Jézus sokszor mondott olyan dolgokat, hogy az embernek a lélegzete elakad a megdöbbenéstől... Például amikor önmagát Isten Fiának mondta, vagy amikor egyszerűen kijelentette: “Én vagyok... az igazság...” (Jn 14,6) Máskor meg így szólt: “Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,30); “A ki engem látott, látta az Atyát...” (Jn14,9b). De a sok hatalmas kijelentése közül is talán ez a most felolvasott mondása a leghatalmasabb, amiben legjobban lepleződik le isteni valóságának a titka előttünk.
Még a nagy húsvéti eseményt megelőzően hangzott el ez a kijelentése Urunknak, amikor vigasztalta Mártát Lázár halála alkalmával. El tudom képzelni, milyen keveset érthetett belőle Márta, hiszen ekkor még a legmerészebb képzelettel se álmodhatott senki arról a csodáról, ami húsvét reggelén történt. Mi azonban már a megnyílt sírtól visszatekintve hallhatjuk Jézusnak ezt az isteni öntudattal telt kijelentését: “Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz énbennem, ha meghal is él!” - mondja alapigénkben.
Ennek az Igének a megvilágításában szeretnék beszélni most arról a szent csodáról, amit a keresztyén egyház 2000 éve így vall és hirdet Jézusról: “... harmadnapon halottaiból feltámada!”
Nos tehát, azt mondja Jézus: “Én vagyok a feltámadás!” Hallatlan kijelentés! Ilyet ember se azelőtt, se azóta nem merészelt még mondani önmagáról. És valóban: ember szájában képtelenségnek, sőt őrültségnek hangzik! Ilyet komolyan csak az mondhatott, aki már akkor tudta, hogy olyan valami fog vele történni, ami még sohasem történt meg senkivel a világon: legyőzi a halált! Mert ez történt húsvétkor! Egy konkrét, nem ideális, hanem reális föltámadás a halálból! Az, hogy abból a halál-tengerből, amibe évezredek óta generációról-generációra milliók merültek és merülnek ma is mindig alá, és amelyikből még soha senki elő nem került: ez az egy valaki feljött és diadalmasan kiszállt belőle! Azt mondhatná most valaki: de hiszen Lázár is feltámadt a halálból, meg a naini ifjú, meg Jairus leánya. Hiszen akkor nem Jézus az első és egyedüli! - De igen! Mert Jézus nem úgy támadt föl halálából, mint Lázár, meg a többi! Azok mind ebbe a földi életbe támadtak vissza, mintegy visszajöttek a halálból ebbe az életbe, a halálon inneni létformába, a mulandóságba, Jézus pedig a halálon át, végig, a halál valóságán keresztül a túlsó oldalra, az örökkévalóságba hatolt át feltámadásával. A húsvét tehát nem a mulandó életbe való ideiglenes visszatérés, hanem nagy, merész, döntő, útnyitó előretörés az örök életbe! Húsvétkor Jézus nem e mulandó világ börtönébe tért vissza, amibe karácsonykor beleszületett, belezsugorodott, hanem éppen kitört a börtönből, az örök élet szabadságába.
Ha csak úgy támadt volna fel, mint Lázár, vagy Jairus leánykája, talán nagyon örvendetes, drága és áldott dolog lett volna az akkori tanítványok kis társaságának, de előbb-utóbb újra meg kellett volna halnia, mint Lázárnak. De - áldott legyen érte -, nem így támadott fel, hanem úgy, hogy győzelmet aratott a halál felett! Őrajta többé már nem úr a halál, hanem megvert ellenség, legyőzött hatalom! Ez történt húsvétkor: A halálnál is erősebb élet-energia diadala a halál fölött. Ilyen hallatlanul nagy dolgot jelent ez a hír, hogy feltámadott!
De nézzétek, Jézus kijelentésében még ennél is nagyobbról, többről van szó! Nem azt mondja, hogy: feltámadtam a halálból! Tehát Jézus itt nem egy történeti tényt ismertet, nem egy régmúlt eseményt közöl száraz tárgyilagossággal, hanem kijelenti: “Én vagyok a feltámadás!” És ezzel a szavával egyszerre megszünteti a múlt és jelen közötti távolságot, mintegy egyidejűvé lesz velem, énvelem! Élő valóságában áll elém és szólít meg: “Én vagyok a feltámadás!” Figyeljük csak meg, azt mondja: “Én vagyok a feltámadás”. Tehát a mi egész keresztyén hitünk egy élő valakire összpontosul, egy Én-re alapul. Nem egy múltbeli eseményre, nem egy történeti tényre csupán, ami valamikor régen, valahol messze innen megtörtént. Nem! Sokkal hatalmasabban, mélyebben, gazdagabban: annak a történeti ténynek a főszereplőjére, végrehajtójára, magára a feltámadott, élő személyre, Jézusra!
És tudjátok, hogy ez milyen nagyszerű? Hiszen az a történeti tény, az a múltbeli személy, akármilyen lélegzetelállító volt is, nem tud idejönni hozzánk, az ott marad a múltban, a majdnem 2000 esztendős távolságban tőlünk! Mint ahogyan Nagy Lajos, vagy Mátyás király hajdani dicsősége is megdobogtatja a magyar szívet, de az ember kicsit szomorkásan gondol rá, hogy sajnos: régen volt!
A húsvét, Jézus feltámadásának nagy eseménye hatalmas tény volt, de régen volt! Viszont az a Valaki, Aki akkor régen feltámadott, az élő Jézus: egyszerűen átlépi a közbül lévő évszázadokat, egészen a mai napig. Belép ide, elénk áll és megszólít: “Én vagyok a feltámadás!” És ezzel a feltámadás tényét mintegy kiragadja abból a régmúlt pillanatból és távoli helyről, és a ma realitásává teszi, mintha azt mondaná: A halálból való feltámadás ténye az én feltámadásommal nem fejeződik be, nem fejeződött be, dehogy! Sőt, éppen elkezdődött! Az én feltámadásommal az élet-erőm nem merült ki, sőt, az csak az első hatalmas lökés volt, ami áttörte a halál masszív falát, rést ütött rajta! Velem elindult egy folyamat: a halál legyőzése a feltámadás által, és most a te számodra is én vagyok a feltámadás erőmű-telepe! Tessék: prezentálom neked a feltámadást! Kell? Szükséged van rá? Nos: “Én vagyok a feltámadás!”
Hogyne kellene! Kell bizony, mindnyájunknak! Hiszen ha arra gondolunk, hogy a nagy kaszás most is ott áll rettentő szerszámával mindnyájunk mögött, hogy semmi sem bizonyosabb ebben a bizonytalan életben, mint a halál, hogy mindenki, aki csak él, egyszer kétségtelenül a halál álmát fogja majd aludni: akkor a feltámadás reménysége, sőt bizonyossága nélkül az egész élet értelmetlenné válnék! Tele van ez a földi élet olyan rémekkel, talányokkal, érthetetlen történésekkel, amikbe a feltámadás hite nélkül egészen bele lehetne zavarodni. A halálon inneni élet csupa zűrzavar a halálon túli élet bizonyossága nélkül. Aki elveszítette hitét a túlvilági életben, lassan elveszíti minden bizalmát az evilági életben is. Kell, óh, de kell a feltámadás! Kell, nagyon kell a feltámadás, de nemcsak akkor, amikor majd valamelyik temetőben nyugszik a holttestünk, hanem már előbb is, most is! Jézus szava épp erre utal, hiszen így mondja: “Én vagyok a feltámadás”. Nem én leszek, majd ha meghaltatok, hanem én vagyok, most, itt, már a földön, a jelenben! Mert akkor is lehet valaki halott, ha él - úgy is lehet valaki halott, hogy észre se veszi, hogy közben mozog, beszél, cselekszik, örül, dolgozik... Mégis halott! Óh, de sok meghalt boldogságnak, kihűlt szívnek, halott egyháznak, de rengeteg halottá vált családi életnek, halott hitnek, szeretetnek és reménységnek lenne szüksége a feltámadásra!
Óh, de borzasztó az a halál, ami olykor egy-egy fiatalnak a hideg, érzéketlen szemén át néz ki ránk! Óh, de fájdalmas az a halál, ami egy-egy csalódott embernek a blazírt, közömbös arcán tükröződik. Óh, de fájdalmas az a halál, ami olykor egyébként kedves férfiak vagy nők gyűlölködő, vagy parázna indulataiból árad széjjel... Micsoda halál lehet az az élet, amelybe valaki annyira belekeseredik, hogy fölsír: bár inkább meghalnék!
Az egész földi élet sír a feltámadás után. Nohát, éppen ezt hozza Jézus, a feltámadást. “Én vagyok a feltámadás és az élet!” - mondja nemcsak a sírban fekvő halottaknak - azok számára is, kétségtelenül, ők is Jézus által élnek majd -, hanem a földön élő “halottak”, a halott élők számára is ugyanezt mondja: “Én vagyok a feltámadás!” Nincs az a halál, se lelki, se fizikai, se erkölcsi, se érzelmi, de semmiféle halálos állapot, aminél ne volna még hatalmasabb erő a feltámadás!
És ha Jézus valakit a maga feltámadás-erejével megragad, akkor, mint a traktor az elakadt járművet, úgy kezdi kihúzni a lelket a halálból! Mindnyájunk élete megrekedt, valahol elakadt. Az egyik beleragadt a saját gőgjébe, vagy talán éppen a kisebbrendűségi érzésébe, a másik az anyagi gondoktól, a mammon hatalmától nem bír szabadulni, a harmadikat megbénítja egy halálos szenvedély, a negyediket fogva tartja egy félelem, megigéz egy szép arc, vagy egy titkos bűn, vagy valami szomorúság, vagy a másik tehetetlensége. Csupa pusztító erő... Halálos ölelésben dermed meg mindannyiunk élete!
Nos, Jézus minden ilyen kátyúból, a halálnak minden szorításából ki tudja vonni a lelkedet, az életedet, meg a családodat, meg az egyházadat - az egész világot! Hiszen Ő a feltámadás! Csak kössed oda magadat Őhozzá, mint az elakadt járművet a traktorhoz, jó erősen, és majd az Ő feltámadásának az ereje, ne félj, egészen bizonyosan kiemel a bűnnek, a halálnak a lehúzó valóságából egy tisztultabb, boldogabb, szabadabb életre!
Így mondta Ő is alapigénkben: “A ki hisz énbennem, ha meghal is, él!” Aki hisz Őbenne, aki hiszi, hogy Ő valóban a feltámadás és az élet! Aki hisz! Tehát: nem az, aki megérti, az sem, aki az értelmével tisztán látja a titkot, vagy aki esetleg megoldotta logikai úton a feltámadás csodáját! Nem! Hanem: aki hiszi! Hiszi azt, hogy Jézus a feltámadás és az élet! Hiszi! De nem úgy, mint ahogyan a gyermek elhiszi a mesét, ami az óriásokról, meg törpékről, meg a tündérekről szól, hanem úgy, ahogyan a menyasszony hiszi el a vőlegénye szerelmét, ahogyan a menyasszony hisz a vőlegényében, akihez egy életre köti hozzá az életét.
Igen: a keresztyén hit éppen nem hiszékenység - ne félj te attól, hogy tudománytalanná válsz, ha hiszel -, hanem összekapcsolódás egy személlyel, élő viszonyulás Valakihez, bizalomteljes magad-odaadása Valakinek! Ebben az üzenetben: “Én vagyok a feltámadás és az élet”, maga a Feltámadott áll eléd. Ha ezt hiszed, vagyis ha rá mered bízni magad, rá mered tenni erre a hitre az életedet, akkor egyszerre meg is ragad a feltámadott Jézus valóságosan, és te akkor kezdesz el igazán élni! Mert Jézus feltámadása a mi számunkra az ÉLETET jelenti, csupa nagybetűvel, az igazi, a teljes, a tartalmas, a nagyszerű, a boldog életet. Olyan életet, amire minden embernek vágyik a lelke, különösen, amíg fiatal. És ez az élet romolhatatlan élet, nem tudja megrontani semmi, se szomorúság, se csapás, sem a nagy rém: az öregedés, sőt, még a halál sem! Olyan élet ez, amely a legteljesebb kilátástalanságban is dalol, mint Pál és Silás a börtönben, amelyik a ráboruló halálban is a megnyílt eget szemléli, mint István vértanú a rázúduló kőzáporban.
Mert élni nem azt jelenti, hogy habzsolom az élvezeteket, amiket egy rövid földi tartózkodás nyújthat; megkaparintok magamnak mindent, ami a kényelmemet, hiúságomat, nagyravágyásomat kielégítheti, és közben rettegek mindentől, ami ebben megakadályozhat, ami az örömeimet lehervaszthatja... Hiszem a földi életet - de a földi élet nem az egész élet! A feltámadás éppen azt jelenti, hogy az igazi élet sokkal több ennél! A jéghegynek is csak az egy hetede látszik, hat hetede el van rejtve a szem elől. A világ az ember életének csak ezt a látható egy hetedét nevezi életnek, de aki hisz Jézusban, az látja a többit is, a nagyobbat, az örökkévalót! Sőt, az egyben látja a kettőt. Igazán élni csak az örökkévalóság távlatában lehet, mert hiszen ténylegesen egy is! Kitekintve a feltámadás résén át, a feltámadás fényében és erejében élni gyakorlatilag azt jelenti, hogy elkezdek úgy élni, ahogyan az a magam erejéből nem futná. Elkezdek megbocsátani ott, ahol harag és megbántás történt. Elkezdek türelmes lenni a legnagyobb idegesség közepette. Megpróbálok világítani a sötétségben, örömet vinni a szomorúságba, átvenni magamra az önző emberek terhét, tiszta szemmel nézni bele tisztátalan szívekbe, nem aggodalmaskodni a mindennapi élet gondjai között, derűs bizalommal nézni a jövő felé. - Ez a feltámadás, ez az élet! A feltámadás titkát nem megérteni kell, nem is lehet, hanem megélni, mert azt lehet! A Feltámadottban való hit által maga Jézus lesz életté az emberben!
Atyámfiai, a húsvét örömünnep, diadalünnep! Ne aggódjatok hát, ne szomorkodjatok, ne csüggedjetek, ne veszítsétek el a reményt soha: Jézus él, és aki hisz Benne, az is él! Örüljünk hát ezen a diadalünnepen!
Krisztus feltámadott, Kit halál elragadott;
Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, Alleluja!
Ha Ő fel nem támad, Nincs többé bűnbocsánat,
De él, ezért szent nevét, Zengjük ő dicséretét, Alleluja!
Alleluja, Alleluja! Alleluja!
Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk. Alleluja!
185. ének
Ámen
Dátum: 1960. április 17. Húsvét vasárnap.