A ma esti elmélkedésünk tárgya a program szerint a megszenteltetés. Tudom, hogy a ”szent” szó a modern embernek nem szimpatikus, nem vonzó. Azok a szentek jutnak eszünkbe, akiket homályos templomok üvegfestményein lehet látni, azok a vértelen, együgyű, ábrándosan áhítatos megjelenésű férfiak és nők, akik valóban anakronisztikusan hatnak a XX. század rohanó világában. Itt most másról van szó. A szentség, amire buzdít az ige, éppen nem valamiféle beteges lelkiállapot, nem túlzó vallásoskodás, és különösen nem egy világtól elforduló, vagy világot megvető kegyeskedés, hanem a legjózanabb, leggyakorlatiasabb, legegészségesebb életforma. A megszentelődés ugyanis nem egyéb, mint a Krisztusban való hitünknek a megélése, vagyis a keresztyénségnek a mindennapi életben való gyakorlati megvalósítása. Egyszerűen és röviden így mondhatnám: ha keresztyén vagy, akkor légy igazán keresztyén! Emlékeztek az úrvacsorai IV. kérdésre? ”Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy ti e kegyelemért hálából egész életeteket az Úrnak szentelitek, és már e jelenvaló világban, mint az Ő megváltottai, az Ő dicsőségére éltek?” Erre minden úrvacsoraosztásnál újra rámondjuk: ígérem és fogadom. Nos, ennek az ígéretnek és fogadalomnak a megvalósítása: ez a megszenteltetés. ”Szentek legyetek...” - mondja alapigénk. Hadd mondjam úgy, ahogyan ma érthető: legyetek keresztyének, mégpedig a szónak eredeti értelmében, úgy, hogy krisztusi életűek, Jézushoz hasonlóak.
Egy lelkészbeiktatás alkalmával az egyik presbiter ezt mondta egyszer az új lelkipásztornak: ”Azt kívánom, hogy ha a nagytiszteletű úrra nézünk, Jézus Krisztus jusson az eszünkbe.” Nos, erről van szó. Igen: úgy élni, járni, forgolódni, munkálkodni e világban, hogy körülötted az embereknek Jézus Krisztus jusson rólad az eszükbe. Hogy megérezzenek valamit rajtad keresztül Jézus jóságából, szeretetéből, békességéből, tisztaságából, derűjéből, jelenlétéből. Ha gyári munkás vagy: krisztusi módon légy az. Ha beteg vagy, akkor krisztusi módon légy beteg. Ha öreg vagy, krisztusi módon légy öreg. Ha apa, vagy férj vagy, keresztyénül légy az, krisztusiasan. Ne felejtsük el soha egy pillanatra se, hogy a keresztyénség nem tan, hanem élet. És ezt azért kell olyan nagyon hangsúlyozni, mert kétezer esztendő óta mindmáig mindig újra hajlandók voltak a keresztyének arra, hogy tanrendszerekben, elméleti vitákban éljék ki a keresztyénségüket. Persze ez mindig könnyebb, mint egy bizonyos életforma megvalósítása. Ma az egész földkerekségen különösen jól meg kell tanulniuk Jézus követeinek azt, hogy a keresztyénség nem tan, hanem élet, azaz a keresztyénség nem egy világnézet a többi között, mellett, fölött, hanem életforma. Egy bizonyos fajta életgyakorlat, amely egyformán érvényes bármilyen világnézetű környezetben.
A keresztyénség nem egy bizonyos ideológia a többiek mellett, vagy a többiekkel szemben. Nagyon helytelen volna, ha valaki hívő ember létére úgy érezné ma ebben az országban, hogy ő a marxista ideológiával szemben keresztyén ideológiát vall. A keresztyénség nem ideológia, hanem életforma, ezért lehet keresztyénnek lenni bármilyen ideológiát valló társadalomban. Nem olyan valami a Krisztus ügye, amit el lehetne intézni egy dolgozószobában, vagy egy bibliakör áhítatos csendjében, vagy egy templomi istentisztelet magasztos óráiban, hanem a keresztyénség olyan valami, amit meg kell élni reggeltől estig és estétől reggelig, mindennap újra.
A keresztyénség életátalakulás, győzelem a bűneink felett, tettekben megélt szeretet, láthatóvá váló krisztusi indulat, mindenkinek szolgáló alázat, röviden: krisztusi élet. És ha nem az, ha csak beszéd, ha csak elmélet, akkor többet árt a Krisztus ügyének, mint az istentagadás. Mert az a keresztyén ember, akiről tudjuk, hogy templomba jár, de a kollegájával szemben önző módon viselkedik; az a keresztyén ember, aki az üzemi konyhán is látható módon imádkozik ebéd előtt, de arról ismeretes, hogy mindig kihúzza magát a nehezebb munkák alól; az a keresztyén ember, aki nem szégyell akár beszélni is bárkinek Krisztusról, de összeférhetetlen, veszekedős természetű; aki gyönyörűen imádkozik a bibliaórán, és képes megszólni egy távollévő testvérét; aki itt a templomban áhítatosan énekel, és otthon képes elnézni, hogy a felesége második műszakban görnyedve egyedül végezze el a nagymosást - az ilyen keresztyén ember magát is áltatja a saját keresztyén mivoltát illetően, és másokat is elriaszt Krisztus ügyétől. Nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben, azaz mozgásban, cselekedetben... A keresztyénség nem tan, nem elmélet, nem tudomány, hanem élet. Mégpedig krisztusi élet. Megszentelt élet. És milyen jó, hogy az! Ezért nem lehet soha megakadályozni, nem lehet soha megtiltani, vagy lehetetlenné tenni. Ki tud megakadályozni abban, hogy szeressem, ki tiltja meg, hogy megbocsássak neki, vagy hogy öröm és békesség legyen bennem? Beszélni nem mindig lehet, de keresztyénül viselkedni, krisztusian élni, azt mindig és mindenütt lehet. A gyárban még jobban, mint a templomban. Ellenségek között még jobban, mint hittestvérek között. Bajban még jobban, mint jólétben. Érzitek már, milyen konkrétan gyakorlati dolog az, amit úgy nevezünk: megszenteltetés? Mennyire igazán ez a legszükségesebb, amit igénk mond: ”szentek legyetek.” Tehát, hogy a keresztyénséget csak elméletileg valló életünk igazán krisztusivá legyen.
”Szentek legyetek”- mondja az apostol és hozzáfűzi: ”teljes életetekben”! És itt megint nagyon hangsúlyos ez a szó: teljes. Nemcsak az élet egyik vagy másik részletében legyetek szentek, krisztusiak, hanem "teljes életetekben”. Rettentő nagy nyomorúságunk az, hogy életünknek nem minden területén engedjük Úrrá lenni Jézust, hanem csak bizonyos területein. Vannak szent és nem szent foglalatosságaink. Az egyik katasztrofális meghasonlás, ami valaha is bekövetkezett a keresztyénség életében: a szent és a világi dolgok közötti elválasztás volt. Felosztottuk az életet szent és világi félre. Vannak szent és világi hivatásaink, szent és világi napjaink, szent és világi épületeink, szent és világi kötelességeink. Azt gondoljuk, hogy így mindkettőt megőrizzük, pedig amikor ezt tettük, mindkettőt megszegényítettük. A világi elem materiálissá vált, és a szent elem éterivé, légiessé, szóval üressé és tartalmatlanná. Egy francia író mondja: Tudod, mi teszi az embert minden teremtmény között a legboldogtalanabbá? Az, hogy egyik lába a véges, a másik lába a végtelen világban van, és felőrlődik a két világ között. Igen, ezt a kétfelé sántikálást sokáig nem lehet csinálni. Két-központú életet sokáig nem lehet kibírni.
De mit cselekedjünk, ha már egyszer ilyen a valóságos élet? Letagadhatatlanul tény: vannak ünnepek és hétköznapok, vannak templomok és gyárak, egyikben orgona szól, másikban gépek zúgnak. Egyikben áhítat, nyugalom, imádság, a másikban verejtékes munka, lázas tempó uralkodik. Van imádság és van kacagás, van úrasztalánál történő evés és ivás, és van zsúrasztalnál történőevés és ivás. Ugyanaz a keresztyén ember hol az egyik, hol a másik világban forog. És ez nem is baj, egészen természetes, csak az a fontos, hogy a különböző helyzetekben is mindig ugyanaz maradjon a cselekedeteinket, a benne való részvételünket meghatározó elv: ”szentek legyetek teljes életetekben”! Vagy ahogyan Pál apostol egy másik igében írja: ”Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére míveljetek”. (1Kor 10,31) Az élet legkülönbözőbb területein is maradjon egy-központú az életünk. Nem ér semmit a bibliaolvasásunk, ha utána Jézust behajtjuk a Bibliánkba, mint a préselt virágot, és nélküle kelünk fel mellőle. Imádságunk sem ér semmit, ha az ámennel együtt az Istennel való életközösségünket is lezárjuk. Ez az a megosztottság, ami ellen szól az ige figyelmeztetése: ”szentek legyetek teljes életetekben”!
”Mindent az Isten dicsőségére míveljetek”. Hadd próbáljam ezt egy példával illusztrálni. Valaki megkérdezett egyszer egy varrogató lányt: nem fárad el a nap-nap után való szüntelen öltögetésben? Ó, dehogy - felelte -, hiszen ez az esküvői ruhám lesz. Azok az öltések nem voltak többé közönséges öltések, mert valami nagy dologhoz kapcsolódtak. Szürke feladataink, unalmas, verejtékes óráink, vagy vidám szórakozásaink és örömeink miért ne kapcsolódhatnának valami még nagyobb dologhoz: Isten dicsőségéhez? Így a szent és profán eggyé válik, a közönséges nem közönséges többé, hanem jelentőséggel és isteni céllal ragyog. A cipőfelsőrész-készítéssel vagy unalmas számadatok könyvelésével is lehet Istennek szolgálni. Lehet úgy padlót felmosni és mosogatni, hogy általa Jézus jelenvalóságát teszem gyakorlativá, reálissá. A legprofánabb és legmateriálisabb munkát is lehet a szentségnek olyan érzésével, illatával végezni, mint a lelkésznek az úrvacsoraosztást. Szentek legyetek teljes életetekben. Azt jelenti, hogy azért vagyok ma itt kiszolgálóként ebben az üzletben, munkásként ebben a műhelyben, tanárként vagy diákként ebben az iskolában, háziasszonyként ebben a konyhában, hogy ebben a helyzetben Krisztus szellemének a megtestesítője legyek. Az Ő szándékát, az Ő szellemét kell a dolgokkal és emberekkel való kapcsolatomban megvalósítani. Ez a megszenteltetés!
”Szentek legyetek!” - mondja az apostol. De ez nem azt jelenti, hogy most már próbáld összeszedni minden erődet, erőltesd meg magad, és akkor is kedvesen mosolyogj, szelíden válaszolj, szerető szavakat mondj, amikor a benned levő ösztönök tiltakoznak ellene. Ha te magad akarsz szentté válni, a legtiszteletreméltóbb szándékod is kudarcba fullad, és csak képmutatássá lesz. Szentté úgy válunk, ha az egyetlen szentre, Jézusra nézünk, őt szeretjük, őt magunkba vesszük. Ha tudjuk, hogy egy egész életre elkötelezettjeivé váltunk Istennek azért, hogy a bűnös életünknek megkegyelmezett. Ha a Krisztusban kapott bűnbocsánatnak az ereje megragadott és Istennel életközösségbe vont. Tehát nem a te cselekedeted által leszel szentté, szent életűvé, hanem Krisztusnak rajtad és általad való cselekedete által.
Maga Krisztus - nem az Ő példája, hanem az Ő élőszemélye - jelenti számunkra a szent életet. Nem arról van szó, hogy utánozzuk Jézust, hanem arról, hogy éljen bennünk Jézus, áradjon szét bennünk az Ő Lelke által maga Jézus! Nem arról van szó, hogy igyekezzünk minél több jó cselekedetre és minél változatosabb szolgálatokra, hanem arról, hogy igyekezzünk minél teljesebb engedelmességre!
Folytassuk hát istentiszteletünket az ámen után, az áldás után, a templom kapuján túl úgy, hogy akár eszünk, akár iszunk, bármit cselekszünk, mindent Isten dicsőségére míveljünk!
Ámen
Dátum: 1961. október 29. (Kelenföld).