Minden különösebb bevezetés nélkül hadd mondjam meg azonnal a legelején, hogy a felolvasott igéknek az alapján a gondviselésről szeretnék beszélni. Gondviselés! Ez az, amit a legtöbb ember Isten dolgáról egyáltalán tud, amit a legtöbb ember, aki Istenre gondol, Istentől igényel, ameddig a legtöbb embernek a hite, akármilyen botladozó, gyenge, bizonytalan is, egyáltalán eljut. Amit a legtöbb imádságban kérni szoktak. Igen, a gondviselés. És ez valóban nem kis jelentőségű dolog. Ha nem tudnám, hogy a világ és benne az életem egy gondviselő szeretetnek az oltalma alatt van, valóban ijesztő lenne az élet. Valóban nagy pech lenne élni. De lám, Jézus is ezt mondja, az egész Szentírás is mindig újra arról beszél, hogy ez a világ nincs magára hagyva, van, aki törődik vele. Nem olyan ez a földgolyó, mint a nagy világűrbe dobott óriás labda, amelyik zuhan-zuhan valahonnan valahová, vagy sehonnan sehová. Nem! Ez a sáros, olykor piszkos, utálatos, rengeteg bajjal teli glóbusz, rajta ezzel a furcsa élettel, tartozik valakihez. Atyja van, aki szereti, aki gondol rá, aki törődik vele, aki jól tudja, mire van szüksége.
Mintegy tíz nappal ezelőtt jártam Baranyában, abban a kicsiny gyülekezetben, amelyiknek a lelkipásztora pár hete itt prédikált, és az akkori második perselypénzt, összeg szerint 1700 Ft-ot a temploma tatarozására elvitt. Három estén át prédikáltam abban a templomban. Amikor az első este kijöttünk az istentiszteletről, egyik presbiter odaállt elém és könnyező meghatottsággal köszönte, hogy a nagy fővárosi gyülekezet a kicsi baranyai gyülekezet felé kinyújtotta segítő kezét, és többek között szó szerint ezeket mondotta: Mondja meg otthon nagytiszteletű úr a pasaréti gyülekezet tagjainak, hogy nem is tudják, milyen nagy örömet okoztak nekünk! Nem is tudják, milyen nagy jót tettek velünk. Velünk eddig senki sem törődött, és most megéreztük, hogy nem vagyunk egyedül, gondolnak ránk, szeretnek bennünket! Íme, átadom az üzenetet, és egyúttal rögtön illusztrációnak is hadd használjam fel: lám, törődnek vele, gondolnak rá. Még ha ember is az, akinek a gondoskodó szeretetét megérezzük, milyen jó! Hát még, ha Isten az, aki törődik velünk, gondol ránk és szeret bennünket. Milyen nagy kiváltság tudni azt, hogy a mi Atyánk uralkodik e világ felett, és Ő jó, tökéletes, igazságos, kegyelmes, bűnösnek megbocsátó, bűnt büntető Isten!
”Minden gondotokat őreá vessétek, mert néki gondja van reátok." (1Pt 5,7) És nektek még a fejetek hajszálai is mind számon vannak előtte, egy sem eshetik le onnét az Ő tudta és akarata nélkül. ”Jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle”. (Mt 6,8) Nos, igen, ez a gondviselés! Ez a hagyományos elképzelés Istennek arról a munkájáról, amit úgy nevezünk: gondviselés. És ez mind nagyon szép és jó, illetve szép és jó volna, ha olyan gondviselés-szerűen történne. De ha körülnézünk e világban, a magunk és mások életében, az az isteni gondviselés sokszor bizony elég problematikussá válik: A tények, vagy legalábbis amit látunk, bizony sokszor nagyon ellentmondanak annak, amit a gondviselésről tudunk, gondolunk.
Íme, éppen Jóbnak is az esete. Tudjuk, hogy alakult ennek az igaz embernek a sorsa: ahogy a legkevésbé vártuk volna. Mondjuk, ahogyan a legkevésbé érdemelte volna a mi emberi mértékünk szerint. Elvesztette a vagyonát, a gyermekeit mind egy szálig egy szerencsétlenség következtében, majd az egészségét is, sőt még a felesége lelki segítségét is. Mintha csak a második világháború egyik nagyon tragikus sorsú áldozata lenne! Pedig jó ember volt. Istenfélő. Imádkozó. Mi valahogy jobb sorsot szántunk volna neki, mint Isten. Különösen, ha olyat látunk, hogy néha hitvány, üres lelkű, gonosz ember valaki és mégis minden sikerül neki az életben. Egészséges, családi életében soha semmi baj, nagyszerűen boldogul, szerencsés mindenben. Hol itt a gondviselés?
Igen, ez az egyik nagy probléma: annyi szenvedés, igazságtalanság, olyan káosz van ebben a világban, hogy bizony sokszor alig-alig lehet felfedezni valami isteni gondviselés nyomait az eseményekben. És valóban, ha e világban lejátszódó eseményeket, sorsokat nézzük, akár kicsiben, akár nagyban, bizony néha egyáltalán nem látszik, hogy egy értelmes és igazságos hatalom intézi a dolgokat. Sőt, ennek az ellenkezője látszik. Az, hogy mintha az egész történelem csak a vak véletlen játéka, ok és cél nélküli káosz lenne. Mert az is igaz, hogy olykor mintha érvényesülne valamelyes erkölcsi világrend, mintha valóban úgy lenne, hogy a jó is, a rossz is elnyeri méltó jutalmát, illetve büntetését, de az is igaz, hogy néha mintha éppen fordítva lenne: mintha a rossz kapna jutalmat, és a jó büntetést. Hány olyan esetet láttunk a háborúban, hogy Isten házát telitalálat érte, és ugyanakkor egy lebuj mulató, ahol már sokan tönkrementek erkölcsileg is, egészségileg is, épen maradt. Tudunk olyan esetekről, hogy valakinek, köztiszteletben álló, erkölcsileg tekintélyes embernek, akinek már két fia ott pusztult a háborúban, a háza is összeomlott az ostrom alatt, és ugyanakkor egy másik valaki, aki egész vagyonát az első háború alatti hitvány üzleteiből csalta össze, családilag is, vagyonilag is érintetlenül úszott meg mindent! Hát hol itt a gondviselés? Hát ilyen jól tudja a ti mennyei Atyátok - kérdezhetné valaki gúnyosan -, hogy mire van szükségetek?
Az a bizonyos gondviselés, amiről a Biblia nagyon is beszél, nem egyenlő egy erkölcsi világrenddel, nem arról van szó, hogy ebben a világban működik egy mindent kiegyenlítő matematikai világmechanizmus. Ilyen nincs. Nem egy erkölcsi mechanizmus áll az események mögött, hanem egy személyes Isten: a ti mennyei Atyátok. És ez az Isten a Bibliában nem úgy jelentette ki magát, mint egy erkölcsi világrend garanciája, sem nem úgy, mint aki a jót jutalmazza, a rosszat bünteti. Az evangélium éppen valami másról beszél: a meg nem érdemelt kegyelemről. Jézus keresztje, és amit az jelent, minden szerintünk való jóságnak és érdemnek a fogalmával homlokegyenest ellentétben álló. A Biblia nem tanít olyat, hogy Isten a jót megjutalmazza, a rosszat pedig megbünteti. Sőt, ennek minden hívő ember éppen az ellenkezőjén csodálkozik mindig. Azon, hogy Isten őt, a gonoszt, jutalmazza, örök élettel ajándékozza meg, a jót pedig, Jézust, bünteti, kárhozattal sújtja. Éppen ez az evangélium a Bibliában. Az örömhír. A Biblia, a maga nagy realizmusában, bizony nagyon is elismeri, hogy ezen a földön sok mindenfajta baj, nyomorúság, igazságtalanság van, sőt a földi események középpontjába egyenesen az elképzelhető legnagyobb nyomorúságot és igazságtalanságot állítja: a golgotai kereszt eseményét, és éppen ebben leplezi le Isten legteljesebb jóságát. Vagyis Istennek a válasza a világ nyomorúságaira, szenvedéseire nem az, hogy felemel valamiféle mennyei varázspálcát, és azzal mindent kiegyenlít, helyrehoz, rendbe rak, sem nem egy elmélet, egy teória, ami mindent megmagyaráz, hanem a szeretetnek egy olyan tette, ténye, cselekedete, amivel a nyomorúságunkat a magáévá teszi, amivel a bajunkban mellénk áll, amivel a vele való közösségünket, kapcsolatunkat helyreállítja, és ezzel már a legnagyobb bajunkat el is veszi. Ezt értsük meg hát jól: a gondviselést nem lehet megismerni máshonnét, csak Jézus keresztjéből és feltámadásából. Az, hogy van egyáltalán gondviselés ebben a világban, nem demonstrálható, nem mutatható ki az élet folyásából, az emberi sorsnak alakulásából, vagy legalábbis nem mindig látszik világosan. Mi nem látjuk a gondviselést, hanem hisszük a gondviselést, mégpedig azért hisszük, mert hiszünk Jézus halálában, feltámadásában, és mert Jézus halálán, feltámadásán át láttunk Istennek a szívébe. Megismertük az Ő szeretetét. Ezért igenis: hisszük, hogy jól tudja a mi mennyei Atyánk, mire van szükségünk!
Van itt azonban még egy másik probléma is: mert mintha nemcsak Isten, az Atya irányítaná a dolgokat a Földön, hanem mintha mellette más erők is működnének. Ki szabja meg azt, ami történik? Ki áll az események mögött? A vak véletlen, vagy fizikai, pszichikai törvényszerűségek, vagy az ember, vagy sátáni hatalom, vagy Isten? Itt van Jób példája éppen. Miként került ilyen nagy nyomorúságba? Azt is lehetne mondani, hogy a természetben levő erők következtében gyermekei viharban pusztultak el, őt magát betegség emésztette. De ugyanakkor bizonyos emberek is felelősek a nyomorúságáért: a szabeusok hajtották el az állatait, felesége kínozta lelkileg. De az is kitűnik a leírásból, hogy a sátáni hatalom is erőteljesen közreműködött, ő akarta mindenképpen elbuktatni Istennek ezt a gyermekét. És mindennek ellenére, mindenek felett mégis Isten tartja minden rész-esemény gyeplőjét a kezében. Mármost hogy a különböző motívumok miként szövődnek össze Jób sorsává, ez az, amit mi logikusan kielemezni sohasem fogunk tudni. De hogy mindezekben mégis Isten az, aki irányít, uralkodik és győz, megint csak Jézusban válik nyilvánvalóvá előttünk. Íme, Jézus keresztjénél is lehet azt mondani, hogy lám, a természet diadalmaskodik. A testi kimerültség következtében hal meg Jézus. De ugyanakkor azt is mondhatjuk, hogy lám, győzött az ember, hiszen főpapok, farizeusok, Pilátus, római katonák juttatták keresztre, ölték meg. De ugyanígy mondható az is, hogy a gonosz hatalom diadalmaskodott: sikerült neki végre elérni Jézus halálát. És mégis nyilvánvaló, hogy Isten uralkodik, mert itt az Ő üdvözítő akarata hajtatik végre, a megváltás jön létre, Isten országa győzedelmeskedik.
Íme, megint odajutottunk, hogy csak Jézus keresztjénél lehet igazán hinni a gondviselésben. Igen, azért hihetünk Isten gondviselő hatalmában, mert hiszünk Jézus halálában és feltámadásában, és rajta keresztül Isten szeretetében és hatalmában. Ha ott, a Golgotán minden más egyéb természeti hatalom, emberi és sátáni gonoszság felhasználásával is Isten szeretete győzött, akkor minden más szituációjában az életnek is erre a szeretetre lehet számítani. És csakis erre lehet biztosan számítani. Nem megérteni kell hát az isteni gondviselés titkait, hanem bízni a gondviselő Istenben. Mert nem egy formulában, megvilágosító magyarázatban oldódik meg a gondviselés sokféle problémája, hanem a teljes bizalomban oldódik fel ez a probléma, abban a hitben, hogy jól tudja a mi mennyei Atyánk, mire van szükségünk. És ez a hit nagyon sokszor hisz annak ellenére is, amit lát. Nem azért hisz, mert... - hanem annak ellenére, hogy... Annak ellenére, hogy semmi felismerhető tervszerűség, semmi irányító kéz nem érezhető az események alakulásában, mégis ennek a tervszerűségnek a jegyében és ennek a kéznek az oltalma alatt él, mert Jézusban úgy ismerte meg az Istent, mint Atyát.
Igen, e világ, meg benne a mi sorsunk is az Atya kezében van. És ehhez a kézhez nekünk csak mint gyermekeknek lehet közeledni. Egy régi-régi történet szerint egyszer egy hajón, amely nagy viharba került, kitört a pánik. Rémülten futkostak, siránkoztak, jajgattak az emberek. Csak egy kisleányka játszott tovább angyali nyugalommal az ebédlőben. Csodálkozva kérdezte tőle valaki: te nem félsz? A kislány ránézett a kérdezőre: miért félnék, hiszen az én édesapán a kormányos! Erről van szó! Mitől félnék, hiszen az én Atyám a kormányos! Ebben a gyermeki viszonyulásban az Atyához, az ijesztő, sötét utakon is, ebben a gyermeki viszonyulásban, és csakis ebben oldódik meg számunkra a gondviselésnek minden problémája!
Ezért:
Istenre bízom magamat,
Magamban nem bízhatom;
Ő formált, s tudja dolgomat,
Lelkem ezzel biztatom.
E világ szép formája
Az Ő keze munkája.
Mit félek? - mondom merészen:
Istenem és Atyám lészen.
(269. ének 1.verse)
Ámen
Dátum: 1961. november 12.