Ez a most felolvasott igerész arra az Istennek szentelt keresztyén életre buzdít, amelyet minden úrvacsoraosztás előtt megígérünk és megfogadunk. Emlékeztek: az utolsó úrvacsorai kérdés így hangzik: Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy ti e kegyelemért egész életeteket az Úrnak szentelitek és már e jelenvaló világon, mint az Ő megváltottai az Ő dicsőségére éltek? És mi erre ki tudja hányszor már, nyugodt lelkiismerettel, vagy talán nem is olyan nyugodt lelkiismerettel rámondtuk: Ígérjük és fogadjuk! Azután amit ilyen szép ünnepélyesen megígértünk és megfogadtunk, rendszerint nem szoktuk megtartani, még csak nem is nagyon igyekszünk megtartani. A sok szép ígéret és fogadalom között, amit az ember egy életen át tesz és nem tart meg: ez az, amit a legtöbbször megújít és a legtöbbször meg is szeg!
Sokkal súlyosabb dologról van itt szó, mint ahogyan gondoljuk. Nemcsak egyszerűen arról, hogy megszegünk egy Istennek tett fogadalmat, hanem arról, hogy nem vesszük komolyan a bűnbocsánatot, amit Isten ingyen kegyelméből ígér a bűnbánó bűnösnek. Visszaélést jelent ez a kegyelemmel szemben. Aki továbbra is benne él azokban a bűnökben, amiket az Isten egyszer már megbocsátott neki, vizsgálja meg magát: eljutott-e már a szívéig a bűnbocsánat hirdetése, vagy csak a füléig? Gyakorlatilag úgy hangzik ez a kérdés, hogy miben különbözik a hívő ember a hitetlentől, a megtért, bűnbocsánatot nyert ember a megtérésben és bűnbocsánatban nem részesülttől? Van-e valami olyan különbség, amit meglátnak, amit észrevesznek a hívő emberen, ami lerí róla, ami elárulja külsőleg is, hogy benn, mélyen a lelkében történt valami szent titok - mert ha nincs ilyen különbség, akkor nem sok értelme van az egész vallásnak, hitnek, imádságnak, isteni kijelentésnek sem!
A Szentírás szerint nagyon is van különbség. A Római levél 6. része egyébbel sem foglalkozik, mint éppen ezzel a különbséggel. És éppen ezen a különbségen mérheted le te magad is azt, hogy Isten megváltott gyermeke vagy-e már, vagy csak annak képzeled magad? Nietzsche, a keresztyénség nagy gúnyolója mondotta egyszer, hogy ha igaz lenne a keresztyénség, sokkal megváltottabbaknak kellene kinézniök a keresztyéneknek. Ebben a mondásban az az igazság, hogy aki igazán megváltott keresztyén, annak valóban megváltottnak kell kinéznie is!
A textusul felvett Ige foglalja össze legrövidebben ennek a különbségnek a lényegét, amikor ezt mondja: “Nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt!” (Róm 6,1-14) Ez azt jelenti, hogy az embernek az Istennel szemben való jogi helyzetében történt egy nagyon lényeges változás: átesett egy bírói ítéleten. Annak ellenére, hogy bűnösnek találtatott és megállapítást nyert, hogy sorozatosan elkövetett vétkei kimerítették a törvényszegésnek azt a mértékét, amelyért a legsúlyosabb büntetés jár: mégis egészen érthetetlenül és logikátlanul az ítélet felmentő volt. A halált érdemlő bűnös teljes kegyelmet kapott, teljes bocsánatban részesült, és ez a bocsánat azt jelenti, hogy Isten teljesen elfelejtett mindent, mert Jézus halála tökéletesen kitörölte az emlékezetéből mindazt, amit a Jézusban hívő ember Isten ellen valaha vétett! Tehát a helyzete, a státusa változott meg a Jézusban hívő embernek: nincs többé vád alatt, nem áll többé peres viszonyban az Úrral, hanem egy örök érvényű felmentő ítélet hatálya alatt van! Jézus Krisztusnak a keresztfán való elítéltetése a Jézusban hívő ember minden vád alól való végleges és teljes felmentését jelenti!
Hiszed-e ezt, és ezt hiszed-e akkor, amikor az úrvacsora vétele előtt közvetlenül hirdettetik néked is a bűneid bocsánata és az örök élet bizonyossága? Amíg ezt nem hiszed, addig lehetsz akármilyen buzgó, templomba járó, egyházi tisztséget is viselő vallásos lélek, de nem vagy hívő! Mert a hit itt kezdődik. Ebben a pillanatban is megváltozhat az Istennel szemben való jogi helyzeted, ha most elhiszed, hogy Jézus elítéltetése jelenti számodra a felmentést az egyébként bizonyosan bekövetkező halálos ítélet alól, és a jogosítványt az örök életre! És ezt elhiheted bátran, most is, mert nincs olyan nagy bűn, neked sincs, amelynél még sokkal nagyobb ne volna az Isten kegyelme. Nincs olyan fertelmes és utálatos bűn, neked sincs, amit meg ne tudna emészteni az Isten bűnbocsátó kegyelme! Aki így hisz Jézus Krisztusban, arra érvényes az, amit Pál apostol így fejez ki: “nem vagytok többé törvény alatt, hanem kegyelem alatt.” (Róm 6,14b) Vagyis ha hiszel a megfeszített és feltámadott Krisztusban, máris nem a törvény, hanem a kegyelem hatálya alatt vagy.
Ez az első, döntő, nagy különbség a hívő és nem hívő ember között. Ebből a kegyelmi állapotból következik most már a többi különbség is, amely azután kihat az élet legapróbb megnyilvánulásaira is. És éppen ezen a különbségen lehet meglátni azt, hogy valaki valóban a kegyelem hatálya alatt él-e? Tudniillik: a kegyelem alatt való voltomból gyakorlatilag éppen nem az következik, hogy élhetek tovább nyugodtan ugyanúgy, mint eddig: a bűnben, hiszen Isten úgyis megbocsát. Nem azt jelenti ez, hogy most már mindent szabad, folytathatom ott, ahol a kegyelembe jutás előtt abbahagytam. Óh, nem! Sőt, éppen ellenkezőleg! A kegyelem éppen nem tesz felelőtlenné és könnyelművé, hanem fegyelmez. Nem kötelez - mint a törvény -, hanem lekötelez, Isten foglyává tesz. Mert micsoda a kegyelem? Meg nem érdemelt mentő szeretet! És tudjátok, milyen fegyelmező, lekötelező, foglyul ejtő ereje van a szeretetnek? Sokkal nagyobb, mint a haragnak, a büntetésnek vagy a szigorúságnak. Vrede Matildról, a finn börtönök angyaláról van feljegyezve, hogy egyszer olyan rabot akart meglátogatni cellájában, aki elkeseredésében valósággal dühöngött, és még a börtönőr sem mert belépni hozzá. Kérlelték, hogy gyenge nő létére ne tegye ki magát annak az állati brutalitásnak, ami nyilván őt is fogadni fogja. Vrede Matild hajthatatlan maradt. Kinyittatta a cellát és belépett az ajtón, de alig tette be a lábát, szörnyű, ordító káromkodással a rab rátámadt és úgy lökte ki a cellából a törékeny nőt, hogy a folyosó másik oldalán nekivágódott a falnak és jól összezúzódott rajta. Alig hogy magához tért, visszakiáltotta a dühöngő rabnak mosolyogva: holnap újra eljövök! A fogház igazgatója vasra akarta veretni büntetésül a rabot, de Matild nem engedte. És másnap, amikor újra bement hozzá, a megszelídült rab már úgy várta, hogy saját kezével söpörte föl a cella szennyes kövezetét, zsebkendőjét terítette a piszkos ülőkére, hogy látogatójának tiszta helyet kínálhasson, és piruló szégyenkezéssel kért bocsánatot előző napi viselkedéséért. Egészen leszerelte és foglyul ejtette a meg nem érdemelt, érthetetlen nagy szeretet.
Még sokkal inkább így bánik Isten a maga gyermekeivel. Aki egyszer megtapasztalta azt, hogy milyen nagy az Isten szeretete, aki egyszer Jézus Krisztusra tekintve a bűnei bocsánatán tapasztalta meg, mennyire szereti őt az Isten: annak a számára az élete további folytatására nézve ez a meg nem érdemelt szeretet válik a legfőbb irányító és fegyelmező tényezővé. Ha van valami, ami ösztönöz a jó cselekvésére és a rossz kerülésére: akkor éppen a kegyelem, sokkal inkább, mint a törvény szigorú parancsa. Isten szeretete sokkal inkább kötelez, mint a haragja, a bűnbocsánat jobban, mint a bűn büntetése. Éppen azzal fegyelmezi legjobban Isten a hívő embert, hogy megbocsát neki, és mindig újra emlékezetébe idézi: te ember, hiszen már megbocsátottam ezt vagy azt a bűnödet: hogyan élhetnél hát még mindig benne?! A kegyelmet nyert ember nem azért igyekszik kerülni a bűnt, mert fél a büntetéstől, hanem mert tudja, hogy Isten megbocsátott neki. Nincs nagyobb szomorúsága, mintha látja, hogy megint megbántotta valamivel Azt, Aki olyan nagyon szereti. Ismered-e ezt a rabul ejtő szeretetet? Ismered-e azt, amikor Isten a maga végtelen szeretetével, szeretetének a vonzó erejével fölszabadít arra, hogy ne élj tovább a bűnnek, hanem élj, mert élhetsz most már az Istennek? Ezt jelenti Pál apostolnak ez a mondása: “a bűn ti rajtatok nem uralkodik!” A kegyelem alatt való lét azt jelenti, hogy Isten mintegy kiszeret téged a bűn ölelő karjaiból, és odaszeret magához, mint ahogyan a tékozló fiút a disznók vályúja mellől is hazaszerette az édesatyja. Gondolj arra, hogy kegyelemben élsz! Hidd el, hogy néked is szól a kegyelem! Jusson eszedbe a kísértések idején, testi vagy lelki küzdelmek között: akkor majd meglátod, hogy oda tud vonni ez a kegyelem az Istenhez!
Tehát azt mondja Pál apostol: “ne szánjátok oda a ti tagjaitokat hamisságnak fegyvereiül a bűnnek; hanem szánjátok oda magatokat az Istennek, mint a kik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek.” Itt már egészen nyilvánvalóvá válik a különbség a hívő ember és a nem hívő ember között. Azt már nem lehet tovább rejtegetni és titkolni, hogy kinek szántad oda a tagjaidat fegyverül: a bűnnek-e vagy Istennek? Mert itt már a szolgálatról van szó, arról, amiben a legtöbbször csődöt mondunk. Olyan áhítatos buzgósággal tudunk meghallgatni egy szép igemagyarázatot, olyan helyeslően tudunk bólogatni rá nagyokat! Ha azután a szolgálatra kerül a sor - például anyagi áldozatra, egy szeretetvendégségen való segítő közreműködésre, egy beteg meglátogatására, vagy a körzetünkbe tartozó hívek felkutatására -, akkor az előbbi bólogatás egyszerre húzódzkodássá, kibúvók keresésévé és a nagy elfoglaltsággal való mentegetőzéssé válik.
A kegyelem alatt élő ember nem tehernek, hanem nagyon boldog kiváltságnak tartja azt, hogy szabad szolgálnia bármilyen csekélységgel is az Úrnak. Tudsz-e ilyen boldogan, hálából az Isten kegyelméért szolgálni Őneki? Ha tükröt tartott elébed Isten ezzel az Igével, nézzed meg jól benne magad, és elmenvén akképpen cselekedjél, ahogyan megláttatta veled most az Úr! Minden bűnre van bocsánat, csak a megláttatott s azután meg nem bánt és a Krisztusnak át nem adott bűnre nincsen. Bár Isten Szentlelke nyitná meg fülünket a hallásra, hogy meghallanánk, mit mond a Lélek a gyülekezetnek.
Ámen
Dátum: 1949. február 20.