Ábrahám elhívásának a történetét hallottuk a felolvasott Igéből. Az egész Bibliából az egyik legnagyobb jelentőségű történet ez. Volt már szó róla máskor is, de hadd szóljon most ezen át az élő Isten!
Le van írva, hogy nagy messzeségből hívta el Isten Ábrahámot, hogy kerekedjen föl családja tagjaival együtt, és induljon el Kánaán földjére, ahol majd nagy néppé teszi őt az Úr, megáldja és felmagasztalja a nevét, úgy, hogy mások számára is áldás legyen. Kánaán földjének a Bibliában nemcsak történeti, hanem jelképes jelentése is van. Ez az ószövetségi népnek az otthona, a hazája, ahol szabadon élhet, ahol az ő szövetséges Istene vezetése alatt még ellenségei fölött is mindig győzelmet arat. A békesség és győzelem földje. Kánaán földje jelképezi számunkra az Isten országát, azt az állapotot, amelyről Jézus azt mondotta: elközelített hozzánk Őbenne, elkezdődött Őáltala itt a földön, elérhető bárki számára a Krisztusban. Tehát Kánaán földje jelképezi a Krisztusban élő megbékélt állapotot, az embereknek szabad, boldog állapotát, az Isten oltalma és vezetése alatt való életet, mégpedig a diadalmas és győzelmes életet. A Krisztus által való megváltásnak és üdvösségnek azt az áldásokban bővelkedő állapotát, amiben már itt, a földön része kell hogy legyen a hívő embernek. Akit csak valaha hívott az Úr, azt mindig és mind ide hívta, ebbe a Kánaánba. Mi is mindannyian ilyen életre vagyunk elhívva, és minket, mindannyiunkat nagy messzeségből hív ide az Úr! Istennek szava tehát ma is minden emberhez lényegében ugyanaz, ami Ábrahámhoz volt: “Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked”. (1Móz 12,1b) És az ígéret is ugyanaz, amit Ábrahám kapott: “Megáldalak téged, és áldás leszesz”. (1Móz 12,2)
Elhangzott a hívás! Most Ábrahámék lelkében egy nagy, döntő elhatározás történik. Íme, ezt olvassuk: És elindultak együtt Úr-Kaszdimból, hogy Kánaán földjére menjenek. (1Móz 11,31)
Milyen nagyszerű az, amikor valaki úgy tud elindulni, hogy a szeme, illetve a lelke előtt ott van rögtön a cél is, ahová meg akar érkezni. Éppen ez különbözteti meg az utast a csavargótól, a zarándokot a vándortól. A csavargónak, a vándornak nincsen határozott célja. Csupa esetleges és véletlenszerű az, hogy az adott pillanatban éppen hol van. Viszont a zarándok mindig, életének minden szakaszában és helyzetében tudhatja, hogy útban van a cél felé. A csavargót viszi a lába, de hogy hová fog megérkezni, nem tudja. A zarándok viszont, ha esetleg nem tudja is az utat, hová fog lépni, mégis tudja az út végét, ahová megérkeznie kell. Ábrahám számára csak ez a két dolog volt a biztos és tudott dolog: a kiindulási pont és a célpont. Káldea az egyik, ahonnan el kellett indulnia, és Kánaán a másik, ahová meg kellett érkeznie. De a kettő között elterülő út el volt rejtve a szeme elől. Amikor Isten elhívta őt, hogy hagyja ott Káldeát, nem szólt semmit arról az útról, amelyet járva el kell érniük a célt. Ezt az utat hitben kellett megtenniük. Ezt jelenti az, hogy: “Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, a melyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván, hová megy” (Zsid 11,8) - mondja alapigénk. Minden zarándok esetében ugyanez a helyzet. Két fő pontja van minden életnek: ahonnan kiindul, és ahová meg kell érkeznie. Hogy közbül mi van, milyen fordulatok, milyen események, milyen örömök vagy szenvedések, egészen másodrendű kérdéssé válik akkor, ha valaki tudja, hogy hová fog ezen az úton megérkezni.
És most a te számodra sem az a kérdés, hogy milyen helyzetben, milyen állapotban vagy: örvendező vagy szomorú szakaszánál tartasz az életednek, hanem sokkal fontosabb kérdés az, hogy hová fogsz ezen az úton megérkezni, mi a végcélja ennek az útnak, amelyen te élsz és haladsz? Sőt még ennél is előbbre való kérdés az, hogy elindultál-e már egyáltalán az Úr hívására Káldeából Kánaánba? Akik az igazi életre vágyakoznak, akik a Krisztusban megváltott élet valóságát és a Krisztus által győzelmes élet bőségét óhajtják élni - tehát akik olyan emberi életre vágyakoznak, ami megérdemli az “emberi” nevet -, azoknak ma is csak ezt mondja Jézus: “Eredj ki a te földedből, ... a földre, a melyet én mutatok néked”. (1Móz 12,1) Talán föltételezhetjük, hogy mindnyájan, akik itt vagyunk, elindultunk már, vagy ha még nem, legalább szándékunkban van elindulni arra a zarándokútra Kánaán felé. Hiszen azért vagyunk most is itt, hogy e zarándokláshoz útmutatást, világosságot, erőt kapjunk, és újra halljuk a hívást, figyeljük az irányító hangot. Nos, ha ez így van, akkor most vegyük észre, mire figyelmezteti ez az Ige a zarándokokat.
Azt olvassuk: “kiindulának együtt Úr-Kaszdimból, hogy Kanaán földére menjenek. És eljutának Háránig, és ott letelepedének”. (1Móz 11,31) Nagyon tanulságos ezt az utazást megfigyelni a térképen: Úr-Kaszdim, ahonnét el kellett indulni, Babilóniában, a Perzsa-öböl mellett, az Eufrátesz folyó torkolatához közel van. Onnan kellett volna menniük Kánaánba, tehát egyenes vonalban számítva nyugatra, nyugati irányba. Ehelyett azonban nem teljesen nyugatra mennek, hanem egy könnyebb úton, kissé északnyugati irányban, az Eufrátesz folyó északi partja mentén, egészen a Hárán nevű helységig. Ez a Hárán nagyon kellemes hely volt, hegyekkel körülvéve, víz partján, fölöttébb alkalmas a pásztornép számára. És azt olvassuk, hogy itt letelepedtek. Nagyon veszedelmes dolog az ilyen letelepedés, útközben való veszteglés. A keresztyén élet egyik legnagyobb nyomorúsága, hogy fölöttébb hajlandó erre a halogatásra, a késlekedésre, az út megszakítására. Azt hiszi, elég a jó szándék a továbbhaladásra. Nem azért telepszik le a cél előtt, hogy ott maradjon végleg, hanem csak azért, mert nem tudja rászánni magát a zarándokút folytatására. Elég nagy utat megtett már Káldeából Háránig, hiszen már ez is jó pár száz kilométer, mások még ennyire sem jöttek az Úr hívására. Igaz, hogy nem pontosan nyugat felé, hanem egy kicsit északabbra a szükséges iránytól, de hát mégis csak előbbre vagyunk már Háránban, mint voltunk Káldeában. Nem vagyok én annyira hitetlen, hallom az Úr szavát is, engedelmeskedem is neki egy kicsit, haladtam is már jócskán előre a keresztyén életben, ezért itt most letelepedhetünk. Nem kell nagyon sietni, nem kell túlzásba vinni azt a vallásosságot, ez egy olyan jó, nyugodt életforma itt, a háráni hegyek között. Sőt, ha most tovább akarnának menni Háránból Kánaánba, dél felé kellene venniük az utat, ott viszont veszélyes az út tovább, mert át kellene kelni az Eufráteszen. Tehát közöttük és az ígéret földje között ott van a mély, széles, sebes folyású folyó, és az ezen való átkelés azt jelentené, hogy végérvényesen szakítottak mindazzal, ami eddig volt, vagyis az egész eddigi élettel.
Minden zarándokútnak ez a kritikus pontja: ahol egyszer kenyértörésre kerül a sor a régi és az új élet között: Hárán és Kánaán között, Krisztus és a bálványok között, Isten országa és a világ között, az Úrnak való engedelmesség és a bűneim között. Rendszerint itt akad el a legtöbb elindult keresztyén élet: nem bírja rászánni magát a szakításra, a teljes leszámolásra. Ott topog az Eufrátesz északi partján, és ott elment olyan messzire, amennyire csak mehetett, de most nem mer nekivágni, túl nagynak látja a kockázatot, mély is a víz, széles is, a sodrása is erős, és ki tudja, mi vár még a túlsó oldalon. Tehát, aki el akarja érni Kánaánt, el kell hagynia Háránt. “Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem” - mondja Jézus. (Mk 8,34b)
Történetünk szerint mindnyájan elindultak Káldeából, mindnyájan el is jutottak Háránig, ahol mindnyájan le is telepedtek, de már nem mindnyájan mentek tovább és értek el a zarándokút céljához, Kánaánba. Azt olvassuk ugyanis, hogy Tháré, Ábrahám atyja, ott halt meg Háránban. Tehát addig késlekedtek ott, amíg az öreg Tháré meghalt. Kifutott az időből, és sohasem jutott tovább. Így jár az, aki letelepszik a cél előtt, halogatja a döntését, nem engedelmeskedik azonnal a hívásnak. Olyan sok félbemaradt, megtorpant, letört keresztyén élet képét rajzolják le ezek a szomorú szavak: “és meghala Tháré Háránban”. (1Móz 11,32) Sokan elindulnak, de nem mindnyájan érkeznek meg Kánaán földjére. A zarándokoknak te melyik csoportjához tartozol? Egy kis csoport továbbment. Ezt olvassuk: “elindulának, hogy Kanaán földére menjenek, és el is jutának a Kanaán földére”. (1Móz 12,5c)
Számunkra éppúgy, mint Ábrahám számára, az Isten országába, a keresztyén élet teljességébe, a győzelem és a nyugalom állapotába való beérkezés feltétele a teljes és azonnali engedelmesség, az Isten akaratával, szavával szemben. Ennek az engedelmességnek az első lépése rendszerint szakítást jelent valamivel. Azért nem tudja sok ember követni a Krisztust, mert nem tud szakítani valamivel. Ábrahámnak a hazájával, a gyermekkora emlékeivel, az atyai házzal kellett szakítania, hogy azután szabadon mehessen tovább Kánaán felé. Mindenkinek azzal kell szakítania, ami a szívét lekötve tartja, ami megkötözöttséget jelent a számára.
Jézus egyszer a Genezáreti tó partján két halászt látott. Odaszólt nekik: “kövessetek engem”! És föl van jegyezve a folytatás: Azok pedig azonnal otthagyván a hálóikat - sőt, mindenüket -, s követték Őt! (Mt 4,19-20 és Mt19,27) Bizonyosan tudod te is, mi az, amit ott kellene hagynod, hogy továbbmehess Kánaán felé. Nos, egyetlen titka van a Kánaánba való megérkezésnek: a készség erre az otthagyásra, mégpedig az azonnali otthagyásra. Ha halogatod, ha nem azonnal hagyod ott, ha búcsúzkodsz, ha késlekedsz, akkor sohase tudsz elszakadni. Többünknek is drága Igénk volt az elmúlt hét folyamán a próféta szava: “És így szólsz ama napon: Hálákat adok néked, oh Uram! mert jóllehet haragudtál reám, de elfordult haragod, és megvígasztaltál engemet! Ímé, az Isten az én szabadítóm! bízom és nem félek; mert erősségem és énekem az Úr, az Úr, és lőn nékem szabadítóm! S örömmel merítetek vizet a szabadító kútfejéből”. (Ézs 12,1-3)
Aki szabadulni akar valamiféle megkötözöttségből, vegye tudomásul, hogy van szabadító. Isten a Szabadító, akiből árad, buzog a szabadító erő, mint a forrásból a víz. Tartsd alá a szívedet, és megtelik a szabadítással, valósággá válik a megkötözöttségből való felszabadulás. De csak akkor biztos, ha azonnal teszed, ha azonnal kész rá a szíved, ha nem halogatod. Meg fogod tapasztalni, hogy milyen drága valóság az a Kánaán, és azt, hogy mennyire valóra váltja az Úr ott azt az ígéretet, hogy “megáldalak téged és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz”. (1Móz 12,2b)
Hív az Úr: “Eredj ki a te földedből, ... a földre, a melyet én mutatok néked!” (1Móz 12,1) Még ma csendes imádságban mondd meg Neki, Aki közelebb van hozzád, mint a saját lélegzetvételed: “Követlek téged Uram, valahová mégy!” (Lk 9,57)
Ámen
Dátum: 1950. január 15.