Elérkeztünk a több mint egy esztendővel ezelőtt elkezdett Apostoli Hitvallás magyarázatának a végére, az utolsó tételhez, a feltámadás és az örök élet magyarázatához. Arról van itt szó, hogy a hívő ember -, hogy én, aki így hiszek a háromszor egy Istenben, mint ahogyan ebben a hitvallásban megvallom -, íme azzal a diadalmas reménységgel tekintek előre, hogy “hiszem a testünknek feltámadását és az örök életet”. Ez a mi nagy adventi váradalmunk! Jól tudom, hogy az egész Hitvallásunkban éppen ez a legkevesebb meggyőződéssel vallott tétel talán.
Valóban a legnehezebben hihető a testi feltámadás gondolata, sokan talán nem is bánnák, ha kimaradt volna a Hiszekegyből. De ez csak azért van, mert rengeteg téves elképzelés tapad hozzá. Olyan, amit a Biblia nem tanít. Ebben a mai prédikációban nem is szeretnék egyebet tenni, mint ezeket a téves elképzeléseket lebontogatni és így tisztázni azt, amit a Biblia a mi testünk feltámadásáról és az örök életről valóban tanít.
1.) Mindenek előtt téves az a nagyon gyakori elgondolás, ami általában a halál utáni reménységként él az emberben. Valami bizonytalan és egészen alaptalan optimizmussal próbálja az ember nyugtatni magát a halál zord valóságával szemben. Ilyeneket gondolnak sokan, hogy például a halál csak szép álom, amelyből a másvilágon boldogan, mosolyogva ébred föl a lélek. A halál palló vagy alagút, amely összeköti a földet a túlvilággal. Alvilági csónak, amelyben szépen átring az örökkévalóságba a testtől megszabadult lélek. Sőt, a haláltól való menekülési ösztön kidolgoztatta az emberrel a lélek halhatatlanságának az elméletét, amely szerint a lélek olyan valami, ami nem enyészik el a halálban, amin nem fog a halál, és így a lélek, a maga halhatatlanságának a tudatában akár meg is vetheti a halált.
Nos, atyámfiai, mindenekelőtt hadd mondjam meg egészen őszintén: a halál nem ilyen ártalmatlan dolog! Mindez csak a haláltól rettegő ember ösztönös önáltatása. Mert a halál bizony halál! A szónak a legridegebb, legvigasztalanabb értelmében. Nem megsemmisülés, és nemcsak fizikai folyamat mint meghalás, hanem állapot, létforma is. Mert a halál nem a lét ellentéte, tehát nem úgy van az, hogy a halál a nem-létezés, hanem a halál az örök élet ellentéte, Istentől, mint az Élettől, az örök élet forrásától való elszakadottság állapota. És így a halál az egész életünkre rányomja a pecsétjét. Ez a mostani életünk is, amit e percben élünk, a halál árnyékában létező élet, és ez az árnyék az egész egzisztenciánk horizontja. Az egész létünk a halál jellegét hordozza magán. Olyan életünk van, amelyet körülölel a halál. Életünk halálra szánt, a halál börtönébe bezárt élet, amiből semmiféle emberi erőfeszítéssel nincs menekülés. A lelkünknek is, bármennyire más valami is a lélek, mint a test, nincsen semmiféle olyan képessége, tulajdonsága, amivel a halálnak ebből az öleléséből ki tudna emelkedni. Ezt jelenti az, amit a Biblia így mond: “a bűn zsoldja halál!” (Róma 6,23)
Nos, hát éppen ezért olyan nagy jelentőségű az, amit Pál apostol hirdet: “Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük lőn azoknak, kik elaludtak.” (20. vers) Ott a Golgotán is meghalt valaki, de olyan Valaki halt meg, aki önmagáról ezt mondta: Én vagyok az Élet! És amikor ez az Élet beleütközött a halálba, át is törte azt, rést ütött rajta, mint a föld kérge alól kibújó első csíra-levél, az a bizonyos “zsenge”, amelyen át megnyílik egy új lehetőség, elindul egy új folyamat.
Bizonyosan láttátok már a Moszkva térről, amikor kikanyarodik a villamos a Krisztina körút felé, van egy fiatal nyárfa, amelyik egy nagy kőtömböt feszített szét. Valamikor ennek a nyárfának a magja bekerült a kőlap alá, elkezdett csírázni és lassan szétrepesztette a reá nehezedő sziklát és a résen át kibújt a föld fölé. Valami ilyen történt húsvétkor: az örök élet csírája Jézus, szétfeszítette kriptasorsunk gránitfalát, feltámadott a halálból és ezzel megnyitotta az utat a halálon át az örök életre. Azt jelenti ez, hogy ha Jézus fel nem támadott, akkor mindenféle szép elméletünk, filozófiánk, álmunk hiábavaló, még a hitünk is! A halál gránitfalát nem tudjuk áttörni vele. Ha Krisztus fel nem támadott, akkor bizony nyomorultak vagyunk, akkor emberi sorsunk nyomorult sors. - Ámde Krisztus feltámadott, benne és általa már elkezdődött a halál legyőzése a feltámadás által, és mi ezért, de igazán csak ezért hihetjük azt, hogy ugyanaz a folyamat, ami Jézusban már elkezdődött, folytatódik majd azokban is, akik Ő benne aludtak el. Végzetesen komoly dolog a halál, ámde a feltámadott Krisztusba kapaszkodva igenis reménykedhetsz abban, hogy a halálon át a számodra is megnyílik az az út az örökélet felé.
Ő mondta: “a ki hisz én bennem, ha meghal is, él!” (János 11,25b)
2.) Azután rengeteg téves elképzelés van a szívünkben a testi feltámadás kérdésével kapcsolatban. Úgy képzelik el sokan, hogy azok a porladó tetemek, amelyeket 20-50-600 évvel ezelőtt temettek el valahol egy temetőben, egy szép napon előjönnek a sírokból és megelevenednek... De hát ez meg hogyan lehetséges, hiszen azok a tetemek hovatovább egészen elporladnak, növények tápanyagává válnak, így a természet nagy körforgásában más állati vagy emberi testekbe kerülnek alkotórésznek... Hát, akit vadállatok téptek szét, vagy akit krematóriumban égettek el? Honnan kerülnek elő a feltámadáskor az egyes testrészek, amelyek összetartoznak? Ilyen és ehhez hasonló fantáziálások teszik azután valóban hihetetlenné az egész ügyet. Pedig a Bibliában másról van szó.
Hadd mondjam el röviden, hogy a Szentírásnak két különböző szava van, amit a magyar nyelv mindkét esetben testnek fordít. Pedig a két szó között nagy a különbség! A szárx és a szóma. A szárx a test anyagát jelenti, azt az 50-60-80 kilónyi hús-vért, izmot, csontot, azt a romlandó földi anyaghalmazt, ami porból lett és porrá lesz ismét. A szóma pedig jelenti a testnek azt a formáját, lényegét, amely az anyagrészecskék szakadatlan kicserélődése ellenére is mindig ugyanaz a test marad, mindig az én testem marad, az én egyéniségemet kifejezőtest marad. A szóma tehát az a megjelenési forma, ami engem, az én egyéniségemet “leheli”, amiben a személyiségem fejeződik ki látható, hallható és tapintható formában.
Közismert tény ugye, hogy egy embernek a belső lelki tartalma bizonyos testi külsőben is kifejezésre jut. Például a Jézus iránt való engedelmesség vagy a Sátánnak való szolgálat a tekintetben, az arcvonásokban, a hangban is megnyilvánul. Nos tehát, a léleknek ez a látható megjelenése, a léleknek ez a testi alakja, formája, amiről rád lehet ismerni, hogy ez te vagy és nem a másik ember, ez a szóma. Például egy hasonlattal: ennek a templomnak az anyaga a tégla, a fa, a vas: ez a szárx. És ha minden egyes téglát kicserélnének egy másikkal, és helyettesítenék más anyaggal, maga az épület akkor is megmaradna változatlanul, alakja, stílusa, rendeltetése ugyanaz maradna. Tehát, ez a valami, ami minden anyag kicserélődése ellenére is ugyanaz marad, ez a szóma! Emberi testünk anyagrészecskéi is szakadatlanul cserélődnek, és ez a változó anyaghalmaz a szárx. És mégis ugyanaz marad a testünk, ez a valami, ami mint jellegzetesség, mint stílus, mint forma, mint lényeg, mint az “én”, megmarad: ez pedig a szóma!
Mármost, amikor a Szentírás a test feltámadásáról beszél, nem a szárx-ot, nem a test anyaghalmazát érti ezen. Sőt, megmondja, hogy hús és vér nem örökölhetik Istennek országát, hanem a szómát, tehát a testet, mint a lélek formáját, orgánumát, amiben az ember egyénisége jut kifejezésre. A Szentírás nem azt mondja, hogy ugyanaz az anyag támad fel, amelyik eltemettetett, hanem hogy ugyanaz a test, szóma, támad fel, tehát az a test, amelyiknek a lényegéhez nem tartozik hozzá egy bizonyos anyag.
Így érthetővé válik az is, hogy a testi feltámadást nem befolyásolja az, hogy annak anyagrészecskéi merre keringenek a természet nagy körforgásában. Az egész testi feltámadásnak tehát tudjátok, mi a lényege? Az, hogy én magam, te magad, aki feltámad, nem egy másik valaki. Vagyis: Isten a halálon át is megőrzi az ember egyéniségét, megkülönböztethető és felismerhető formát viselő személyiségét!
A testi feltámadás tehát azt jelenti, hogy az örökkévalóságban nem olvadunk bele valami meghatározhatatlan lelki masszába, mint az esőcseppek a tengerbe, sem úgy nem lesz, hogy a kis lelkecske, mint egy pillangó röppen tovább a sír fölött valahová, hanem a feltámadott embernek megmarad a volt földi emberrel való személyazonossága. És éppen ez a tény ad nagyon komoly alapot annak a reményünknek, hogy a halál túlsó oldalán is megismerjük majd egymást, és nagy örömmel látjuk majd viszont azokat, akiktől ideiglenesen elválasztott a halál.
3.) A harmadik félreértés a feltámadás problematikájával szemben abban nyilvánul meg, hogy mindezt a titkot megérteni akarja a hívőember. Ilyen fölösleges kérdéseken töri a fejét, hogy miként, hogyan lesz az majd?! Nos, erre hadd mondjam azt, hogy a “hogyan” kérdése Isten dolga. Erre csak annyit mond a Biblia: “Az Isten pedig testet ád annak, a mint akarta”. (1Korintus 15,38) Isten műhelytitkairól ne akarjuk, mert úgysem lehet, a fátylat fellebbenteni. Ha hiszszük, hogy Jézus feltámadott, akkor higgyük azt is, hogy ez a már megtörtént feltámadás a záloga, ereje, mozgatója, kezdete a mi jövendő feltámadásunknak is! Tehát, ha hisszük, hogy Jézus feltámadott...! Ezért mondja az Apostoli Hitvallás is: Hiszem “testünknek feltámadását és az örök életet!” Nem azt mondja, hogy tudom, nem azt mondja, hogy értem, vagy érzem, hanem: hiszem!
Tehát a testünk feltámadása, az egész halálon győzedelmeskedőbizonyosságunk hittétel, amit logikai úton bizonyítani, érthetően magyarázni nem lehet. Tehát olyan valami, amiről nem a szem, nem a tapintó szerv, nem az agytekervények által, hanem a Jézusban való hit által lehet tudomást és bizonyosságot szerezni. Valóban így van: “Higyj az Úr Jézus Krisztusban, és idvezülsz...” (ApCsel 16,31b) Te, az ember, te, aki itt vagy.
4.) És végül még egy félreértés szokott lenni az emberek gondolatában az egész feltámadás-problémával kapcsolatban, mégpedig az, hogy ez az egész hittétel és ennek ilyen hangsúlyozása tulajdonképpen nem egyéb, mint a való élet problémái elől való menekülés a túlvilágba. Az egyik legerősebb vád a vallás ellen éppen az, hogy felelőtlenné tesz a gyakorlati életben, mert az élet problémáinak az elintézését átteszi a halál utánra, megoldást a túlvilágon ígér. Pedig a dolog valójában éppen megfordítva áll: a feltámadást és az örök életet hívő ember nem hanyagolja el a földi életét a túlvilág miatt, hanem az örök élet bizonyossága tudatában ezt a világot sokkal komolyabban veszi és felelősségteljesebben él. Hiszen azért érdemes éppen szeretni, a bűn ellen küzdeni, másoknak szolgálni, áldozatot hozni, Krisztusi lelkülettel élni, még ha nem látom is az eredményét, mert tudom, hogy nem a halálé az utolsó szó, hanem a feltámadott Jézus Krisztusé!
Ha a halállal minden lezárul, akkor annak van igaza, aki önző, kapzsi, élvhajhász, másokon hatalmaskodó... Hiszen egyszer élünk! Együnk hát, igyunk és vigadjunk, holnap úgyis meghalunk! De akik azzal a diadalmas adventi reménységgel néznek - még a földi élet alkonyán is - előre, hogy: Hiszem “testünknek feltámadását és az örök életet”, azokat a földi élet minden küzdelme, feladata közben ez a mennyei bíztatás mozgatja a jóra, az áldozatos szolgálatra, amit különben Pál éppen a feltámadás nagy titkának a leírásához kapcsolva mond a korintusiaknak: “Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.” (1Korintus 15,58)
Ámen
Dátum: 1960. november 27. de.