá. De Isten nem tett semmit! Azután újra elkezdett könyörögni, de még mindig nem jött enyhülés! Semmi válasz! Harmadszor is térdre borult, és kérte, hogy ez a nyomorult akadály, ami annyira nyugtalanította, vétessék el az életéből. Ami ekkor történt, az azóta is szállóige Krisztus egyházában. Isten így válaszolt: “Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el”. (2Kor 12,9) Nyilván ez volt Isten szándéka. Erre a bizonyos tövisre - úgy látszik - egyenesen szükség volt! Kellett ez a tövis ahhoz, hogy ez az ember úgy tölthesse be az apostoli hivatását, mint egy olyan eszköz, akin keresztül Jézus munkálkodhat! Pál azért kérte a tövis elvételét a testéből, hogy az apostoli szolgálatát teljesebben tölthesse be. Isten pedig azért nem vette el a tövist Pál testéből, hogy az apostoli szolgálatát teljesebben tölthesse be! Nem hallgatta meg Isten eme gyermekének a könyörgését? Dehogynem! Nagyon is! Csak nem úgy, ahogyan Pál gondolta! Másként, teljesebben! Jobban, magasabb rendű módon! Itt is beigazolódott, amit Jézus mondott: Jól tudja a ti Mennyei Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek. Hiába imádkozott Pál? Nem, mert éppen a háromszori, a nagyon is hatékony könyörgés közben vált bizonyossá benne az a meggyőződés, hogy az a tövis nem akadály, hanem segítség a hivatása betöltésében! Éppen erre a tövisre volt szüksége!
Hányszor előfordul, hogy mi is olyan tehertől, bajtól, szenvedéstől való szabadulást kérünk imádságainkban Istentől, amit azért nem vehet el, mert éppen erre van szükségünk! A gyermek is szeretne szabadulni sokszor az iskolai tanulás, fegyelem terhe alól, mégsem veszi ki a szülő, mert a gyermeknek arra a teherre van szüksége! De ha úgyis tudja Isten, mire van szükségünk, és esetleg úgysem azt adja, amit kértünk, akkor most már ne is mondjuk el neki a kéréseinket? Dehogynem! Nyugodtan! Mindent! Csak ne úgy, mint a koldus a gazdag idegennek, hanem úgy, mint a gyermek az apjának! A koldust csak az adomány érdekli, amit kap, és az, akitől kapja, az nem! Mindegy, hogy kitől kapja! A gyermek számára pedig az apa a legfontosabb, a vele való kapcsolat, a szeretetközösség, együttlét. Ha ez megvan, akkor már nem is fontos, hogy ez az apa mit ad, mert egészen biztos, hogy jót fog adni. Így mondja Pál is: “imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt”. Azután hirtelen, mintha nem is konkrét kívánságokról lett volna szó, így folytatja: “És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban”. (Fil 4,6-7).
De az előbb még kívánságokról volt szó! Mi történik azokkal? Ezek a kívánságok ott vannak Isten előtt, Isten kezében nyugszanak. Bízd ezeket Istenre, Ő tudja, hogy mit kezdjen velük. Számodra pedig az a lényeg, hogy az Isten békességében megnyugszik a szíved és a gondolatod. Ebben van a lényege minden imádságnak! Nem az a lényeges, hogy mi történik velünk, hanem az, hogy ami velünk történik, azáltal mit hoz ki belőlünk, mivé formál bennünket? Egy tövis lehet átok is, meg áldás is. Egy szituáció lehet menny is, meg pokol is. Egy teher, egy szenvedés lehet akadály is, meg segítség is! Ugyanaz a vihar le is törhet, meg fel is emelhet! Szabad odatárni Isten elé a kéréseinket! Minden kérésünket! Isten meghallgatja, választ is ad reá. De a legmélyebb motívum minden imádságban az, hogy Istent találjuk meg, Isten békessége töltsön el, ami minden félelmet, aggodalmat elűz! Hogy úgy járhassunk tovább az életünk éppen aktuális útján, mint boldog gyermekek, akiket kézenfogva vezet és tart édesatyjuk. Erre való az imádság! Nem az a lényeg, hogy Istent az én akaratomra hajlítom, hanem hogy a magam akaratát alakítom általa az Istenéhez. Amikor kivetjük a horgonyt, és megkapaszkodunk a partban, nem a partot rántjuk magunkhoz, hanem ellenkezőleg: magunkat a parthoz. Az imádság nem Istent vonja hozzánk, hanem minket von az Istenhez. A mi kicsi és nagyon is korlátozott erejű akaratunkat az Ő hatalmas isteni akaratával kapcsolja össze úgy, hogy Isten rajtunk keresztül elvégezhet bizonyos dolgokat, amiket mi nem tudtunk volna. Isten mindenható akarata működik a mi gyönge akaratunkon keresztül! Mi pedig olyan dolgokat tudunk véghez vinni, amelyek meghaladnák az erőnket.
Aki imádkozik, Istennel köti össze magát. Egy nagy imádkozó mondta egyszer: “Imádságomban ritkán kérek egyes dolgokat. Egyre inkább kérem Istent önmagáért, azért a bizonyosságért, hogy az én akaratom és az Övé ne térjenek el egymástól, hogy az élet minden kis és nagy kérdésében összetalálkozzunk. Ha szeretetközösségben Őt kapom meg, akkor imádságom meghallgattatott és eredményes”. Istentől magát Istent kérjétek, úgy, ahogyan Ő adta magát Jézusban! Akkor soha nem imádkoztok hiába, és minden más szükséglet is megadatik néktek! Bár el tudnánk mélyedni a jövő heti világ-imaközösség alkalmain is az imádkozás reális misztériumában és misztikus realitásában!
Istennel járni, lakozni,
Szent élettel illatozni,
Igaz hitben nem habozni:
Jézus Krisztus taníts!
Taníts imádkozni!
(474. ének. 1. vers)
Ámen
Dátum: 1960. január 17.