Bizonyára észrevettétek, hogy ugyanazt az Igét olvastam fel megint, mint legutóbb. Nos, igen, mert ugyanott szeretném folytatni, ahol abbahagytam. Két része van ennek a történetnek. Amilyen magasztos, felséges, örvendetes az első rész, olyan szomorú, kiábrándító a második. Persze, hiszen az első részben Istenről van szó, a másodikban pedig rólunk, emberekről! Most erről a második részről szeretnék beszélni. Arról az emberről, aki az Urától kapott kegyelmet, jóságot, szeretetet nem bocsátja át magán az embertársai felé, és így maga is elveszíti azt!
A tulajdonképpeni baj előbb kezdődik, nem ott, hogy ez a szolga kimenvén urától, fojtogatni kezdte a szolgatársát. Hanem ott, hogy megkérdezi Péter Jézustól: “Uram, hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni, és néki megbocsátanom? még hétszer is?” (Mt 18,21) Amíg ezt a kérdést ilyen lelkülettel teszik fel az emberek, amíg a megbocsátás ilyen kérdés, probléma az emberek között, addig békétlenség fogja zavarni az együttélést. Amíg egy házasságban vagy egy családban, vagy egyáltalán egy emberi közösségben, akár a nemzeti életben az a problémánk, hogy hányszor kell az embertársunknak megbocsátani, mielőtt odaüthetünk, lecsaphatunk rá, addig baj lesz a családokban, meg az emberek között. E tekintetben a keresztyének lelkülete sem különb a pogányokénál. Nézzétek, amikor Péter fölteszi Jézusnak a kérdést, hogy hányszor kell megbocsátani az ő atyjafiának, hozzáteszi: “még hétszer is?” Szinte alig meri kimondani, ez már olyan rettentően sok szerinte. A korabeli rabbi-teológia szerint háromszor kellett megbocsátani valakinek, ha vétkezett, de akkor vége, tovább nem! Péter megérzett valamit Jézus jelenlétében, hogy ez talán mégis túl szigorú törvény. Önként fölemelte a hármat a kétszeresére, sőt ráadásul hozzátett még egyet, így lett hét. Na jó, hát hétszer! De ez igazán a fölső határ! Ezen már igazán nem lehet túlmenni! És akkor mondja Jézus a teljes képtelenséget, hogy még hetvenszer hétszer is!
Ezt a képtelenséget nem is lehet másképpen megérteni, csak úgy, ha előbb számon vesszük, hogy mit kaptunk és kapunk szakadatlanul Istentől. Ebből ered, hogy mi mivel tartozunk az embereknek. Mit kapott ez a példázatbeli szolga az Urától? Tízezer tálentum adósság elengedését! Ez a tízezer tálentum mai magyar pénzben kb. százmillió forint. Emberi viszonylatban elképzelhetetlen, hogy ekkora adósságot egyszerűen törölni lehessen valakinek! Valóban olyan történetet mond el Jézus, ami a valóságban lehetetlen. Pszichológiailag, gazdaságilag, pénzügyileg, jogilag és taktikai szempontból teljesen képtelenség! Ilyen nincs! Valóban, ember és ember közötti viszonyulásban ilyen nincs! Sem ekkora adósság, sem ilyen könyörület az adóson. De Isten és ember közötti viszonyulásban van!
Ami a pénz világában soha nem fordulhatna elő, az minden vasárnap megismétlődik itt, a templomban közted és Isten között. Itt mindig nagy leszámolás történik. Ide mindig úgy jövünk, mint reménytelenül eladósodott, hűtlen szolgák, akik nem tudunk fizetni. Itt újra az evangéliumot, a nagy örömhírt halljuk, hogy Isten eltörli az adósságot, megbocsátja a bűneinket Jézus érdeméért. A golgotai kereszt, ami köré vasárnaponként összegyűlünk, arról beszél, hogy ki van fizetve a váltságdíj. Nincs többé adósság, átvállalta Jézus, az Isten Fia. El van intézve az elégtétel, fel vagyunk mentve. Mához egy hétre újra megteríti az Úr az Ő asztalát számunkra, és hív: “Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik” (1Kor 11,24) - azután kinyílik a templom ajtaja, és mi, mint a példázatbeli szolga, megkegyelmezetten, fölmentve az adósság alól, kimegyünk a világba, az emberek közé. És akkor mi van tovább?
A példázatbeli szolga, amikor kiment az ura színe elől fölszabadultan, megkegyelmezetten, találkozott az utcán egy szolgatársával, aki tartozott neki valami csekélységgel. Nem egészen százforintnyi összeggel. És mit tesz? Tudjuk. Rátámad, fojtogatja, követeli rajta a tartozást. Mikor az nem tud fizetni, börtönbe vetteti. Szörnyű, ugye? Ennek a szolgának nem jutott eszébe, hogy a szolgatársának a kicsi adóssága annak a mérhetetlen nagy adósságnak egy része, amit most engedett el neki az Ő Ura?! Nem az lett volna a természetes, ha ez a szolga, amikor meglátja a szolgatársát, elújságolja neki, mi történt vele az előbb? Boldogan tudtára adja, hogy most már nem tartozik semmivel, hiszen az a száz forint egyik részlete annak a százmilliónak, amit neki töröltek? De nem! Ez az ember semmit sem értett meg abból a kegyelemből, ami vele történt! Sem abból, hogy ez őt mire kötelezi. Vajon mi jobban megértjük-e? Hogyan viselkedünk, kimenvén a templomból? Mi is megkegyelmezetten, bűnbocsánattal, megajándékozottan megyünk ki innen, hamarosan találkozunk az utcán a szomszédunkkal, otthon a házastársunkkal. Azután holnap a hivatalban a kollégánkkal, aki mindig olyan barátságtalan, vagy a gyárban azzal, aki annyiszor megmérgezte már az életünket. Azokkal az emberekkel, akik ostoba nézeteikkel már annyi bosszúságot okoztak.
Kimenvén innen, találkozunk embertársunkkal, a szolgatársunkkal, akiket mint adósainkat tartunk számon. Mert ilyen adós szolgatársa mindenkinek van. Most talán valaki a feleségére gondol, aki miatt annyiszor elkeseredett már, akitől nem kapja meg, amivel egy asszony tartozik a férjének! Esze ágában sincs megváltozni. Talán valaki a férjére gondol, akiről tudja, hogy nagyon sokszor marad adós a hűséggel, a gyöngédséggel. Borzasztó, hogy mit vétkezik a családjával szemben! Még csak bűntudata sincs a nyomorultnak! Eszébe sem jut, hogy adós! Vagy talán a hivatali kollégájára gondol most valaki, aki intrikál ellene, aki miatt nem részesült előléptetésben. Vagy a szomszédasszonyára, aki olyan valótlan pletykákat terjesztett róla. Vagy azokra a fajtájú, nyelvű és vallású népekre, akik annyi bajt okoztak a más nyelvű és vallású népeknek. Amint kilép a templomból, rögtön találkozik valakivel a szolgatársak közül, aki adósa. Szembejön valaki, aki eszébe juttatja az ilyen százdénáros tartozásokat. És mi, akik a templomból jövünk, fölhorkantunk magunkban: ez az a nyomorult, aki tönkretette az életemet, aki meglopott, megcsalt, becsapott, szerencsétlenné tett!
Pedig ezeknek az embereknek az adóssága velünk szemben még csak nem is századrésze annak a tartozásnak, amit Isten nekünk törölt! Képesek vagyunk-e belátni, hogy ez az adósság is, amit mi követelünk másoktól, annak az adósságnak egy része, amit Isten már elengedett nekünk? Minden ember, akinek tartozása van velünk szemben, olyan ember, akivel szemben mi tartozunk! Tudom, hogy ezt nagyon nehéz elismerni, hát még meg is valósítani! Mit, hogy még én tartozom annak az asszonynak, aki tönkretette az életem? Még én tartozom annak a férfinak, aki olyan közönségesen bánt velem? Még én tartozom annak a rosszindulatú kollegának, gőgös főnöknek? Én? Mivel? Mivel tartozom én annak, aki engem megbántott, megszégyenített, megalázott, megcsalt? Ne feledd sohasem, hogy te a templomból jössz! Onnét, ahol azt hallottad, hogy a milliárdos adósságodat elengedték! Te az Úrtól jössz, amikor szembejön veled az utcán, vagy otthon, vagy a munkahelyeden a szolgatársad, aki neked adós. Most talán valaki azt gondolja, hogy mi köze van annak a másik embernek ahhoz, hogy én honnan jövök? Hogy én a templomban voltam, hogy én a bűnöket elengedő Istentől lépek ki? Mi köze ehhez az én adósságomnak? Ez az én privát ügyem! És neki a torkának! Atombombával vagy anélkül! Csak nem leszek balek? Nem hagyom benne, amivel tartozik! Behajtom rajta! És máris fojtogatjuk a nyomorultat. Ha másként nem, legalább gondolatban, indulatokban, szavakkal vagy tettekkel, ahogy lehet, végül is megérdemli! Nem így szokott lenni?
De hát mit is tehetnénk egyebet? - Mit? Hát megbocsátani! Nemcsak hatszor vagy hétszer, hanem hetvenszer hétszer! A megbocsátással soha nem lehet eljutni odáig, hogy de most azután elég! Nincs tovább! De van tovább! Megint megbocsátani! Vég nélkül! Ha a keresztyénség ezt az elmúlt kétezer esztendő alatt valóban megtette volna, akkor most nem lenne olyan mérhetetlenül megterhelve az emberekkel és népekkel szemben! Megbocsátani? Mi az, hogy megbocsátani? Nem bagatellizálni a bűnt, az adósságot. Nem azt mondani, hogy az a száz dénár nem is olyan nagy dolog! Nem! Hanem megbocsátani! Megpróbálni úgy nézni arra, aki bánt, ahogyan Isten nézett reánk itt a történetben. Megpróbálni úgy látni az illetőt, hogy Ő is az Isten könyörülő szeretetének a tárgya! Próbáld meg otthon, családi konfliktusok idején, a hivatali feszültségek közepette, a politikai indulatok között! De igazán próbáld meg Isten szemével nézni azt, aki adós! Merj megbocsátani neki! Ne szégyelld, ha bolondnak tartanak emiatt! A keresztyén embernek az a hivatása, hogy bizonyságot tegyen Isten hihetetlen szeretetéről! A megbocsátás olyan érthetetlen és lehetetlen cselekedet, amelyben tükröződik valami Isten érthetetlen és lehetetlen golgotai cselekedetéből! Az is érthetetlen és lehetetlen volt, ami a kereszten történt.
Azután nemcsak a másiknak tartozol azzal, hogy megbocsátasz neki, hanem önmagadnak is. Aki nem képes megbocsátani, tönkremegy bele! Higgyétek el: sokan azért mennek tönkre lelkileg, erkölcsileg meg testileg, mert nem tudnak megbocsátani! Itt a példázatban is látjátok: ez a szerencsétlen szolga, aki rátámadt a szolgatársára, tényleg belepusztult abba, hogy nem bírt megkönyörülni a szolgatársán. Neki volt baj, hogy nem tudott nagylelkű lenni az adósával szemben! Mindnyájan bűnbocsánatból élünk. És a szó szoros értelmében tönkremegyünk, ha nem tudunk megbocsátani!
Nos hát, ismét eljöttünk ma ide, a templomba, és itt kiderült, hogy Istennel szemben milliárdra rúgó tartozásunk van. És az egészet most megint leírta Isten, áthúzta Jézus vérével, fölmentett bennünket! Most hajlandók lennénk azt hinni, hogy ezzel el van intézve minden, mehetünk haza! Nem, atyámfiai! Most kezdődik valójában a kapott bűnbocsánat realizálása vagy elvesztése! Amikor kimegyünk a templomból az életbe, az emberek közé! Azok közé, akik a megbocsátásunkra, a könyörületünkre, a szeretetünknek a cselekedeteire várnak? Nem, hanem akik talán egyáltalán nem is várnak erre. Isten vár arra, hogy az emberekkel úgy bánjunk, ahogyan Ő bánt velünk. Isten várja, hogy tanuljunk meg igazán jól imádkozni: “És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek”. (Mt 6,12)
Ámen
Dátum: 1960. december 11.