Újra megterítve áll előttünk a kegyelem asztala. Mindaz, ami rajta van: a Krisztus testét jelentő kenyér és az Ő vérét jelentő bor, azt hirdetik tovább, amit Jézus mondott ennek a példázatbeli bűnös asszonynak: “Megbocsáttattak néked a te bűneid!” Lk7,48.
Azt a nagy jó hírt, hogy megbocsáttattak a bűneink, pecsételi meg az Úr azzal, hogy ímé szent vendégségbe hív és ültet le bennünket az Ő asztalához, mondván: egyetek és igyatok ebből mindnyájan, részesedjetek benne mind, akik éhezitek és szomjúhozzátok a megigazulást.
Mielőtt elhangzik a meghívás ehhez az asztalhoz, és mielőtt felhangzik az ismerős kijelentés: “Hirdetem néktek a ti bűneiteknek bocsánatát”, hadd szóljon hozzánk Isten Igéje a bűnbocsánatról, a bűnbocsánat szükségességéről, valóságáról és következményéről.
I.
Két ember áll itt Igénkben Jézus előtt: egy farizeus és egy bűnös asszony. Vannak dolgok, amelyekben hasonlítanak egymáshoz, és vannak, amelyekben különböznek egymástól. De egészen másban hasonlítanak és különböznek, mint ahogyan azt első látásra gondolni lehetne.
Mindenekelőtt abban hasonlítanak, hogy mindketten adósok. “Egy hitelezőnek két adósa vala” - mondja Jézus a példázatban Lk7,41. Bár az egyik 50 pénzzel, a másik, 500-zal adós, ez most nem számít, egyébként sem fontos az összeg nagysága. Itt most az a tény fontos, hogy mind a kettő adós. Mivel Jézus ezzel a két adóssal a farizeust és a bűnös asszonyt példázza, azt jelenti ez, hogy mindkettő adós, mindkettő bűnös. Tehát a farizeus is. És ezt kell először nagyon komolyan tudomásul vennie minden farizeusnak, hogy ő is adós. Ő is tartozik Istennek. Értsük most a farizeus szót úgy, ahogyan Jézus korában értették: a farizeus azt jelentette, hogy ez a legtöbb, amit egy ember vallási tekintetben, Isten iránti buzgóságban, egyháza iránti hűségben tehet. Több nem telik az embertől, több vallási buzgóság, mint amennyit a farizeus teljesített.
Mai szóhasználattal úgy mondhatnánk, hogy egyházias, bibliás, erkölcsös, áldozatkész, jó szándékú, buzgó emberek voltak a farizeusok.
Mi volt hát mégis az adósságuk? A megtéréssel voltak adósok. Kifogástalan, nagyszerű, jó emberek voltak, és éppen ezért azt hitték, hogy nekik nem kell megtérniük. Hát miből térnének meg ők, amikor ők mindig hittek Istenben, sőt szolgáltak neki nagy buzgósággal?! Térjenek meg az ilyen bűnösök, mint ez a hitvány asszony is itt az Igénkben. Az ilyennek van miből megérnie. De mi, farizeusok?
Ők lényegbeli különbséget láttak önmaguk és a nyilvános bűnösök között. Ők így tettek különbséget az emberek között: vagyunk mi, az istenhívők, a becsületes emberek, és vannak a bűnösök, a hitetlenek. Ez a jellegzetes farizeusi gondolkozás.
“Mikor pedig ezt látta a farizeus, a ki őt meghívta, monda magában: Ez, ha próféta volna, tudná ki és miféle asszony az, a ki őt illeti: hogy bűnös” Lk7,39. Tehát úgy nézni a másikra, hogy az bűnös. Ahogyan a másik farizeus imádkozott a templomban a jól ismert történetben: “Isten! hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ... mint ím e vámszedő is” Lk18,11.
Felülről lefele nézni a hitvány bűnösöket, és nem venni észre, hogy az az erényesség, becsületesség, vallásosság, amivel ő különb a hitvány bűnössel szemben, olyan gőgössé és elbizakodottá, önigazulttá teszi, hogy minden erénye és vallásossága utálatossá válik egyszerre.
Ó, mennyire igaza van Jézusnak, amikor egy kalap alá vonja a farizeust, ezt a tisztességes, előkelő embert, azzal a rongy, bűnös nővel, és azt mondja: mind a ketten adósok. Nem is tudja a farizeus, mennyire adós ő is. Farizeusnak lenni ma is azt jelenti: olyan magatartást tanúsítani, mintha nem is volnék adósa Jézusnak, hanem mintha Ő volna nekem adósom. Ez a példázatbeli farizeus is a legelemibb udvariassági szabályokat sem teljesítette Jézussal szemben: nem mosta meg a lábát, nem csókolta meg, nem töltött olajat a fejére, hanem szinte úgy gondolta, hogy érezze magát megtisztelve Jézus, hogy leülhet egy ilyen tiszteletreméltó férfiú asztalához.
Hadd kérdezze meg most Isten Igéje a szívedtől: Érzed-e, tudod-e, vállalod-e, hogy te is adósa vagy az Úrnak, éppen úgy, mint az a nagy bűnös, akit lenézel, akit megvetsz, és nincs-e benned valami abból a farizeusi gőgből, hogy Isten tartozik neked, mert te annyit szenvedtél, vagy mert te nem vagy olyan elvetemült, istentagadó, te imádkozol, ragaszkodsz a hitedhez. Te aztán méltán elvárhatod Istentől, hogy rád másképpen nézzen, és veled másképpen bánjon, mint a nagy bűnösökkel.
De jó volna, ha rád nehezedne most Isten Igéjének ez a megállapítása, hogy te is adós vagy. És egészen mindegy, hogy mennyivel.
Mert a példázatban is az adósságnak nem az összege volt a fontos, hanem az, hogy “nem volt nekik miből megadni.” Lk7,42. . Hiába volt tehát a nagy különbség az összeg között, abban mégis teljesen egyformák voltak, hogy egyik sem tudta megadni, amivel tartozott. Tehát hiába van esetleg másnak sokkal nagyobb adóssága Istennel szemben, mint neked, te a te kicsi adósságodat éppen úgy nem tudod megfizetni, mint a másik a nagyot. Az eredmény tehát ugyanaz, akár kis bűnös valaki, akár nagy bűnös.
Ugyanúgy, mint ahogyan az eredmény szempontjából egészen mindegy az, hogy egy perccel értél később az állomásra, miután a vonat elindult, vagy félórával késtél le. Tehát annak az adósságnak, ami neked is van, az igazi terhe nem az, hogy ötven, vagy ötszáz, hanem az, hogy nem tudsz fizetni, és az, hogy tönkremész miatta, belepusztulsz egészen. Akármilyen kicsi, kifizethetetlen. Hiába leszel áhítatosabb, hiába imádkozol többet, hiába gyötröd magad, hiába szenvedsz - mindez nem érvényes fizetési eszköz a mennyben az adósságod törlesztésére. Jézus, amikor a két adósról beszél, azt mondja, hogy nem volt nékik miből megadni. A farizeusnak sem volt. Nincs miből. Nem tudunk olyat produkálni, amit be lehetne számítani a törlesztésbe.
És abban is hasonlít egymáshoz a két adós, hogy a hitelező egyiken sem akarja végrehajtani, hanem mind a kettőnek elengedi az adósságot. Tehát nincs más megoldás a hithű, vallásos ember számára sem, mint a nagy cégéres bűnös számára: a kegyelem. A legderekabb, a legbuzgóbb és legbecsületesebb ember közöttünk ugyanúgy rá van szorulva az Isten kegyelmére, mint a leghitványabb. A kis bűntől is csak ugyanúgy lehet megszabadulni, mint a nagy bűntől: bocsánat által.
Jézus vére megtisztít minket minden bűntől, tehát a legkisebbtől, a legjelentéktelenebbnek látszótól, attól, ami minden embernek megvan, ami már olyan általános, hogy el se képzelhető nélküle ember: attól is csak Jézus vére tisztíthat meg, és semmi más. Tehát ehhez is épp úgy szükséges a Jézus vére, épp annyira nélkülözhetetlen, mint a legnagyobbhoz, a legiszonyatosabbhoz. A te számodra is, akármennyivel vagy adós, egyetlen megoldás van: Krisztus keresztje. Farizeusnak és a bűnös nőnek, imádkozónak és káromkodónak, erkölcsösnek és erkölcstelennek egyaránt érvényes az, amit itt Jézus mond: a mennyei hitelező mind a kettőnek elengedi adósságaikat.
II.
Most jön azonban a nagy különbség a két adós között: bár mind a kettőnek elengedte a hitelező az adósságát, mégis csak az egyik számára vált ez az elengedés boldog, felszabadult valósággá. Csak az egyik szabadult meg ténylegesen is a maga adósságától, mégpedig éppen az, amelyik lelkén nagyobb adósság volt, amelyiket jobban nyomott ez a teher, amelyik számára elviselhetetlenebb volt a tartozás.
Nem azt jelenti ez, hogy most már okvetlenül “nagy bűnösnek” kell lenni ahhoz, hogy valaki megtapasztalhassa a bűnbocsánat felszabadító hatását, valóságát - mint ahogyan Jézus az ötven vagy az ötszáz pénzzel való tartozással nem a bűnteher nagyságát akarta kifejezni, hanem a bűntudat nagyságát, a bűn megismerésének a fokát. Tehát ezzel a példázattal nem azt mondja végül Jézus, hogy vannak nagy bűnösök és kis bűnösök, hanem azt, hogy egyiknek sok bűntudata van, és ebből eredő bűnbánata, a másiknak kevés. Úgy is mondhatnám: az egyiknek fájt az adóssága, a másiknak nem. Az egyiket megalázta mélyre, egészen a Krisztus lábáig a maga méltatlanságának a tudata és a maga nagy szégyene, a másik azt hitte: neki nincs mit szégyellnie. Az egyik nagyon mélyről nézett föl Jézusra, a másik képzelt magasságból akart lenézni Krisztusra. Mind a kettőnek elengedte a hitelező az adósságot, illetve helyesebben: kijelentette, hogy el van engedve a tartozás, de ez a kijelentés valóságos felszabadulást csak annak jelentett, aki tudta és szenvedett is miatta, hogy adós, - és annál nagyobb a felszabadulása, mennél nagyobb volt az az adósság, ami elengedtetett.
Kész a bűnbocsánat, mert minden “elvégeztetett” hozzá, ami szükséges, hogy az Isten ingyen és szabadon adja bárkinek, de csak nagyon mélyre hajolva lehet átvenni: a bűntudat súlya alatt megalázkodva, a bűnbánat mélységében. Ez az a hely, ahol valaki a szívével hallja meg ezt a fölszabadító kijelentést: “Megbocsáttattak néked a te bűneid!” Lk7,48 Tehát az a magatartás, amit a bűnös nő sírása, térdelése Jézus lábai előtt kifejez, nem feltétele a bűnbocsánatnak, mert az feltétlen. Annak a feltétele: Krisztus halála már megtörtént. Tehát a bűnbánat mélysége nem feltétele a bűnbocsánatnak, hanem helye. Itt válik valósággá, áldássá, örömmé, megtérést munkáló hatalommá, új életet támasztó erővé az ember életében. Mindenki, aki most ebben a mélységben van, vegye tudomásul, hogy neki, személyesen neki mondja az Úr: “Megbocsáttattak néked a te bűneid!” Lk7,48
III.
Tudod, mit jelent ez? Azt, hogy ha nyom az adósság terhe, és rájöttél, hogy nem tudsz fizetni, akkor most vedd tudomásul a nagy örömhírt, hogy nem is kell, mert valaki más már kifizetett helyetted mindent. Amikor neked nem volt miből megadni a mennyei adósságot, akkor előállt Valaki, az egyetlen Valaki itt a földön, akinek igenis volt miből megadni, és amije volt, oda is adta mind egészen, teljesen, hogy egyszer s mindenkorra kiegyenlítsen minden adósságot a mennyben.
Jézus Krisztusnak a keresztfán hullott drága vére az egyetlen valuta, az egyetlen a mennyországban is érvényes fizetési eszköz, amit odaát elfogadnak a mi adósságaink kiegyenlítésére. Ezért engedhette el Isten a te adósságodat, mert Jézus Krisztus helyetted megfizette.
Ingyen van tehát a bűnbocsánat kegyelme, de nem olcsón: Jézus Krisztus szent vérének a hullása árán. Ez a vér, amivel helyetted fizetett az Úr, a legerősebb kapocs, amivel most már odafűz önmagához. Akinek sok bűne bocsáttatott meg, az jobban szeret, akinek pedig kevés bocsáttatik meg, az kevésbé szeret - mondja Jézus. Tudod, ki szereti igazán Krisztust? Az, aki a bűnei bocsánatát köszönheti neki. A bűnbocsánat a legerősebb kötelék, ami egy embert odafűz Istenhez. Minden egyes bűnöm, amit megbocsátott az Úr, megint egy szállal több abban a kötelékben, amivel hozzá vagyok kötve.
A hívő embernek folyton nő a bűntudata, a bűnismerete. Az Igével való foglalkozás közben is egyre több bűne lepleződik le, és így egyre növekvő ámulattal látja, hogy milyen nagy volt az az adósság, amit Krisztus kifizetett helyette. Tehát mindig újabb és újabb részletei lepleződnek le a már kifizetett adósságnak. És minél jobban nő az adósságom, annál jobban nő a lekötelező hálám és szeretetem a Krisztus iránt, Aki azt kifizette helyettem. Annál jobban muszáj szeretnem Őt, Aki így bánt velem. A bűnbocsánat tehát éppen hogy nem tesz felelőtlenné a bűnnel szemben, sőt, minél jobban részesülök benne, annál jobban lekötelez.
Isten azzal fegyelmezi az Ő gyermekeit, hogy megbocsát nekik, és mindig újra emlékezteti őket erre a kegyelmi tényre. Akinek elengedtetett az adóssága, az nem azért igyekezik cselekedni a jót és kerülni a rosszat, mert fél a büntetéstől, hanem mert tudja, hogy megbocsáttattak néki az ő bűnei.
Isten téged is fel akar szabadítani a bűnbocsánattal arra, hogy ezentúl már egészen Neki élj.
Bár minél többen volnának itt közöttünk, akiknek azt mondja ma Jézus, amit annak a bűnös nőnek is mondott: “A te hited megtartott téged. Eredj el békességgel!” Lk7,50.
Ámen
Dátum: 1950. június 25.