Mielőtt ennek a kis történetnek a lényeges, a tulajdonképpeni mondanivalójáról beszélnék, hadd hívjam fel a figyelmeteket egy mellékes, de nem jelentéktelen körülményre: Jézus és tanítványai útban voltak valahonnan valahová. Úgy látszik, Jézus vagy előrement, vagy hátra maradt, mindenesetre külön mehetett a többitől, talán imádkozott, talán elmélkedett. A leírásból látjuk, hogy a tanítványok maguk között beszélgettek egymással, megvitattak valamit, fojtott hangon vitatkoztak. Így írja Márk: ”a felett vetekedtek vala az úton, ki a nagyobb?” (Mk 9,34b) Talán éppen a megdicsőülés jelenete, ami nem sokkal ezelőtt történt, adott alkalmat ennek a kérdésnek a felvetésére. Talán akik akkor ott voltak Jézussal a hegyen és látták az Úr színeváltozását, kezdték magukat fontosabbnak érezni a többivel szemben. Vagy talán Péter arra hivatkozott, hogy ő a legjobb szónok közöttük, ő a legtöbbre hívatott. Jakab talán azzal érvelt, hogy ő volt Jézus legelső tanítványa, a többi mind őutána jött. Talán János szelíden megjegyezte: ő a legfiatalabb és Jézus őt tünteti ki legláthatóbban a bizalmával. Talán Júdás azzal fontoskodott, hogy nála van a kis társaság pénze, ő a gazdasági főnök, nélküle még ebédelni sem tudnának. Így szokott ez lenni minden kisebb-nagyobb társaságban, meg nemzetközi viszonylatban is. Egészen belemelegedtek a vitába, s bizonyosan nem is tudták eldönteni a kérdést, mert hiszen mindegyikük a maga érvét tartotta legnyomósabbnak. Jézus csak hallgatott. És csak amikor hazaértek, akkor kérdezte meg: ”Mi felett vetekedtetek egymással az úton?” (Mk 9,33b) A sok okos férfi ekkor döbbent meg. Az ám, milyen ostobák vagyunk. Jézus az Ő közelgő szenvedéséről és haláláról beszél nekünk, mi pedig arról vitázunk, melyikünk nagyobb a másiknál? Most, hogy Jézus elé került az egész, úgy, hogy Jézus is kérdezett, most egyszerre egészen más világításba került minden, amiről beszéltek. Most veszik csak észre, hogy mennyire kicsinyes, jelentéktelen dolgok felett civódtak, hogy milyen nevetséges dolgokból csináltak maguknak problémát. Annyira elszégyellték magukat, hogy Jézus kérdésére nem is mertek válaszolni. Hiszen ezt el sem lehet mondani Jézusnak! Szemüket lesütve, zavartan hallgattak.
Úgy meg tudom érteni ezt a zavart hallgatást Jézus előtt! Úgy elképzeltem sokszor, amikor emberek vitáznak, ha Jézus egyszer megkérdezné: mi felett vetekedtek olyan szenvedélyesen? Mit is szólnánk? Olyan sok felesleges perpatvarra, civódásra, érvelésre pazarlunk energiát naponként családi veszekedésekben, politikai kérdések fölött való vitatkozásokban, egymás közti beszélgetésben. Olyan hamar támad parázs szóváltás emberek között otthon vagy a villamoson, vagy a munka végzése közben. Úgy elképzelem magamnak: ha ezt most valaki titkon egy magnószalagra felvenné és pár óra múlva az érdekeltek előtt leforgatná, nagyon kellemetlen, megszégyenítő volna. Azt mondják, idegesek az emberek, azért robbannak mindjárt, minden kicsinységre. Lehet, de próbáld meg egyszer azokat az indulatkitöréseket, amiket egy-egy vitában produkálunk, szenvedélyes szavakat és érveket, Jézusnak is elismételni: nagyon elszégyellnéd magad. Megértem, hogy a tanítványok hallgattak. Képtelenek voltak szólni. Hiszen Jézus előtt olyan más jelentősége van a dolgoknak! Jézus előtt úgy eltörpülnek azok a problémák, amik nélküle olyan fontosak voltak. Legközelebb, majd ha valakivel szemben nagyon véded a magad igazát, ha majd valami feszültség robban közötted és valaki más között, ha ”vetekedsz” valakivel, gondolj arra, hogy Jézus közbeszól: Mi felett vetekedtek egymással? Mondd csak el nekem is. - Bizonyos, hogy egyszerre más arányokban fogod látni azt a problémát.
Azután az a megdöbbentő, hogy a tanítványok hiába akarták eltitkolni az Úr előtt, Jézus mégis tudta, miről van szó közöttük. Kiderül abból, hogy pontosan arra a kérdésre ad nekik tanítást, amiről vitáztak. Hiába hallgatsz el vagy akár tagadsz le valamit, hiába titkolsz valamit, ami szégyent hozna rád, ha el kellene mondanod: valaki akkor is tudja. Gyermekkoromban hallottam a felnőttektől: Sose mondj vagy csinálj olyat, amit az édesanyád jelenlétében nem mondhatnál vagy nem csinálhatnál! Nem is olyan rossz tanács ez, különösen, ha így mondjuk: Sose mondjál vagy tegyél valamit, amit Jézus jelenlétében is meg ne tehetnél! A tanítványok nem is gondolták, hogy Jézus hallja, amit beszélnek, hogy Jézus odafigyel rájuk. Azt hitték, most magukban vannak. Ilyen nincs, hogy magunkban. Sosem vagy csak ”magadban”, még legmélyebb gondolataidban sem. Valakinek a szeme mindig rajtad van. Valakinek a füle meg a szíve mindig nyitva van feléd. Valaki egyszer majd az egész életút végén megkérdi: mi is volt az, ami annyira foglalkoztatott az úton? Vajon akkor is úgy szólnál a hitvestársadhoz, olyan ridegen? Vajon akkor is úgy szólnál-e a fiatal kolléganődhöz, olyan kétértelmű-kedvesen? Vajon akkor is eljátszanál szívedben egy bűnös gondolattal? Vajon akkor is megengednéd-e magadnak azt a sikamlós viccet vagy dühös, goromba szót, ha tudnád, látnád, hogy Jézus ott van és hall, lát mindent? Ebből a történetből éppen az derül ki többek között, hogy Ő akkor is hall, lát mindent, amikor te egyáltalán még csak nem is gondolsz Őreá. Tudnál holnap így kezdeni egy új hetet? Egészen bizonyos, hogy új hét lenne.
Lássuk csak, mi is volt az, ami felett vetekedtek a tanítványok: Íme, afelett, hogy ki a nagyobb? Örök probléma ez ma is az emberek között. A pszichológusok azt mondják, az emberi lélek legalapvetőbb ösztönei - mint például a táplálkozási ösztön, a nemi ösztön - mellett egyik leghatalmasabb ösztön a hatalomvágy az emberben. Mindenki igyekszik olyan kisebb vagy nagyobb kört találni, kialakítani maga körül, ahol ő az első. És ha ez nem megy az erejével, akkor megpróbálja a gyengeségével. Annyira benne van az emberben a fontosság utáni vágy, hogy ahhoz, hogy érvényesüljön, hogy a figyelmet magára terelje, sokszor egyenesen a betegséghez folyamodik. Az egyik pszichológus idéz könyvében egy esetet, amikor egy vidám, erőteljes leány beteggé tette magát csak azért, hogy megszerezze azt az érzést, hogy ő fontos. Hogy ezen a téren ő az első, mindenki vele törődik, körülötte ugrál. Figyeljétek csak meg, hogy például kórházban a betegek hányszor elmondják egymásnak a betegségük vagy az átélt műtét részleteit, mintegy versenyezve egymással: melyikük szenvedett többet, melyikük baja az érdekesebb. Elmondja az egyik a maga baját, a másik így kezdi a magáét: az semmi, de amikor én... Pontosan ugyanazt teszik, mint a tanítványok az úton: afelett vetekednek, ki a nagyobb közülük. Nem érezted már, milyen kiállhatatlan ember az, aki saját fontosságáról beszél, amikor te szeretnél a te fontosságodról beszélni? Mindnyájunkban van vágy arra, hogy szeretnénk mindenütt az érdeklődés előterébe kerülni, szeretnénk úgy középpont lenni, hogy körülöttünk forogjon a világ. Persze ez úgy lenne jó, hogy ne kerüljön azért túl nagy megerőltetésbe, ne kelljen érte nagy áldozatot hozni. Csak úgy magától...
Valaki elmondta, hogy egyszer egy hetet töltött egy kisebb üdülőben, s lassanként megismerkedett minden üdülővendéggel. Feltűnt neki, hogy mindegyik rögtön az első beszélgetésben megpróbálta egy kicsit éreztetni, hogy ő nem olyan senki, nem is jelentéktelen egyéniség ám! Az egyik átsugároztatta a szavain, hogy anyagilag milyen tehetős, a másiknak olyan fia van, aki igen nagyra van hivatva a közéletben, a harmadiknak a leánya rendkívüli egyéniség, a negyedik igyekezett rögtön elárulni, hogy milyen jó barátságban van az egyik legmagasabb állami tisztviselővel. Mindenki igyekezett valamivel a saját személyének a nem is olyan jelentéktelen, szürke voltát megéreztetni a másikkal, s az illető, aki ezt elmondta, még hozzátette azt is, hogy ő többször rajtakapta magát, hogy belemegy ebbe a játékba, ebbe a vetélkedésbe. Szinte úgy látszik, mintha mi, emberek semmitől sem irtóznánk jobban, mint a jelentéktelenség látszatától, mint attól, hogy észrevétlenek maradunk a többi ember között. Mindenképpen igyekszünk valamiféle babért fonni a fejünk köré lehetőleg, hogy lássák az emberek. Mindnyájan természettől fogva zsarnokok vagyunk, akik valami módon uralkodni szeretnénk a többi ember felett. Elvárjuk, betegesen megkívánjuk, hogy elismerjék valami téren az elsőségünket. Uralkodni szeretnénk, ha másként nem, legalább egy-két valaki felett. Nos, adva van a feleségünk vagy a férjünk, vagy a hivatali beosztottunk, vagy a gyermekünk, vagy a gyermeknek a szülei. Mindent megteszünk, hogy legalább a legszűkebb körben elismerjék, hogy első vagyok. Ebből áll az egész élet, hogy egymás között afelett vetekedünk: ki a nagyobb?
Mit szól ehhez Jézus? Azt mondja: ”Ha valaki első akar lenni...” (Mk 9,35b) Vagyis Jézus egyáltalán nem mondja, hogy valaki ne akarjon első lenni. De igen, akarjon! Jól teszi, ha első akar lenni. Jézus nem irtja ki az emberből a legtermészetesebb emberi ösztönt, még csak nem is nyomja el. Hanem mit csinál vele? Megnemesíti azt az ösztönt. Egy példával hadd illusztráljam:
A mai barackot egykor a régi Perzsiában arra használták, hogy a magjából vették nyilaik hegyére a mérget. A mai ízletes, zamatos barack tehát valamikor gyilkos méreg volt. Ma pedig ahelyett, hogy mérget teremne, ízletes, tápláló gyümölcsöt terem. Ez a megnemesedés. A lélektanban úgy hívják: szublimáció. Ezt teszi Jézus az ösztöneinkkel. A régi ösztönök mérgét elveszi, de maga az ösztön, megnemesedve megmarad. A lelkednek az erői, az ösztöneid, a Jézusnak való átadás következtében új ellenőrzés alá kerülnek, valaki új célok felé irányítja a régi ösztönöket. Jézus, ha kezébe veszi az emberi élet nyersanyagát, megtisztítja, újjáformálja, megnemesíti azt, és azt cselekszi, hogy más célokat szolgáljon, mint eddig.
A hatalmi ösztönnel is ez történik: ”Ha valaki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó és mindeneknek szolgája.” - mondja tovább Jézus. Vagyis: légy első, akarj, igen, akarj első lenni, de most egy másik irányba, mint eddig. Ne fölfelé, mások fölé kerekedve, hanem lefelé, másokat felemelve. Légy első, de ne az uralkodás, a zsarnokoskodás, a magad személye előre tolása által, hanem a másoknak való csendes, alázatos szolgálat által. Légy csak naggyá, fontossá ebben a világban, a többi ember között, de ne úgy, hogy mindenki körülötted forogjon, hanem úgy, hogy ahol csak lehet, mindenkinek hasznára, segítségére lehess! Aki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó. ”Utolsó”: nem azt jelenti, hogy pipogya, ügyetlen. Nem a teljesítményben utolsó, hanem a saját szemében, a maga érvényesítésében, a maga igényeinek a kielégítésében. Ebben utolsó. Tehát úgy utolsó, ahogyan már sokszor beszéltünk róla, de még mindig nem tanultuk meg eléggé: hogy megfordítsuk a régi nyelvtani szabályt: első személy én, második személy te, harmadik személy ő; ehelyett első személy Ő, azaz Jézus, Isten. Ő a mindenek előtt való. Második személy a te, azaz a másik ember, a felebarát, és harmadik, vagyis utolsó személy az én.
Az emberekhez való viszonyunk két kérdés arányától függ: mit várok az emberektől és mit adok az embereknek. A természeti ember magatartásában ez a két kérdés így viszonyul egymáshoz: mindent várok, semmit sem adok. Elvárom, hogy hódoljanak előttem, hogy elismerjék a jogaimat, megadják a kellő tiszteletet, békében hagyjanak, ne bántsanak, kiszolgáljanak. Ez a legönzőbb magatartás. A civilizált ember magatartásában így aránylik a két kérdés: elvárom az emberektől mindazt, amit én is megadok nekik. Én is megadom mindenkinek, ami jár, mástól is megkövetelem magam iránt. A keresztyén ember pedig azt mondja: nem várok semmit, csak adok. Aki nem szeret, azt is szeretem. Aki üldöz, azért imádkozom. Aki átkot mond rám, megáldom. Aki kővel dob meg, kenyérrel dobom vissza. Aki gonosz hozzám, ahhoz is jó akarok lenni. Azt mondja Jézus: ha így viszonyulsz az emberekhez, akkor te vagy a nagyobb. Annál, aki nagyot tud ütni, erősebb asz, aki jobban tud szeretni. Annál, aki pusztítóbb fegyverekkel tud ölni, hatalmasabb az, aki önmagát tudja másokért föláldozni. Az uralkodásnál nagyobb erő a szolgálat, az erőszaknál a jóság. A megtorlásnál a megbocsátás. A mérges kiabálásnál a halk és szelíd szó. Múltkor hallottam egy fiatalemberről, aki azelőtt a leányoknak való tetszelgésben járt elől, hogy most egy idő óta azt teszi, hogy éjjel kioson a konyhába, elmosogatja az esti edényt, kitisztítja a szülei cipőjét, úgy, hogy mire azok felkelnek, minden rendben van. Ő most indult el az igazi nagyság és elsőség útján.
Mióta maga Jézus a szolgálat útján járt előttünk, azóta nincs alacsony rendű szolgálat, mert azóta minden szolgálaton az Úr dicsőségének a fénye ragyog. Azóta a szolgálat az egyetlen igazán krisztusi, a legmagasabb rendű életforma. Azóta az emberi élet igazi magasságai az önmegtagadás és a szeretetben való szolgálat mélységeiben vannak: másokért élni, jót tenni velük a Krisztus nevében, áldozni érettük. Körülötted az emberek továbbra is azon fognak vetélkedni egymással, hogy ki a nagyobb. Te mát tudod: nem az, aki zsarnokoskodik, kiabál, hatalmát érezteti, megfélemlít másokat, legázol embereket, megfúr, kizsákmányol alatta és fölötte állókat, hanem aki örömmel és szeretettel szolgál. Schweitzer Albert, a Nobel-díjas orgonista, orvos írja valamelyik művében: ”meg vagyok győződve, hogy az igazság, szeretet, békesség, szelídség és jóság olyan hatalmak, amik minden más hatalom felett valók. Ezeké lesz a világ, ha lesz elég ember, aki elég tisztán és szüntelenül gondolja és éli bele a világba a szeretet, az igazság, a szelídség gondolatát.”
Minden erőszak önmagának szab határt, mert ellenerőszakot szül, amely előbb vagy utóbb fölibe kerekedik. A jóság azonban, ha a másikból is viszont-jóságot vált ki, csak önmagát erősíti ezzel. Ezért a legcélravezetőbb és legintenzívebb erő ez. Legostobább mulasztásunk éppen az, hogy nem merjük igazán komolyan venni a jóságot. Mérhetetlenül mély igazság van Jézusnak ebben a fantasztikus mondásában: ”Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet.” (Mt 5,5)
Maga Jézus is azért jött erre a földre, hogy szolgáljon és adja az Ő életét másokért. Nekünk úgy kell eggyé lennünk Vele, hogy az Ő szolgálata testesüljön meg bennünk, öltsön alakot a mi szolgálatunkban. Ne mástól várd - kezdd el te magad, együtt az Úrral!
Ámen
Dátum: 1960. február 7.