Múlt vasárnap arról a kérdésről volt szó közöttünk, hogy ki a nagyobb? Jézus szerint nem az, aki zsarnokoskodik, kiabál, hatalmát érezteti, megfélemlít másokat, megfúr, kizsákmányol alatta és felette állókat, hanem aki szeretettel szolgál. Mióta maga Jézus is az alázatos szolgálatnak az útján járt közöttünk, azóta nincsen alacsony rendű szolgálat többé, azóta a legalacsonyabb rendű szolgálaton is az Ő dicsőségének a visszfénye tündöklik. Azóta a másoknak való szolgálat a krisztusi, tehát a legmagasabb rendű életforma. Itt szeretném most folytatni, mégpedig úgy, hogy egészen mai, konkrét példával hadd mutassam meg, mint jelent szeretettel szolgálni az emberek között az Úrnak.
Schweitzer Albertről van szó, akinek a 85. születésnapját pár héttel ezelőtt ünnepelte a világ. Ő volt az a különös egyéniség, aki 30 esztendős korára már kiváló lelkész, tudós teológiai professzor, Európa-szerte ünnepelt orgonaművész, tekintélyes író volt, és aki minderről lemondva beiratkozott a strasbourgi egyetem orvosi fakultására, azt elvégezte, hogy mint orvos mehessen ki Afrikába, a sok mindenféle nyomorúsággal küszködő négerek gyógyítására. Az ő számára Jézus Krisztus azt jelentette, hogy köteles az Istentől kapott szeretettel az embereknek szolgálni. Hangverseny-körutainak, kiadott könyveinek a jövedelméből kórházakat épített a beteg afrikai négereknek. 1954-ben Nobel-díjat kapott, ezt is az afrikai orvos-misszió bővítésére használta fel.
Amikor megkérdezték tőle, hogy ha már mindenképpen az emberszeretet oltárán áldozta fel az egész életét, miért tette ezt éppen Afrikában, azt válaszolta: Mert az afrikaiak rengeteget szenvedtek az európai népektől. Ki tudná felmérni, mekkora nyomorúságot jelentett számukra a pálinka, meg a sok utálatos betegség, amit mi vittünk hozzájuk? Nem választhatunk hát szabadon, hogy akarunk-e velük jót cselekedni, vagy nem, mert egyszerűen kötelesek vagyunk szolgálni nekik. Ha mi jót cselekszünk velük, ez nem jótétemény a részünkről, hanem vezeklés. Minden olyan valaki helyett, aki fájdalmat okozott, egy olyan valakinek kell kimennie közéjük, aki segítséget, szeretetet visz nekik. És ha mindent megteszünk is, ami az erőnkből telik, akkor sem tettük jóvá vétkeink ezredrészét sem. És amikor azt kérdezték tőle, hogy de hát miért nem mint lelkész ment Afrikába, miért vállalta még külön az orvosi fakultás elvégzését is, azt válaszolta: ”Azt az új magatartást, amivel mi fehérek az afrikai színeseknek tartozunk, csak egyetlen módon tudtam elképzelni: nem mint a szeretet vallásáról való beszédet, hanem mint a szeretet vallásának a tiszta megvalósítását.”
Kicsit talán részletesen idéztem, de azért, hogy egy gyakorlati példával mutassam meg, hogyan is néz ki az a szolgálat, amiről olyan sokat beszéltem. Schweitzer Albert a mai világban a legközismertebb és a legékesebb példája annak a hívő embernek, aki önmagát teljesen mások szolgálatára adja, és akinek a szolgálatát az Úr mások javára hatalmasan felhasználja. Ilyen emberekről van szó tulajdonképpen a fölolvasott igében is. Gedeon és társai olyan emberek, akiket Isten mások javára hatalmasan felhasznált, akik úgy adták magukat az Úr szolgálatára, hogy egy egész országnak javára vált, egy egész népnek haszna volt belőle. Isten Gedeon és társai szolgálatán keresztül egy egész népnek szerzett szabadulást a bajból.
Isten csodálatosan munkálkodik, hatalmas dolgokat végez, amikor emberek eszközül adják magukat neki hozzá. Minden hívő embernek ez a feladata. Ezért vagyunk keresztyének mi is. Tehát azért, hogy mint Schweitzer az afrikai színesek között, Gedeon és társai a saját népük között, mi is mindnyájan a magunk kisebb vagy nagyobb hatáskörében az Úr szeretetének és szolgálatának az eszközei legyünk. Nagyon sokszor volt már szó itt róla, de most hadd hangsúlyozzam újra, hogy az Istenben hívő ember egyúttal Istennek engedelmes eszköze is kell, hogy legyen. Isten nemcsak azért veszi fel veled a kapcsolatot, hogy téged megváltson, hanem azért is, hogy téged felhasználjon. A te életed megváltásával nemcsak az a célja Istennek, hogy számodra az üdvösséget biztosítsa, hanem mindig az is, hogy bevonjon a maga munkájába munkatársnak. Ezért van az apostoli levelekben mindig újra az a felhívás, hogy akik megismertétek Istennek a Krisztusban reátok sugárzó megváltó szeretetét, most már szánjátok oda magatokat Istennek, a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Úrnak, hogy Ő munkálkodhasson tovább a ti szolgálatotok révén a többi ember javára.
Isten a benne hívő embert arra akarja felhasználni, mint itt Gedeont és csapatát, hogy az ő szolgálatuk révén szerezzen szabadulást sok-sok más embernek is a bűnből, adjon erőt és segítséget a szenvedésben, vigasztalást a bajban, szomorúságban. Isten a benne már hívő emberek életével akarja mintegy kiábrázolni, és ha kell elmondatni, hogy mások számára is van bűnbocsánat, szabadulás, vigasztalás és erő. Sőt, feltámadás a halálból és örök élet. Tehát megváltás. Isten, amikor téged a gyermekévé tesz, ugyanakkor barátjává, testvérévé tesz mindazoknak és elsősorban azoknak, akikre valami anyagi vagy lelki teher nehezedik, akik egyedül nem boldogulnak, akiknek segítségre van szükségük. Isten, amikor téged a magáévá tesz, ugyanakkor mindenkiévé is tesz, hogy a mások fájdalma, öröme és terhe a tied is legyen. Ez nagyon felemelő és magasztos gondolat, de tegyük hozzá rögtön azt is, hogy nem minden Istenben hívő ember alkalmas arra, hogy Isten nagy és áldott szolgálatokra felhasználja. Ebben a történetben éppen arról van szó, hogy még a szolgálatra vállalkozók közül is tulajdonképpen csak nagyon kevesen voltak igazán alkalmasak. Íme, mire kiderült, ki az alkalmas, a 30000 emberből 300 maradt, tehát mindössze csak az egy százaléka. Isten különböző próbákkal megrostálja ezt a hadsereget, aminek a következtében alig maradt belőle egy maréknyi, a többi kihullott. Nem volt a többi sem haszontalan, hitvány ember, még csak hitetlen sem, csak nem alkalmas arra, hogy Isten felhasználja őket.
Isten ma is nagyon erősen rostálja az Ő egyházát. Ma keleten és nyugaton egyaránt olyan időt él a keresztyénség, amikor nagy tömegek szakadnak le róla, amikor rengetegen lemaradnak, kihullanak, amikor a keresztyénség nagy tömegeiről egyre jobban kiderül, hogy nem alkalmas arra, hogy Isten a szolgálatuk révén adjon e világ bajaiban segítséget. Csak ha a legszűkebb körben, a magunk gyülekezetében (Pasarét, 1960) nézünk körül, mit látunk? Azt, hogy a papíron reformátusként nyilvántartott embereknek kb. 10%-a az, aki az egyházzal olyan kapcsolatot tart, hogy részt vesz az istentiszteleteken. De már ennek a 10%-nak is csak egy kisebb hányada az, amelyik rendszeresen él az úrvacsorával is. És hogy ebből a kisebb hányadból mennyi az, amit az Úr ténylegesen fel is tud használni a maga megváltó tervei kivitelezésére, azt csak az Úr maga tudja.
Az igéből viszont az is kiderül, hogy vannak bizonyos ismertetőjegyei ennek az alkalmasságnak, illetve alkalmatlanságnak. Íme, ezt olvassuk: ”Azért kiálts a népnek füle hallatára, mondván: A ki fél és retteg, térjen vissza, és menjen el a Gileád hegységről. És visszatérének a nép közül huszonkétezeren, és csak tizezeren maradának ott.” (Bír 7,3)
Tehát: ”A ki fél...” Ez az első nagy szűrő. Itt most nem arról a félelemről van szó, ami az emberiség szívét szorongatja, hogy vajon merre dől el a világ sorsa, egy nagy általános pusztulás felé-e, vagy egy hatalmas felvirágzás felé. Itt most nem a jövőtől, nem az atomháborútól való félelemről, nem egzisztenciális félelemről van szó, hanem másról. Aki fél attól, hogy a Krisztus ügye ebben a világban nem diadalmas ügy, aki nem tudja elhinni, hogy a győzelem bizonyos, aki fél a kudarctól, aki fél Krisztus szeretetét, alázatát, jóságát, türelmét, békességét képviselni ebben a világban, aki attól fél, hogy Krisztus és az Ő lelkisége, erkölcsisége lassan egészen kiszorul ebből a világból, az valóban alkalmatlan, álljon ki a sorból, mert azt Isten nem tudja felhasználni semmire.
”A ki fél...” - ez a szűrő ma különösen aktuális, mert mindnyájan ismeritek azt az ateista materialista ideológiai álláspontot, amely szerint az egyház az elavult társadalmi rendszerek tartozéka, és amely az emberiség jövendő életét az egyház léte és szolgálata nélkül tudja csak elképzelni. Tehát aki félti a Krisztus ügyét, az egyházat, aki félti a keresztyénséget, a hitet az új társadalmi rendben, nem mer Krisztus parancsára küzdeni az emberiség békés egymás mellett éléséért, és aki maga is a régi társadalmi rend utolsó bástyájaként reménykedik az egyházban, az valóban álljon ki a csatasorból, az valóban nem alkalmas. Aki fél attól, hogy a keresztyénség tényleg lejáratta magát, idejét múlt ideológia, aki a viselkedésével alkalmat ad a világnak arra, hogy a vallást és egyházat azonosítsák a politikai reakcióval, aki azt hiszi, hogy ebben a modern világban nem lehet keresztyénül élni, az valóban nem alkalmas arra, hogy Isten eszköze legyen, hogy Isten rajta keresztül nagy dolgokat vigyen véghez.
Érzitek-e, hogy itt a hitünk legmélyebb gyökeréről van szó? Vagyis arról, hiszünk-e Jézus Krisztus győzelmében. Hiszünk-e abban, hogy Jézus nemcsak az egyéni üdvösségünknek az ura, hanem a világnak is? Mekkora Krisztusunk van? Olyan-e, akinek a szeretete és hatalma csak egy-egy benne hívő ember szívére terjed ki, vagy olyan, akinek Ő mondja önmagát: tehát Aki Úr az egész teremtett mindenségben, látható és láthatatlan világon, földön, égen, emberi szíveken, démonok világán? Itt most valóban arról van szó, hogyan látjuk Krisztus keresztjét. Úgy-e mint eredménytelenséget, kudarcot, egy ellágyuló áhítat szimbólumát, vagy mint Isten hatalmas győzelmét? Merjük-e igazán hinni, hogy ott, a Krisztus keresztjében, ott robbant ki, ott szabadult fel Isten megváltó szeretete és hatalma? Hogy ott már megtörtént a döntő ütközet a bűnnel, halállal, Sátánnal szemben, és Krisztus lett a győztes?
Most olyan korszakban vagyunk, amikor minden uralom és hatalom Krisztusé, ha nem látszik is pillanatnyilag. Amikor én Krisztus lelkiségével, vagyis a szeretettel, a szelídséggel, a jósággal, a tisztasággal, az önzetlenséggel, krisztusi élettel szolgálok az emberek között, akkor sohasem vagyok egyedül: valaki mellettem halad, előttem jár, mögöttem fedez, kézen fogva vezet, együtt harcol velem. Nem félni tehát nem vérmérséklet és idegállapot dolga, hanem a hit dolga. Hit a valóságos Krisztusban, a magam erőtlensége és alkalmatlansága helyett Őreá számítani. Akkor majd nem bénít a saját kicsiségem, hanem lelkesít az Ő nagysága. Nem rettent a feladat, hanem felbátorít az Ő ereje.
A Bibliában nagyon sokszor fordul elő ez a biztatás: ne félj! És mindig olyankor, amikor az Úr küld valakit valamilyen megbízással emberek közé. Mintha azt mondaná: Semmi okod nincs a félelemre, ha az én küldetésemben jársz. Persze ez a nem félés, ez a bátorság, ez nem legénykedés, nem vakmerőség, nem kuruckodás. Dániel nem hetykélkedett az oroszlánok vermében, hanem azzal a bizalommal tekintett körül, hogy a félelmetes ellenség, a rettegett hatalom felett is Isten az Úr. Tehát az alkalmas, azt tudja Isten felhasználni, aki nem fél, aki igazán hisz benne.
Azután azokat tudja felhasználni Isten, akiknek az alkalmasságát kipróbálta. Ó, Isten sokféle módon próbálhatja ki az övéinek az alkalmasságát. Például kísértéssel, szenvedéssel, örömmel. Itt egészen különös módon: azzal, hogy melyik hogyan issza a vizet a patakból: térdre esve-e, vagy csak állva. Íme, tehát látszólag minden rendben van abban a seregben, akik az első szűrön át megmaradtak. Íme, maguk vállalkoztak is a harcra, nem is félnek a kudarctól, de úgy látszik, egy ponton még nincs rendben az életük. Talán valami egészen apró dologról van szó, ami miatt azonban kiderül, hogy nem alkalmasak.
A mi alkalmatlanságunknak is vannak ilyen apró jelei. Egyikünk talán azért nem alkalmas, mert a pénzügyeit nem rendelte még az Úr felügyelete alá, másiknak talán az imaélete nem elég rendszeres és komoly, harmadikat talán a családjában levő zavarok bénítják, a negyediket egy-egy életében megtűrt bűn gátol abban, hogy Isten igazán használhassa. Amíg kettős életet él valaki, amíg megosztott szívvel jár, addig nem fogadja el, és nem áldja meg az Úr az ilyen ember még oly buzgó szolgálatát sem. Sőt, kiállítja a csatasorból. Addig az Isten országáért végzett katonai szolgálatra alkalmatlan.
Miért éppen azokat választotta ki az Úr magának, akik állva, a tenyerükből itták a vizet? Ezek voltak talán a legerősebbek, a legjobb idegzetűek, a legtehetségesebbek? Nem! Hanem azért, mert ezek voltak a legkészebbek. Az a mozdulat, ahogyan a vizet itták: állva, a továbbmenésre készen, előre nézve, mintegy kifejezte azt a lelkületet, hogy a maguk kényelménél, nyugalmánál, felüdülésénél előbbre való számukra az Úr ügye. Ez a nagy tanítás van ebben, hogy nem erősnek, ügyesnek, rátermettnek kell lenni ahhoz, hogy az Úr áldásul használjon valakit a többiek javára, hanem késznek. A Zsoltárok könyvében fordul elő többször is ez a kifejezés: kész az én szívem. Isten az olyan emberekkel tud munkálkodni, akik azt mondják neki: Uram, kész az én szívem, kész a kezem azt tenni, amit Te akarsz tenni vele, kész a lábam odavinni, ahová Te küldesz, kész a szám azt mondani, amit Te üzensz most rajtam keresztül valakinek. Tehát a tettek embere, akinél az azonnali és teljes engedelmességet nem gátolja a mérlegelés, a fontolgatás, az aggályoskodás, a halogatás, az, hogy jó, majd, de most nem... Tehát, aki azzal az állandó Úrra figyelő lélekkel él az emberek között: Mivel lehetek most hasznára, Uram, azoknak, akik között vagyok? Vagy: Mit tehetek, Uram Jézus, a Te nevedben azért az emberért, akivel most beszélek, akivel most együtt haladok az úton vagy végzem a munkát? Igen, az ilyen hívőket tudja azután csodálatos módon felhasználni az Úr.
Viszont ha ilyen szigorú feltételei vannak annak, hogy kiket használ fel az Úr, akkor nem maradnak ezek nagyon kevesen? Nem csökken a számuk elenyészően kevésre? De igen! Itt is a 30000-ből csak egy százalék volt az, akit az Úr igazán alkalmasnak talált, de ez elég volt. Isten nem a tömegekkel dolgozik, hanem a kiválasztott kisebbséggel. Nekünk általában a tömeg imponál. A világ szerint ott az igazság, ott az erő, ott a győzelem, ahol többen vannak. Isten dolgaiban nem így van. Legyünk szabadok a nagy számok varázsától! Az Úr választottainak kicsiny csoportja és Jézus Krisztus: ez együtt több, erősebb, mint az egész világ. Sodomában tíz hívő lélek elég lett volna, hogy az egész város megmeneküljön a pusztulástól. Tíz olyan ember, akinek a hite föl tudta volna fogni Isten szabadító kegyelmét. Kezdetben 12 ember képviselte az egész világgal szemben Jézus ügyét, abból is egy áruló volt. Pál apostol egyedül ment Rómába, a pogány világ akkori fővárosába, egyedül a láthatatlan Úrral, és az ő ügye győz! Nem az a fontos, hányan nem hisznek Jézusban, hanem az a fontos, hogy akik az övéi, ha akármilyen kevesen is vannak, azok igazán higgyenek benne.
Te, aki itt vagy, te higgy benne! És akkor, ha egyedül vagy is otthon a családban hívő lélek: támadhat ébredés! Ha ennyien, akik most itt vagyunk, igazán hiszünk benne, megújulhat az egész gyülekezet, új reformáció történhet a magyar református egyházban! Ne akarj mindenáron a népszerű oldalon állni, merj, ha kell, egyedül maradni! És amikor egyedül maradtál, talán akkor vagy vele együtt, a Krisztussal.
Beszéld meg még ma az Úrral, nem tudna-e téged is felhasználni. Ő nélkülünk is diadalra viszi a maga ügyét, de nekünk jaj, ha kimaradunk a győzelméből, ha a mi kezünkön sikkad el az a gyógyír, amitől gyógyulhatna a világ.
Ámen
Dátum: 1960. február 14.