Közös bibliatanulmányozásunk során ez a rész következik, amelyet gyermekkorunk hittanóráiról mindnyájan nagyon jól ismerünk. Amikor a mai igehirdetésre készülgetve átolvastam ezt a részt, rögtön utána, vele kapcsolatban ez a zsoltárvers jutott eszembe, s ez lett az alapigénk: “Isten a mi oltalmunk és erősségünk! igen bizonyos segítség a nyomorúságban.” Mert ebben a részben éppen erről van szó: nyomorúságról, és a nyomorúságban az Isten segítségéről. Olyan kilátástalan nyomorúságról van itten szó, amilyen nyomorúságba a nyomorult ember csak kerülhet és olyan segítségről, olyan szabadulásról, amilyent csak a hatalmas Isten adhat. Az Úr népe a felhő és a tűzoszlop vezetése alatt elérkezett a tenger partjára és ott egyszerre olyan veszedelembe került, ami emberi számítás szerint a biztos halált jelentette számára. És akkor jött minden értelmet felülhaladó módon a halálnál is biztosabb isteni segítség.
És most arról szeretnék beszélni, hogy ez ma is így van! Tehát, hogy a szorongatott helyzetben, a kilátástalanná váló veszedelemben ma is éppen ilyen bizonyos az Úr segítsége!
Egészen különös az, hogy maga az Úr vezeti bele népét ebbe a veszedelembe. Az előbbi részben olvashatjuk, hogy a nép már olyan úton járt, ahol minden különösebb veszély nélkül kikerülhette volna a Vörös-tengert, annak az északi öble fölött, ahol később a szuezi csatornát vágták, tehát szárazon mehetett volna át a túlsó oldalra, és mégis: Isten visszafordítja az útirányt, és olyan helyen üttet velük tábort, ahol egyik oldalon a tenger hullámai zúgnak, a másik oldalon egy magas hegy csúcsai meredeznek. Itt, ebben a szorítóban éri utol őket a jól felfegyverzett, vágtató egyiptomi sereg. Emberileg szólva minden okuk megvolt arra, hogy kétségbeessenek, mert hiszen mit is tehetnének: balra nem mehetnek, mert ott a víz, jobbra hová mennének, nem engedi a hegy, előre hiába jutnának, a harci szekerek gyorsabbak, hátuk megett pedig ott az ellenség! Végük van! És ebbe a szörnyű kelepcébe maga az Úr vezette be őket! Ha nem erre jöttek volna, már rég túl lennének minden veszélyen! Miért kellett erre venniök az irányt? De most már úgyis késő a bánat! Itt nincs menekülés!
Testvérek, ma nagyon sok ember tudja, mit jelent a veszedelem, a nyomorúság, a szorongattatott helyzet, a kilátástalanság. Mármost mindegy, milyen bajról van szó. Lehet az a baj testi vagy lelki, vagy anyagi természetű baj. Sőt, ahogy a zsoltáríró mondja egy helyen: “bajok vettek engem körül, a melyeknek számuk sincsen” (Zsolt 40,13) Megsokasodnak, fölszaporodnak a bajok. Egyik baj előidézi a másikat, úgy, hogy végül sem jobbra, sem balra, sem előre, sem hátra nem térhet: szorítóba kerül az ember! De jó volna, ha itt most minden bajba jutott ember elfogadná azt az egyszerű tételt, hogy Isten vezette bele a bajba. Ha tehát mindenki, akinek valami baja van, akinek valahol szorít az élete, nem a körülményeket okolná, nem az emberek meg nem értésében, irigységében, rossz akaratában vagy igazságtalanságában látná keserűen az okot, hanem elcsendesedne és végiggondolná: hátha az Isten juttatott ebbe a helyzetbe? Hátha Ő akarta, hogy ebbe a szorult helyzetbe kerüljek?
Dehát miért? Mit akart ezzel az Isten? A bajok, életünk különböző bajai és nyomorúságai nem büntetésképpen vannak rajtunk! Nem azzal bünteti tehát Isten a bűnt, hogy valaki beteg lesz, vagy elveszti az állását, és nem is próbatételek ezek, nem a hitünket akarja kipróbálni vele az Úr, hanem a legtöbbször figyelmeztetni akar általuk valamire! Amikor valaki bajba kerül, ezzel arra akarja őt figyelmeztetni az Úr, hogy bizony nagy baj van, sokkal nagyobb a baj, semmint gondolná! Arra figyelmeztet, hogy van egy fő baj, egy alapvető, nagy baj, ami akkor is baj marad, ha minden más, ha a többi elmúlik is! Ha földi veszedelmek vesznek körül valakit: Isten figyelmeztet általa, hogy sokkal nagyobb a veszedelem, mint amilyennek látszik, és ez a sokkal nagyobb veszedelem halálos marad akkor is, ha minden viharfelhő elszállt egyébként már az életed fölül! Tudjátok, mi ez a nyomorúság, amire Isten minden egyéb baj és nyomorúság által mutat? Hogy vedd észre már: az a fő baj és nyomorúság, amit a bűn jelent! Nem az az igazi baj, hogy valakivel mostohán bánik az élet, nem az az igazi nyomorúság, hogy nehéz az özvegyi sors, vagy fájdalmas a betegség, hanem a saját bűne miatt van mindenki a legnagyobb nyomorúságban! A bűn miatt van mindenki olyan bajban, olyan helyzetben, ami a biztos halált jelenti a számára!
Ezt a veszedelmet, ezt a szorongattatott állapotot jelképezi Izraelnek a tenger, a hegy és az ellenség közé való beszorulása! Ez a helyzet, amelyből nincs menekvés. Azt ne gondolja most valaki, hogy ez azért már mégis túlzás! Sajnos nem az! Isten csak tudja, mi a bűn?! Ő pedig ilyeneket mond róla: “A bűn zsoldja halál.” (Róm 6,23); “A bűn pedig teljességre jutván halált nemz.” (Jak 1,15); “Bizony a mi bűneink és vétkeink rajtunk vannak és bennök mi megrothadunk.” (Ez 33,10); “Megrothadtok vétkeitekben.” (Ez 24,23); “A halál fullánkja pedig a bűn.” (1Kor 15,56) Akárhogy magyarázzuk is ezeket az Igéket, egy dolog kétségtelen: a bűn és a halál, a bűn és a kárhozat halála összetartoznak egymással! Az egyik Ige arról szólt, hogy a bűn olyan, mint a rothadás. Ki ne látta volna már, mit jelent a rothadás? Ha egyszer megindul például egy almán a rohadás, akármilyen kicsiny kezdetben, annak az a törvénye, hogy lassan, de biztosan egyre tovább terjed, és végül átjárja az egészet. Ilyen a bűn is: valami végzetes, megállíthatatlan romlás, egyre tovább terjedő rothadás! Az almánál meg lehet akadályozni a rothadás terjedését azzal, hogy jól kivágja az ember a rothadást belőle, de a bűnt nem lehet így kivágni! Ha a gondolatban vagy a szívben van az a bűn, hol van az a kés, amivel azt ki lehetne vágni onnan? Tehetetlenül állunk vele szemben! Van-e neked bűnöd? Biztosan azt mondanád rá, hogy nem is egy! Na most mindenki gondoljon a sok bűne közül csak egyetlen egyre, egy konkrét bűnre, amit már felismert önmagában. Nos, ott van a rothadás az életedben. Ha semmi más bűnöd nem létezne is, csak ez az egy, amire most gondoltál: ez is elég arra, hogy a rothadás lassan teljessé váljék és kitermelje a kárhozatot! Izrael népének az a szorongatott helyzete, beszorítva ott a tenger és a hegy közé, csak nagyon enyhe illusztrációja annak a végzetes veszedelemnek, amiben a bűnös ember van!
Mit lehet itt cselekedni? Meg lehet próbálni eleget tenni Isten törvényének. Meg lehet próbálni az Ő akarata szerint élni mindenben. De bizony csak olyanforma próbálkozás volna ez, mintha Izrael népe a hegyen át akart volna menekülni. Nem lehet. Túl magas ez, olyan magas, hogy sohasem lehet elérni, és olyan meredek, hogy föl sem lehet rá kapaszkodni. Sokan visszaestek már róla. Meg lehet próbálni felvenni a harcot az ellenséggel. De ennek pláne nem szokott jó vége lenni, mert olyan rettenetesen nagy a túlerő! Meg lehet próbálni nekifogni irtani a bűnt. Olyanforma próbálkozás volna ez, mintha valaki ott, a tenger partján nekiállt volna vödörrel kimerni a vizet a tengerből! Balgatag ember az és nagyon kevéssé ismeri önmagát, aki azt hiszi, hogy majd ő maga elintézi a bűneit! Nekifog gyomlálni, és úgy jár, mint amikor nyáron száraz földből gyomlálja valaki a gazt: letépi a tetejét, de bent marad a gyökér, és újra kihajt. Van olyan növény, amit mennél jobban visszanyesnek, annál jobban, annál bujábban hajt újra. Sokszor ott, ahol az ember nem is gondolja, nem is várja! Ilyen kiirthatatlan élősdi a bűn is. Nagy erővel lenyeste valaki, kitépte az egyik bűnét, de a gyökeret nem tudta kitépni, újra hajt, még sűrűbben burjánzik!
Óh, de tragikusan igaza van a Példabeszédek írójának: “Ki mondhatná azt: megtisztítottam szívemet, tiszta vagyok az én bűnömtől.” (Péld 20,9) És amit Jeremiás könyvében olvasunk: “Még ha lúgban mosakodnál is, vagy szappanodat megsokasítanád is, feljegyezve marad a te álnokságod előttem, mondja az Úr Isten” (Jer 2,22)
Nos, Testvéreim: ez az a nyomorúság, amelyre vonatkozik alapigénknek az a megállapítása, hogy: “igen bizonyos segítség” az Úr. Ebbe a kilátástalan nyomorúságba kell eljutni egy emberi léleknek, ennyire mindennek be kell zárulnia körülötte, ennyire kétségbeejtővé kell válnia a bizonyos halál szorításának, hogy megismerhesse még a halálnál is bizonyosabb isteni segítséget! Mit lehet hát tenni? Három utasítás hangzik el Igénkben.
1) A legnagyobb zűrzavar, fejetlenség, kapkodás közben Mózes az Úr parancsára elkiáltja magát: “Megálljatok!” (13. vers) Ez az első tennivaló: megállni! Elcsendesedni, észrevenni és leszámolni azzal, hogy itt én semmit sem tehetek, semmivel sem járulhatok hozzá a bűneimtől való szabaduláshoz. Isten a megváltás művét egyedül végzi el. Számomra nem marad más hátra, mint megállani és mindent rábízva az Úrra, várni. “Megálljatok!” - hiszen úgyis tehetetlenek vagytok a Sátán, a bűn és a halál hatalmaival szemben!
2) Ha már megálltatok, akkor hangzik el a második utasítás: “Nézzétek az Úr szabadítását!” (13. vers) Hadd mondjam el, hogy az Ótestamentum eredeti szövegében itt a “szabadítást” kifejező héber szó a “Jösuach” ugyanaz a szó, mint az Úr Jézus héber neve. Ez is jösuach. Tehát a második utasítás ilyenformán hangzik: Nézzétek az Úr jösuachját, vagyis: nézzétek az Úr Isten Jézusát! Tehát minden bűneivel küzdő ember számára az egyetlen örök tanács: nézz a Jézusra, nézz arra a szabadításra, amit az Úr Jézus Krisztusban készített a számodra! Vedd tudomásul, hogy az Úr hadakozik érted! Az, ami Jézussal történt, az Ő halála a keresztfán és feltámadása harmadnapon, egy roppant nagy láthatatlan küzdelemnek a látható oldala. A vért verejtékező, megcsúfolt, agyongyötört, keresztre feszített, majd feltámadott Jézus Krisztus személyében látható milyen iszonyú, kibeszélhetetlenül nagy volt az a mérkőzés, az a viadal, amivel az Úr hadakozott érettünk. Nem ment olyan egyszerűen, olyan könnyedén a megváltás abból a szorult helyzetből, magának az Úr Istennek kellett hadakozni érte, súlyos küzdelmet kellett vívni miatta, olyan küzdelmet, amiben Ő maga is sebeket kapott, borzalmasan megszenvedett, sőt bele is halt! De éppen ezáltal győzött! Kihulló vére az a rendkívüli erő, ami megtisztít minket minden bűntől! Megtisztít attól a bizonyos rothadástól, kiégeti, kiöli azokat a bizonyos bent maradt gyökereket, tehát valóságos szabadulást, valóságos győzelmet művel. “Az Úr hadakozik tiérettetek, ti pedig veszteg legyetek.” (14. vers) Valóban: mit is tehetnél te ebben a küzdelemben, Isten Fia és a Sátán nagy mérkőzésében? Semmit! Csak egyet: nézni! Ahogy a második utasítás szólt: “Nézzétek az Úr szabadítását!” Nézzétek, szemléljétek, amit az Úr Jézus tett és tesz! Ne úgy nézzétek, mint ahogyan a színházban nézi az ember a színpadon lejátszódó drámát, hanem úgy, ahogy a virág nézi a Napot, rányílik a Napra és így az éltető, és gyümölcsöt érlelő sugarak behatolhatnak a virág belsejébe. Így nézz rá, így nyíljál rá Jézusra, hogy sugározza beléd az Ő szabadítását, győzelmét, megváltó erejét!
3) És akkor halld meg a harmadik utasítást: Induljatok el! (v.ö. 15. vers) Megnyílt az út az ígéret földje felé. S hogy miért vezette az Úr a népét ebbe a szorítóba, ebbe a veszedelmes helyzetbe? Ugye tudod már: azért, hogy megismerje az Úr szabadítását! Te megismerted-e már az Úrnak ezt a legnagyobb, legcsodálatosabb szabadítását? Ezért van minden földi nyomorúság is, hogy megismerd a bűntől, haláltól és Sátántól való szabadulás csodáját, Jézus Krisztus győzelme által. És az a csodálatos, hogy aki ezt a győzelmet megismerte és elfogadta, annak a számára egyszerre kezdenek a földi bajok és nyomorúságok is megoldódni, az előtt kezd a reménytelen helyzetből is kivezető út nyílni. Az élete földi viszonylataiban is kezdi egyre hatalmasabban megtapasztalni alapigénk igazságát, hogy valóban: “Isten a mi oltalmunk és erősségünk! igen bizonyos segítség a nyomorúságban.”
Ámen
Dátum: 1949. november 13.