A felolvasott Igénkből is láthatjuk, hogy az Apostoli Hitvallás tanulmányozása során ahhoz a részhez érkeztünk, amely talán ma a legtöbb nehézséget okozza a hívő embereknek: az ég és a föld teremtéséről szóló hittételhez. Nemcsak a hitetlenek, de a hívők közül is sokan úgy érzik: itt ütközik össze leghevesebben a bibliai igazság a természettudományosan megismert igazsággal. Hiszen ma már a legkisebb iskolás is tudja: ez a világ nem hat nap alatt keletkezett, hanem évmilliárdokra nyúlik vissza az eredete; nem a Föld a középpont, amely körül kering a Nap és az egész csillagvilág, hanem a Föld csak az egyik legkisebb porszem a naprendszerek és a fényévezredek végtelen világában; hogy az ember nem készen lépett be egy boldog paradicsomkertbe, hanem évezredeken keresztül fokozatosan fejlődött emberi szintre... Ma már nem vitás, hogy Kopernikusznak van igaza és nem annak a primitív szemléletnek, amely a földközpontúsággal alkot magának világképet. Az evolúciós elmélet is, bár Darwin óta módosult, de általában elfogadásra talált a modern tudományban. Mindez nem vitás! De hát akkor a Bibliának nincs igaza? Mindaz, amit éppen most is felolvastam, tehát amit Isten az Ő Igéjében elmond a világ és az ember teremtéséről: az mind mese? Lehet-e hát akkor hinni a Bibliának? Hiszen itt a hit meg a tudás kérlelhetetlenül összeütköznek egymással! Egyik kizárja a másikat és fordítva...
Nos hát: nem! Egyáltalán nem! Egy hasonlattal hadd próbáljam megvilágítani: éppen úgy nincs ellentét a Biblia és a természettudomány között például a teremtésre, a világ keletkezésére nézve, mint ahogy nincs ellentét egy rádiótechnikai szakkönyv és egy rádióújság között. Mindkettő a rádióra vonatkozik, de egészen más szempontból tárgyalja ugyanazt a témát az egyik és a másik. Az egyikből megismerem a rádióm szerkezetét, konstrukcióját, alkatrészeit, kapcsolási rajzát, a másikból pedig azt tudom meg, hogy milyen adást, milyen műsort közvetít a rádióm, például ma este 8 és 9 óra között... Valahogy ilyenformán viszonylik a természettudomány és a Biblia egymáshoz. A természettudományból megismerem a teremtett világmindenség szerkezetét, konstrukcióját, alkatrészeit, a bibliai teremtéstörténetből pedig azt tudom meg, hogy milyen mennyei áldást, milyen mennyei műsort közvetít ez a világ a számomra, mit üzen, mit mond Isten nekem, gyermekének! És itt megint különbséget kell tenni a világkép és az általa kifejezett isteni igazság, isteni szó, üzenet között. Az a világkép, amely a földet látja az univerzum középpontjának, amely, mint úszó korong, a föld “fölött” képzeli a mennyet, mint egy kupolát és a föld “alatt” képzeli el az alvilágot: ez a világkép csak eszköz, csak betű, a hangzó, amivel Isten szava kifejezésre jut.
Ha például azt mondom: “ember”, ennek a szónak értelmén semmit sem változtat az, ha görögül, magyarul vagy finnül mondom, sem az, ha régies cikornyás betűkkel, vagy modern vonalú, sima, egyszerű betűkkel írom. Ugyanígy: az Isten szavának, Isten Igéjének az értelmén semmit sem változtat az, ha az antik, vagy modern tudományos világkép nyelvén formulázom is meg azt. Más a világkép és más az általa kifejezett isteni igazság, isteni szó. Nem szabad az antik, a bibliai világképet egyenértékűnek tekinteni az általa kifejezett örök igazsággal. A világkép változó, de amit Isten általa mondani akar, az örök érvényű igazság! (Itt vétette el az egyház a dolgot a középkorban: ld. G. Bruno, Kopernikus, később Darwin.)
Isten nem akar természettudományos magyarázatot adni arra nézve, hogy mi mikor és mi után lett: ez a biológiának, a kémiának, meg a csillagászatnak a feladata. Hanem a Biblia az évezredekkel ezelőtt élt emberek gondolkodása és értelme szerint, tehát az akkori világkép nyelvén Istenről beszél. A teremtéstörténetben nem az ég és a Föld teremtéséről, hanem Teremtőjéről van szó. Az Isten nagysága és dicsősége ragyog fel belőle, azt mutatja meg, kicsoda Isten és kik vagyunk mi, emberek. A bibliai teremtéstörténet tulajdonképpen egy hatalmas és döbbenetes igehirdetés, amely arról beszél: “Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében.”
Tehát még egyszer: a Bibliában nem arról van szó, hogy milyen e világ szerkezete - erről a tudomány beszél -, hanem arról, hogy milyen a világmindenség és benne az ember viszonyulása a Teremtő Istenhez. Nem az a Biblia mondanivalója, hogy miként teremtette Isten a világot, hanem az, hogy Isten a világ Teremtő Ura. Nem az érdekli a Bibliát, hogy mikor keletkezett a világ és rajta az állati meg az emberi lét, hanem az, hogy minden létnek van kezdete és vége, és hogy minden lét kezdetén és végén ott van Isten, és hogy az egész kozmosz minden pillanatban Őáltala van, és egyáltalán nem is létezhetne Őnélküle. Bármilyen világképben látjuk is a kozmoszt, nem az a lényege a bibliai teremtéstörténetnek, hogy mekkora ez a világ, hanem az, hogy akármekkora is, mindenütt Isten örökkévalósága határolja, Isten uralma tartja, Isten mindenütt jelenvalósága veszi körül. A bibliai teremtéstörténet tehát nem egy bizonyos vallásos szemlélete a természetnek, hanem egy nagy felhívás: emberek, vegyétek komolyan Istennek a teremtett világ fölött való uralmát!
Érzitek már, hogy a bibliai teremtéstörténetben nem a világ keletkezésének a mikéntjén és a hogyanján van a hangsúly, hanem ahhoz a Teremtőhöz való személyes viszonyuláson, Aki engem teremtett! Akinek tehát én hálával, dicséretmondással és engedelmességgel tartozom. És ilyenformán a világ teremtésének az egész kérdése az elméleti szemlélődés szférájából, a kozmosz őskora fejtegetésének tudományos magaslatáról a mindennapi életgyakorlat vonalára kerül. Tudniillik, igazán semmi értelme nincs annak, ha valaki például azt hangoztatja: Meg vagyok győződve róla, hogy e világ fölött egy teremtő akarat igazgat mindent, hogy van egy mindenható Isten, aki a népeket teremtette - de ő maga ugyanakkor olyan életet él, amely egyáltalán nem igazodik ennek a világ fölött uralkodó Istennek az akaratához.
Látjátok, ez a szörnyű inkonzekvenciája (következetlensége) az úgynevezett vallásos embernek, aki azt akarja, hogy Isten valahol rajta kívül, a kozmoszban és a népek világában fejtse ki uralmát, de neki személy szerint hagyjon békét! Mint ahogy annak sincs semmi értelme, hogy például valaki a börzsönyi Nagy Hideg-hegy tetejéről gyönyörködik a naplemente pazar színpompájában, és meghatva gondol Isten teremtő hatalmára, bölcsességére, jóságára, pár óra múlva azután ugyanaz a valaki egy tragikus újsághírt olvasva kétségbeesik, felháborodik, és szinte szemrehányón kérdi: Hogyan engedheti meg ezt az Isten?
Az Apostoli Hitvallás első tétele: “Hiszek egy Istenben mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében” - nem azt jelenti tehát, hogy meghajlok a hatnapos teremtéstörténet minden részlete előtt, hanem azt, hogy meghajlok a Teremtő Isten előtt, Aki maga mellé állít engem, teremtményét, gyermekét, Aki személyes viszonyulásba von engem önmagával, és egész életem alakulásában számolok azzal, hogy Istennek atyai akarata és ezért mindenféle parancsa van számomra. Hiszem, hogy az életem és népem nehéz sorsát ugyanúgy az Ő kezéből kapom, mint a Nagy Hideg-hegyi naplemente szépségét... Valóban Ő formált és tudja dolgaimat, lelkem ezzel biztatom. Tehát Isten sohasem egy személytelen első ok a világ keletkezésének folyamatában, hanem valóban az, Akinek a Hitvallásban mondjuk: Mindenható Istenem és Édesatyám! Igaza van Luthernek, amikor a világ teremtésének magyarázatát ebben a mondatban foglalta össze: “Hiszem, hogy engem Isten teremtett!”
Nézzük hát most közelebbről, mit mond a Biblia alapigénkben az ember teremtéséről? “És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.” Ez sem akar természettudományos magyarázat lenni, hanem képes formába öltöztetett kijelentés az ember lényéről és rendeltetéséről. Ádám, akinek a teremtéséről itt szó van, nemcsak az emberi nemzetség kezdete, hanem az EMBER maga, az ő kicsinységében és nagyságában, az EMBER a maga méltóságával és bűneivel. Az az Ádám én vagyok, meg te vagy, mi vagyunk! Mármost azt mondja a Biblia: Ádám, az ember - te meg én - tulajdonképpen a föld porából való lény, ami azt jelenti, hogy szorosan összefügg a többi teremtménnyel, része a kozmosznak, hozzátartozik a természeti világhoz. Teste ugyanolyan anyagból tevődik össze, mint a növényeké és az állatoké. Idegrendszere és vérkeringése, anyagcseréje sokban hasonlít, sőt szinte azonos a magasabb rendű állatokéval. És mégsem csupán a legmagasabb rendű állat az ember, hanem lényegileg más, több, fölötte áll minden teremtménynek: a teremtés koronája. Sehol a világon nincs olyan nagyra értékelhető kijelentés az emberről, mint a Bibliában: “És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.” - olvastuk. Egyedül az ember teremtetett Isten képére és hasonlatosságára. Egyedül ő tud Istenről és az örökkévalóságról. Egyedül ő felelős Istennek mindenért, amit tesz. Egyedül az ember hasonlít Istenhez abban, hogy ő éppúgy, mint Isten: személyiség. Az ember, te meg én, két világnak, a mennyei és a földi világnak a polgára. Vándor e két világ között.
És az embernek ezt a minden teremtmények fölött való magasabbrendűségét nem befolyásolja az sem, hogy közvetlenül Isten teremtette-e, gyúrta-e saját kezűleg néhány kilónyi sárból, agyagból, vagy pedig hosszú fejlődési fokozatokon át emelkedett idáig. Lehet, hogy állati előformákon át fejlődött ki a mai alakjára, de a fejlődésnek, az evolúciónak ebben a menetében éppen az emberré-létel csodája teljesedett be, pontosan Istennek az embert teremtő tette nyilatkozott meg ilyen nyilvánvalóan. Persze az emberré-létel így is mindig csoda marad, más szóval a teremtés, mint misztérium továbbra is fennáll és az átmenet az ember előtti stádiumból az emberi stádiumba örök titok. Éppen ez a teremtés megfoghatatlan rejtélye. Tudniillik az, hogy az ember az állattal való minden biológiai rokonsága ellenére is annyira teljesen más, mint az állat! Mi az, ami ilyen egészen mássá teszi az embert? Igénk ezt így mondja: “És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.”
Tehát ez az isteni lehelet: ez a specifikusan emberi az emberben! A biológiai fejlődés közepette történik az a csoda, hogy Isten az embert az állat nívójából kiemeli, és az önmagával való közösségbe hívja. És ez a csoda pontosabban kifejezve abban áll, hogy a saját leheletét leheli bele az emberbe: tehát, hogy olyan valami történik vele, amit semmiféle fejlődés nem adhatott az embernek. Ezért ez a lehelet éppen azt jelenti, hogy Isten részt adott magából az emberbe, hogy a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Ha tehát tudni akarjuk, hogy micsoda az ember, mi vagy te magad: ne azt keressük, hogy fejlődéstörténeti szempontból honnét jött, honnét fejlődött fel, hanem azt, hogy mi végre, milyen rendeltetésre teremtette Isten az embert. Az ember igazi lényét nem a biológiai eredet határozza meg, hanem az isteni rendeltetése, az a cél, amire Isten teremtette, elhívta. Ez pedig nem egyéb, mint hogy igazán ember legyen, azaz valóban Isten képe és hasonlatossága legyen minden megnyilvánulásában!
Tehát, amikor azt mondom: “Hiszek egy Istenben mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében”, ezzel a hitvallással - ha igazat mondok -, arra kötelezem magam, hogy meg is akarom valósítani azt, amire Isten teremtett. Éppen ebben különbözünk az állatoktól. A sakál például nem kerül olyan döntés elé, hogy sakál akar-e lenni vagy sem, meg akarja-e élni a maga sakál mivoltát vagy nem, a sakál mindenképpen sakál! De az ember minden pillanatban az elé a döntés elé kerül, hogy meg akarja-e élni, valósítani a saját rendeltetését mint ember, mint Isten gyermeke vagy sem? És, hogy a bűn dacára is lehetséges legyen, hogy a méltatlanná vált ember újra ember lehessen, és te meg én igazán azzá válhassunk, olyan lénnyé, amilyennek Isten gondolta el és teremtette az embert. Ezért lett maga az Isten emberré Jézus Krisztusban. De ez már Hitvallásunk következő tétele, amiről majd legközelebb lesz szó.
Ámen
Dátum: 1959. szeptember 27.