A keresztyén gyülekezet csodája van leírva a felolvasott Igében. Jézus egyháza olyan újfajta egyházi közösség, amelyben a legkülönbözőbb emberek Jézus Lelke által, egy Lélek által mindnyájan egy testté, élő organizmussá épülnek. Így is mondja az apostol az előbbi versekben, hogy az egy Lélek által mindnyájan: zsidók és görögök, szolgák és szabadok, szegények és gazdagok, mind egy testté kereszteltettek meg. Tehát azok a nyelvi, származásbeli, vagyoni, kulturális és faji különbségek, amelyek egyébként annyi bajt, háborúságot okoznak az emberek között: a Krisztus gyülekezetében nem akadályai annak, hogy az emberek megértsék egymást. Hogy igazán megértsék egymást, hogy igazán megértsék és segítsék egymást. Így lépett a keresztyén egyház 2000 évvel ezelőtt a világ elé, és ma is ez a lényege, ez a teljes szeretetközösség.
Így mondja Igénk: “sok tag van ugyan, de egy test”. (1Kor 12,20) És a tagok között nem csak zsidók és szabadok vannak, ahogyan olvastuk az Igében, hanem ilyenek is: erőtelenebb és erősebb tagok, ékesek és kevésbé ékesek, szenvedők és örvendezők. Éppen ezen a mai vasárnapon így hadd mondjam: öregebbek és fiatalabbak, egészségesek és betegek. Ez a különbség is nagy szakadékot szokott okozni az emberek között. Öregek és fiatalok között óriási ellentét feszülhet, betegek és egészségesebbek fölöttébb el tudnak különülni egymástól, de éppen arról van szó, hogy a Krisztus gyülekezetében ez másként van. Így: “a melyek a test legerőtelenebb tagjainak látszanak, azok igen szükségesek”. (1Kor 12,22) Meg így: “Hogy ne legyen hasonlás a testben, hanem ugyanarról gondoskodjanak egymásért a tagok”. (1Kor 12,25) EGYMÁSÉRT! Öregek és fiatalok, egészségesek és betegek: egymásért vannak! Egymás javára vannak. Kölcsönösen ajándékot és feladatot jelentenek egymás számára! - Hogyan? Erről szeretnék most beszélni a mai öregek-betegek vasárnapján.
Lássuk meg először azt, hogy mind az öregkornak, mind a beteg állapotnak megvan a maga sajátos terhe is, de a maga sajátos gazdagsága is. Hogy mi a terhe, azt minden öreg és minden beteg nagyon jól érzi. Ámde az a baj, hogy legtöbbször csak ők érzik, a viszonylag fiatalabbak és egészségesebbek nem - és ezért nem elég megértőek velük szemben. Az egyik fölöttébb nehezen elviselhető teher az, hogy az öreg vagy a beteg ember állandóan azt kénytelen érezni, hogy másokra van utalva. Ez az egyik oka annak, hogy olyan sok-sok ember szinte ösztönösen fél már előre a megöregedéstől vagy megbetegedéstől. Hányszor hallottam már így sóhajtani embereket: Csak attól őrizzen meg az Isten, hogy rá legyek szorulva mások szívességére! Tehernek érzi az ember magát, ha ki kell, hogy szolgálják. Bántja az önérzetét, ha egy pohár vízhez is csak más valakinek a segítségével juthat hozzá. Teher vagyok én már csak mindenki számára - mondta egy beteg öregember, amikor meglátogattam -, miért is nem vesz már el az Isten? A másokra utaltságnak ez az állandó érzése keserűvé, békétlenné, türelmetlenné teszi az embert. A fiatalabbaktól és az egészségesebbektől függ, hogy az öreg és beteg embernek ezt a szomorú érzését a végső elkeseredésig fokozzák-e föl, vagy egészen eltüntetik a szívéből. Mert mind a kettő lehetséges. Szörnyű az, ha valaki azt érzi, hogy teher - de még szörnyűbb, egyenesen kegyetlen dolog, ha valakivel azt éreztetik, hogy teher! Teher, mert már mindent odaadott: ifjúságot, szépséget, erejét, anyagi lehetőségeit: mindent! Pedig dehogy teher! Hogy is lehet teher valaki, akit még lehet szeretni, szabad kiszolgálni? Akiről még lehet gondoskodni? Hiszen nincs a világon még valami, ami annyira meggazdagítaná az ember életét, mint az, hogy szerető gondoskodással vehet körül valakit, aki arra rá van szorulva. Nincs a világon tisztább öröm annál, mint az, hogy örömöt okozhat valakinek, akinek már úgyis csak kevés jut belőle. - És még valamit: hogy is mondja majd Jézus az utolsó napon? “Beteg voltam és meglátogattatok...”. (Mt 25,36) Tehát Jézus mintegy láthatatlanul odaáll minden beteg és öreg mögé, és azt mondja: itt vagyok, szeressetek, viseljetek gondot rám, látogassatok meg, adjatok ennem, becsüljetek meg, amíg nem késő! Mert amit velük, az én kicsinyeimmel cselekesztek vagy nem cselekesztek, mindazt velem cselekszitek vagy nem cselekszitek! Íme, tehát még abban is, hogy szerethetjük őket, meglátogathatjuk őket, tulajdonképpen ők adnak nekünk! Adnak alkalmat a találkozásra - Jézussal!
Íme, ennyire szükség van rájuk! Ennyire igaz, amit Igénk így mond: “a melyek a test legerőtelenebb tagjainak látszanak, azok igen szükségesek”. (1Kor 12,22) Ennyire egymásért, egymás javára, egymás számára vagyunk, ennyire kölcsönösen ajándékot és feladatot jelentünk egymásnak! Mondjátok meg a környezetetekben lévő öregeknek és betegeknek, hogy fogadják csak el jó szívvel Istennek azt a gondoskodását, amit rajtatok keresztül gyakorol velük. Ez a természetnek is rendje: hiszen kenyérkereső korukban ők járultak hozzá a fiatalok jólétéhez, miért ne járulhatnának hát most a fiatalabbak hozzá az ő jólétükhöz, amikor rá vannak utalva arra? Hiszen ők is gondját viselték az ifjabb nemzedéknek, amikor az még tehetetlen volt - hogyne gondoskodnék hát most róluk az ifjabb nemzedék, amikor ők lettek öregek és tehetetlenek? Egy szociális otthonban hallottam, hogy a bent lakó öregek között a rangot, a "rendfokozatot" nem az jelenti, hogy ki milyen állást töltött be régebben, vagy milyen anyagi lehetőségei vannak, vagy milyen a származása, hanem egyedül az, hogy kit hányszor látogatnak meg a hozzátartozói. Van ott egy öreg házaspár, minden nap eljön hozzájuk a fiuk egy szál virággal vagy valamiféle apró kedveskedéssel. A többi bentlakó úgy tekint erre az öreg házaspárra, mintha hercegek volnának, pedig csak egyszerű emberek, de magasra emeli őket a fiuk hálás szeretete! Óh, milyen kevés kell ahhoz, hogy egy kicsit magasabbra emeljük a szeretetünk karjaival azt, aki mélyen érzi magát! Próbáld meg, neked lesz a legnagyobb örömöd miatta! Így is van megírva: “a ki mást felüdít, maga is üdül”. (Péld 11,25) Lám, ennyire szükségesek azok, akik a legerőtelenebbeknek látszanak! Segítenek “üdülni” nekünk! Lelkileg felüdülni, erősödni!
Az öregkor és beteg állapot másik nagy terhe az, hogy az ilyen ember hasznavehetetlennek érzi magát. Nincs rettenetesebb lelkiállapot, mint amikor valaki azt érzi, hogy fölösleges már, senkinek nincs már rá szüksége, senkinek nincs haszna abból, hogy van! Olyan sok minden volna, amit de szívesen megtenne, boldogan segítene valahol vagy végezne valamilyen hasznos munkát. De nem igényli senki, vagy ha igényelné is, meggátolja a tehetetlenség. Ez az érzés azután leveri, elkeseríti az elaggott vagy beteg embert. Látja, hogy körülötte mindenki lót-fut, dolgozik, tesz-vesz, ő pedig mintegy ki van kapcsolva minden produktív tevékenységből. Az ilyen ember lassan egészen elveszíti önbizalmát, önbecsülését és megunja az életét. Pedig ennek sem kellene így lenni, ha komolyan tudnánk venni, hogy Krisztus gyülekezetében, vagy a keresztyén családban a test legerőtelenebb tagjai is igen szükségesek, hogy “ugyanarról gondoskodjanak egymásért a tagok”! (1Kor 12,25) Hiszen az élő hitben megélt öregkor már magában véve is nagy ajándék, és áldás lehet a fiatalokra. Az öregember már túl van az ifjúság útkereső küzdelmein, meg a felnőttkor életfeladatainak a teljesítésén: most már illúziómentesen, az élet hiúságán, szenvedélyein, kísértésein, hiábavalóságain felülemelkedve, magasabb szempontból, tárgyilagosabban lát és értékel mindent. Olyan a hívő öregember, mint egy teljesen megérett gyümölcs, amely még nem esett le a fájáról. A sok mindenféle küzdelemben eltelt évek, a sok tévedés meg csalódás, öröm és keserűség, siker és kudarc, amiken keresztülment: kiérlelték a személyiségét. Milyen nagy ajándék az, ha a fiatalok lelkes idealizmusát kipótolja az öregek bölcs realizmusa, ha a kapkodó sietséget fékezi a meggondolt mérséklet, ha a vállalkozó kedvet és erőt kiegészíti egy hosszú élet sok tapasztalata! Így vannak az öregek és fiatalok egymásért, együtt az Úrért! Valóban: kölcsönösen ajándékot és feladatot jelenthetnek egymásnak. Óh bár ne csak akkor jönnének rá erre a fiatalok, amikor már maguk öregek lesznek!
A beteg ember is lehet áldás a környezetére. Voltam már olyan betegágy mellett, ahol a fájdalomban vonagló emberroncsból szinte sugárzott a menny békessége és öröme. Annak a szenvedő embernek a betegsége olyan közel hozta és olyan valóságossá tette az örökkévalóságot, hogy szinte megerősödött mellette az ember a hitben, ha látta és beszélgetett vele. Kimondhatatlan szolgálatot végzett környezete számára azzal, ahogyan szenvedett. Nagy teher volt ez az ember, de olyan teher, ami alatt még jobban nőtt mások hite, jósága, a megváltás bizonyossága. Íme, a tehetetlenné vált élet is lehet olyan szolgálat, amiben Jézus dicsőíti meg magát a földön.
És még egy egészen speciális szempontból lehet a beteg és öreg ember igen szükséges a családban, az egyházban, a társadalomban. Mégpedig a másokért való könyörgő imádság szolgálatának a gyakorlása szempontjából! Egyszer egy idős, beteg asszony ágya mellett ültem. Panaszkodott, ahogyan a legtöbben panaszkodni szoktak: Az bánt a legjobban, hogy nem tudok dolgozni, pedig olyan nagy szükség lenne a segítségemre! Próbáltam megmagyarázni neki, hogy nemcsak úgy lehet hasznára a családjának, ha kitakarítja a szobákat, megfőzi az ebédet, elvégzi a nagymosást, mint régen, hanem másképpen. Neki most olyan valamije van, ami a környezetében élő többi embernek hiányzik: van sok ideje a csendességre. És ez nagy kincs! Nagy alkalom a szolgálatra. Olyan szolgálatra, amire a többiek alig-alig érnek rá: tudniillik a másokért való könyörgés szolgálatára. Azok az elerőtlenedett kezek, amelyek már nem bírják a munkaszerszámot: összekulcsolódhatnak még imádságra, és így hallatlan nagy ügyeket és emberi sorsokat vihetnek Isten elé. És így, a fizikai termelőmunkából kizárt emberek is áldott munkatársakká válhatnak Isten országában. Hiszen kimondhatatlanul nagy szüksége van ennek a világnak, pláne most, az érette imádkozó lelkek buzgó könyörgéseire. Mondjátok el ezt nekik! Azt, hogy ilyen módon hasznossá tehetik magukat. Igen hasznossá!
Van az Ótestamentumban egy gyönyörű jelenet. Az Úr népe megütközött az amálekitákkal. Józsué vezette a harcot, Mózes pedig két másik társával azalatt fent a hegyen imádkozott, mintegy tartotta a kapcsolatot a küzdő sereg és az Úr között. Míg kezeiket felemelve könyörögtek az Úrhoz, a völgyben lent győzött az Úr népe az ellenség felett. Mikor a hegyen lévők belefáradtak a könyörgésbe, veszített a harcoló sereg az ellenséggel szemben. Mondhatná-e valaki, hogy Mózes és két társa fölösleges munkát végeztek, amikor távol a küzdelemtől csendben imádkoztak? Nem! Mert Isten éppen az ő imádságaik révén adta a küzdő csapatoknak azt az erőt, ami szükséges volt a győzelemhez. A másokért könyörgő ember olyan, mintha egyik kezével az Úr kezét fogná, a másikkal az élet küzdelmeiben viaskodó embertársáét, aki most éppen nem ér rá könyörögni, vagy nem tud imádkozni, és így mintegy a maga személyében tartja a kapcsolatot, létesít kontaktust Isten és a másik ember között. Ilyen szolgálatot végezhetnek érettünk beteg és öreg testvéreink, akik már nincsenek benne az élet nagy harcában, tusakodásában. Hozzásegíthetik családjukat, egyházukat, népüket a győzelemhez!
Ismertem egy öreg lelkészt, aki mikor az aktív szolgálatban megfáradva nyugalomba vonult, azt mondta: most a könyörgő imádságaimmal szolgálom tovább az egyházamat és népemet! És szolgálta hűségesen, mindhalálig! És szolgálata nyomán mérhetetlen áldás fakadt! Ha megmondanátok öreg és beteg hozzátartozóitoknak, amikor idejöttök vasárnap, hogy ők az istentisztelet ideje alatt otthonról tartsák a lelki frontot imádsággal: olyan légkörben folyhatnék itt az istentisztelet, amelyben eleven erőként hatna az Ige. Olyan láthatatlan imagyűrű fonódhatnék körénk, hogy mindnyájan megéreznénk Jézus valóságos jelenlétét! Lám, mekkora áldás lehet abban, hogy öreg és beteg tagjai is vannak a Krisztus testének! Ha ugyanarról gondoskodnak egymásért a tagok!
Igen: egymásért. Az öregek a fiatalokért és a fiatalok az öregekért. A betegek az egészségesekért és az egészségesek a betegekért! Így alkotunk egy testet, a Krisztus testét! Ennyire egymás javára vagyunk, ilyen kölcsönösen ajándékot és feladatot jelentünk egymás számára! Bár fölbuzdítana most Isten Lelke arra, hogy:
“Szeretetben összeforrva
Egy közös test tagjai,
Tudjunk egymásért harcolva,
Ha kell, vérünk ontani.”
(395. ének 2. vers)!
Ámen
Dátum: 1967. június 11. (Öregek és betegek vasárnapja)