A Budapest-Déli Egyházmegyénk összes gyülekezete ezen a mai napon három különböző helyen gyűlik össze csendesnapra, hogy elmélyüljenek a keresztyénség nagy adventi váradalmában, az ítéletre visszajövő Úr Jézus várásában. A budai oldalon levő gyülekezetek itt, a mi templomunkban tartják ezt a csendesnapot, amelyen - az egységes program szerint most mi is - a visszavárt Krisztus felé fordulunk, és az egész napon át Bibliánknak azokat a kijelentéseit tanulmányozzuk, amelyek Jézus második visszajövetelével kapcsolatos nagy titkokat és tudnivalókat tárják elénk. Ezért foglalkozik már ez a mostani igehirdetés is a nagy adventi reménységnek azzal a részletproblémájával, hogy mit jelent: várni Jézust! A többi problémájával majd a többi igehirdetés foglalkozik.
Jézus ebben a példázatban az Ő gyülekezetét, a keresztyén egyházat olyan társasághoz, olyan tíz nyoszolyólányhoz hasonlítja, akik “elő vévén a lámpásaikat, kimenének a vőlegény elé”. Ennek a képnek a lényege az, hogy a keresztyén életforma a várakozás állapotában lévő életforma. A keresztyén gyülekezetnek a lényegéhez tartozik hozzá, a keresztyén magatartásnak az egész jellegét fejezi ki az, hogy egy bizonyos váradalom tölti el, valamiféle váradalom feszül benne. Mégpedig örvendező váradalom! Valami nagy jónak a várása. Tudjátok, milyen nagy dolog ez, milyen jó dolog ez? Akkor értjük meg, ha az ellenkezőjére gondolunk: milyen tragikus az, ha valakinek már nincs várni valója! Nem vár semmit, nem vár senkit! Egy ember rendszerint nem a reá nehezedő terhek súlya alatt omlik össze, hanem az alatt, hogy nem bírja elképzelni, hogy ez még lehet valamikor jobb is. Tudjátok, mi a reménytelenség? Az, hogy az ember nem tud már jót várni! Akinek már nincs mit várnia, az maga sem tudja, miért él. Nos, a keresztyénségnek van váradalma! A keresztyén ember egy nagy, örvendező várakozás izgalmában élő ember!
De hát mit várunk mi? Mi jót várhatunk mi? Mire számíthatunk? Mi jön reánk még? - Érdekes lenne végigvizsgálni, milyen váradalmak élnek ma az emberiség tudatában. A legtarkább képek vonulnának el előttünk: a mindent elpusztító atomháborútól a mindent kiegyenlítő, boldog aranykorszakig, vagy a nihiltől, a semmitől a tökéletes földi paradicsomig. Mi lesz hát? Ki tudná ezt megmondani? Ki tudná akár csak azt megjósolni, hogy mire virradunk holnap? Senki emberfia! - Nos, a Biblia másképpen tanít meg föltenni a kérdést, nem úgy, hogy mi jön, hanem úgy, hogy ki jön? Nem úgy, hogy mit várhatunk még, hanem úgy, hogy kit várhatunk? És így egészen más perspektívája van a "mi"-nek is.
Kit várunk? Jézust! A keresztyén egyház olyan embereknek a közössége, akik elszántan, örömmel, boldogan várják az Ő Urukat. Várják azt a pillanatot, amikor Jézus kilép abból az inkognitóból, amiben földi tartózkodása idején itt járt, és mindenek szeme láttára leleplezi azt, amit az Övéi eddig is hittek, de nem láttak: hogy valóban Ő az, Akinek adatott minden hatalom mennyben és földön! A mi váradalmunk tehát arra irányul, hogy találkozzunk magával az Úrral! Ma még hitben járunk, nem látásban. És Azt, Akiben most látatlanul hiszünk, a nagy találkozásnál majd látni is fogjuk. Igen, az az egyház, amely így dicséri Jézust: “Leszállt a mennyből hívni és eljegyezni őt, Megváltva drága vérén a váltságban hívőt.” (392. ének 1. v.) Ez az egyház most abban a váradalomban él, hogy “Míg látomása egykor dicsőn beteljesül, S a győzedelmes egyház Urával egyesül.” (392. ének 4. v.) Ezt várjuk. Ez a mi adventi váradalmunk. De elég reális dolog ez?
Hallottam egyszer egy holland asszonyról, akinek a férje nem jött vissza a tengerről, a halászatból. Az asszony nem akarta elhinni, hogy a férje odaveszett. Minden reggel kiment a tengerpartra, kémlelte a messzeséget, várta vissza élete társát. Éveken át... Amikor az emberek látták, résztvevő szánalommal tárták szét a kezüket, hogy szegény asszony, már nem normális! - Vajon a mi adventi váradalmunk is nem ilyen eszelős váradalom-e? Nem várunk-e mi is olyan Valakire, Aki már régen meghalt? De igen! Olyan Valakire várunk! De az, Aki régen, ott a Golgotán meghalt, a halálból is feltámadt, és most is él! Olyan reális, konkrét Valakire várunk, Aki már egyszer eljött, itt volt, Akiben maga Isten jött közénk erre az eltévedt bolygóra, ebbe a kisiklott történelembe. És akkor, azon az első karácsonyon, amikor először eljött: ezen a világon valami új kezdődött. Tehát Jézus már egyszer eljött. - És tulajdonképpen ma is mindig újra jön. Jön az Igéjében és Szentlelkében. Jön oda, ahol emberi szívek bizalommal nyílnak meg Előtte, magukat engedelmességben odaadják Néki, és hittel imádkoznak Hozzá. Ő mindig újra jön ma is oda, ahol egy gyülekezet egybegyűlik az Ő Igéje és sákramentuma köré. Erre a Jézusra várunk - arra, Aki eljött, Aki Lélekben most is itt van. Ez a Jézus jön el majd hatalommal és dicsőséggel. Egy dolog bizonyos: Isten nem hagyja ezt a világot, s benne az Ő gyermekeit a végső kétségbeesés, a végső mélység kitátott torkába zuhanni! Isten nem hagy magunkra a bűnünkkel, a félelmeinkkel, a nyomorúságunkkal, a halálunkkal... Túl nagy áldozatot hozott már értünk, túl sokba vagyunk mi Neki, nem hagyja abba, amit elkezdett! Újra eljön, jön a vigasztalásával, jön a békességével, üdvössége teljességével. Jön szeretetének győzelmi ünnepével és az Ő igazságának az ítéletével! Övé a jövendő! Az Ő kitárt karja felé áramlik az idő, halad a történelem: jön Jézus! És ha a világ azt mondja is ránk, hogy eszelősek vagyunk, meghibbantunk, akkor is várjuk Őt, mert Ő mondta, hogy az Ő követői hasonlatosak ahhoz a tíz szűzhöz, akik “elővévén az ő lámpásaikat, kimenének a vőlegény elé”.
De vajon igazán hasonlatosak vagyunk-e mi, mai Krisztus-hívők, ahhoz a tíz szűzhöz? Valóban az határozza-e meg az egész keresztyén életformánkat, hogy várjuk Jézust? Vagy ez is csak olyan üres tétellé vált már, ami mögül régen eltűnt minden tartalom? Nem éppen ez hiányzik-e belőlünk a legjobban, a várakozásnak ez a lelke? És vajon nem a várakozás lelkének e hiánya miatt lettünk-e, mai keresztyének, olyan elesettek, színtelenek, ízetlenek, jellegzetesség nélküliek, világhoz hasonlók? Jézus gyülekezete mindig annyira erős és annyira eleven, amennyire igazán Jézust váró gyülekezet, amennyire valóságosan tudja várni az ő Urát! - Hiszen éppen ez a váradalom emel fölül a hétköznapok szürkeségén! Egyszer a Normafa lejtő tetejéről, a Szabadság-hegyről néztem vissza arra a területre, ahol lakunk, és akkor vettem észre, hogy milyen szép minden. Odalenn nem is látszik a hétköznapi, ismerős házak között járva, hogy milyen szép, csak innen felülről nézve. Nos, a Krisztust váró ember ilyen magasabb szemszögből, a csillagok távlatából, az örökkévalóság perspektívájából nézi az életet, és ezért mindig szépnek látja, mindig meglátja benne a szépet. Ez a váradalom emel az emberi kicsinyesség fölé is, és tesz szabaddá, nagyvonalúvá. Mert nézzétek: aki tudja, hogy jön Jézus, az Örök Bíró, és megfizet kinek-kinek a cselekedete szerint, az egy csomó felesleges erőpazarlástól mentesül: nem tartja számon a sérelmeket, haragos, bosszús indulatokat, az mindig meg tud békülni az ellenségével is, meg tud bocsátani akárkinek. Valóban rengeteg energia szabadul fel az ember lelkében a jó irányba, ha rá tudja bízni az ítéletet az Úrra. Továbbá a Krisztus-várás emel a felelőtlenség, a könnyelműség fölé - mert ez a váradalom ébren tartja bennem a számadás kötelezettségét. Ha tudom, hogy Jézus visszajön, és maga elé állít, akkor nem bánhatok akárhogyan az emberekkel, nem tölthetem akárhogyan az időmet, nem végezhetem akárhogyan a munkámat, hiszen minderről be kell számolnom majd egyszer. Érzitek már, hogy mekkora erő, milyen ajándék az, hogy várjuk Jézust?
Ezzel már arra is utaltam, hogy miként történjék ez a várás. Mert várni többféleképpen lehet. A mi ádventi váradalmunk nem olyan tétlen várakozás, mint ahogyan a medve várja nagy téli álomba merülve a tavasz ébredését. Sem olyan bosszantó várakozás, mint ahogyan háborús időben a krumpliért sorban állva vártuk, hogy jut-e még nekünk. Sem olyan bizonytalan várakozás, mint ahogyan a lottó-tulajdonos várja a húzás eredményét, hanem valami egészen más. Milyen? Ehhez a tíz szűz példázatának a szimbolikáját kell jobban megérteni. Íme, ezt olvassuk: “Öt pedig közülük eszes vala, és öt bolond. A kik bolondok valának, mikor lámpásaikat elővevék, nem vivének magukkal olajat; Az eszesek pedig lámpásaikkal együtt olajat vivének az ő edényeikben”. Az olaj kérdése körül fordul meg az, hogy valaki helyesen vagy helytelenül várja Jézust. Az olaj a Bibliában mindig a Szentlélek jelképe, a Krisztus Lelke. Az tehát a legfőbb kérdés, hogy benned van-e Jézus Lelke? Pál nagyon határozottan mondja a Római levélben: “A kiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé.” (Róm 8,9) Akiben tehát nincs a Krisztus Lelke, az nem igazán az Övé, hanem csak látszólag, csak külsőleg. Tehát lehet valaki úgy ott a Krisztus-várók seregében, hogy valójában mégsem a Krisztusé! Lehet, hogy keresztyén nevelést kapott, Bibliája van, áldozatoktól sem riad vissza, tagja külsőleg a gyülekezetnek, készül is a menyegzőre, már a lámpa is a kezében van - tehát nem cinikus, nem hitetlen, nem istenkáromló, külsőségeiben is vállalja az Isten népéhez tartozást -, és egyszer majd, a nagy találkozásnál mégis kiderül, hogy nem a Krisztusé! Valamije hiányzik. Nincs benne a Krisztus Lelke! Hadd mondjam ezt így: a jézusi lelkület, vagyis a megváltás valóságának az átéléséből eredő krisztusi gondolkodás, érzület, indulat, beszéd és cselekvés. Így te magad is megvizsgálhatod a cselekedeteidből, a mindennapi életedből, abból, ahogyan jársz-kelsz a világban, ahogyan az események hatnak rád; az indulataidból, vágyaidból, amikkel tele van a lelked; az élettársaddal, gyermekeiddel, szüleiddel való viselkedésedből te magad megvizsgálhatod, hogy van-e benned olaj: Jézus Lelke, Krisztusi lelkület?! Ha valaki csal, ha valaki becsapja az embereket, ha valaki hazudik a hitvestársának, ha valaki nem teljes tőle telhető erővel végzi a világi munkáját, ha valaki veszekszik, pöröl, és így tovább, abban nyilván nem Jézus Lelke világít. Az olyan, mint a bolond szüzek, akik bár szintén várták a Vőlegényt, mégis lemaradtak a menyegzőről!
Sőt a példázatban még nem is csak olajról, hanem egyenesen olajtartalékról van szó. Olaja az öt bolond szűznek is volt, csak olajtartaléka nem. Ne tévesszen meg hát senkit az, ha időnként fel-fellobban benne valami mennyei fény, egy-egy áhítatos pillanatban, vagy ünnepi hangulat meghatottságában átvilágít valamilyen jó cselekedetében, szavának a lámpásából valami szent sugár - nem elég a fellobbanás, az ígéretes kezdet! A Vőlegény késik, és közben besötétedik - a Krisztust várók is elalusznak mind, egyszer mindnyájan elaluszunk... És majd az álomból riaszt a kiáltás: Ímhol jő a vőlegény! Jöjjetek elébe! És akkor már nem lesz idő pótolni az elmulasztottakat. Amit el nem végzett valaki az “elalvás” előtti időben, azt sohasem pótolhatja többé! Ha az elalvás előtt nem égett a szíved Krisztusért, a felébredéskor már hiába kapkodsz! Az elalvásig terjedő időt kell “eszesen” kihasználni, vagyis felkészülni, olajat beszerezni! Mert ma még lehet olajat kapni! Van a te számodra is! De nem énnálam, sem valaki másnál! Egymástól nem kérhetünk kölcsön! Erre is figyelmeztet Jézus ebben a példázatban! A bolond szüzek az eszesektől akartak kölcsönkérni, de hiába! Minden egyebet lehet kölcsönözni: pénzt, ruhát, gondolatot, de ezt az olajat nem! Hitvalló őseinktől kölcsönvett vallásossággal senki sem mehet a Vőlegény elé! Hiába hívő a fiad vagy az édesapád vagy a hitvestársad: ők nem segíthetnek rajtad! Annak az olajnak a te szívedben kell lennie! Azt neked kell közvetlenül az Úrtól elkérned, beszerezned! Milyen jó, hogy a Szentírás tele van biztatással, hogy csak “Kérjetek, és adatik néktek!” (Mt 7,7) Kérjetek Szentlelket, és megadatik néktek! Néked is jut bűnbocsánat, új szív, békesség, öröm, győzelem, tiszta élet, üdvösség: olaj, Szentlélek, krisztusi lelkület. Kell-e?
Nos, hát:
Az Úr elé ha tárod A szív alázatát,
Őt nem hiába várod: Betér hozzád, megáld.
A testi gőg: halál! De bűnödet ha bánod,
Szent Lelke bőven árad, S a szív üdvöt talál.
Ó, Jézusom, szegényed Kér, vár, epedve hív:
Te készítsd el: tenéked Lesz otthonod e szív.
Jer hű szívembe hát! Habár szegény e szállás,
De mindörökre hálás, Úgy áldja Krisztusát.
(312. ének 3-4. vers)
Ámen.
Dátum: 1960. december 4.