Kerek tizenhárom hónappal ezelőtt kezdettük el János evangéliuma magyarázatát. Azóta nagyon kevés kivételtől eltekintve nemcsak vasárnap, de ünnepnapokon is mindig a János írása szerint való evangélium alapján szólt hozzánk Isten üzenete, mégpedig e maival együtt ötvenhét alkalommal.
Most végére értünk a sorozatnak. A befejező verseket olvastam föl. Olyan ez a néhány vers, mint amikor valaki egy magaslatra érkezik föl, ott megáll, visszafordul és végignézi még egyszer azt az utat, amelyen idáig jött. Ilyen visszapillantást ad János apostolnak a Krisztusról írott bizonyságtételére ez a kijelentés: “tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz!” Sőt, ez már több, mint egyszerű visszapillantás - olyan ez, mint egy hitelesítő pecsét az okmányon. Milyen határozott kijelentés ez: “tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz!” Nincs benne semmi ingadozás, semmi tétovázás! Nem azt mondja, hogy mi reméljük, sem nem azt, hogy mi szeretnénk, ha igaz volna, ha mindez így volna valóban - hanem teljes bizonyossággal állapítja meg: mi tudjuk, hogy ez az igazság!
Testvérek, ma a Biblia vasárnapja van az egész országban. A Szentírásról hangzanak a templomokban a prédikációk. Kezedbe véve Bibliádat, mernéd-e azt mondani Isten előtt és a világ előtt: Én tudom, hogy a próféták és az apostolok bizonyságtétele, ami ebben a könyvben van megírva, igaz! - Arról szeretnék most beszélni, hogyan juthat el valaki a Szentírás igazságáról való meggyőződésre?
Kik azok a “mi”, akikről itt szó van? Nem János apostol, mert akkor így írta volna: Én tudom, hogy az ő bizonyságtétele igaz. De nem is lenne semmi értelme, hogy ő maga tegyen bizonyságot a saját írása hitelességéről. Itt mások - a könyv első olvasói, akik számára írta János apostol e művét, akik között szolgált, akiknek bizonyságot tett Jézus Krisztusról -, tehát az első keresztyén gyülekezetek hívő népe tesz bizonyságot Jánossal együtt, hogy igen: minden, ami ebben a könyvben van, az igaz. A kisázsiai gyülekezetek: az efézusi, szmirnai, pergamoni, thiatirai, szárdiszi, filadelfiai és laodíceai gyülekezetek csatlakoznak a János által megírt evangéliumhoz. Mintha azt mondanák az utókor számára: Mi is megerősítjük mindennek a valóságát, ami itt meg van írva! Mi is igaznak ismertük meg azt, hogy az Ige testté lett, és lakozott mi közöttünk; hogy az Isten Egyszülött Fia meghalt értünk a kereszten, feltámadott a halálból, és hogy aki hisz Őbenne, annak örök élete van! Igen, mind ez valóban igaz! De hát hogyan jutottak ők el erre a bizonyosságra? Éppen ez a kérdés!
Talán úgy, hogy nekik még jobban módjukban állott volna a közölt adatok történeti hitelességének utánanézni? Bizonyára nem. Hiszen maga János az evangéliumát Krisztus mennybemenetele után több mint 60 esztendővel írta, a kisázsiai egyházaknak ez a hitelesítő függeléke pedig még későbbi keletű lehet. Nem voltak tehát szemtanúk vagy kortársak, akik ezt írták: “tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz.” És nemcsak időben, hanem térben is, földrajzilag is jó messze voltak mindattól, amit János leír. Tehát nem azért, vagy nem úgy tudták a Krisztusról szóló bizonyságtétel igazságát, mint akiknek történeti bizonyítékok vannak a kezükben, hanem valahogy másként. - Sőt, nem is úgy tekintették János írását, mint egy Jézus-életrajzot, mint egy olyan művet, amely bemutatja egy Jézus nevű embernek a történelmi alakját, hanem mint egy hívő tanítványának Jézus Krisztusról, az Isten egyszülött Fiáról szóló bizonyságtételét, a Megváltóról tett hitvallását. “Ez az a tanítvány, a ki bizonyságot tesz ezekről, és a ki megírta ezeket, és tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz.” (Jn 21,24) Bizonyságtétel! Vagyis János evangéliuma is - éppen úgy, mint a Biblia többi könyve is - nem történelemkönyv, hanem Jézus Krisztusról való bizonyságtétel. Aki tehát csak történeti adatokat, vagy a történelmi események összefüggését keresi benne, csalódni fog, sőt esetleg látszólagos ellentétekbe is ütközhet.
Az Ótestamentum prófétái nem történelmet írnak, hanem bizonyságot tesznek arról az Istenről, aki a Megváltó elküldésére készíti az utat a történelemben. Az Újtestamentum apostolai sem történelmet írnak, hanem bizonyságot tesznek arról, hogy a Megváltó eljött, a megváltás nagy művét halálával és feltámadásával elvégezte, s az idők végén újra eljön ítélni eleveneket és holtakat! Ezért van az, hogy sok olyan eseményt nem mondanak el a Biblia írói, amit, ha történelmet írtak volna, el kellett volna mondaniok, mert az összefüggés úgy lett volna világos. Tudták ezt a gyülekezetek is, ezért írták: “De van sok egyéb is, a miket Jézus cselekedett vala, a melyek, ha egyenként megiratnának, azt vélem, hogy maga a világ sem foghatná be a könyveket, a melyeket írnának.” (Jn 21,25) Történelmi szempontból igen érdekes probléma lehet például, hogy mi mindent cselekedett Jézus a harminc éves kora előtti időben? Vagy az: hogyan kapcsolódnak egymásba a feltámadás és mennybemenetel közötti események? De amikor valaki az Isten Fiáról és az Ő megváltói munkásságáról akar bizonyságot tenni, akkor ezek az egyébként igen érdekes kérdések nem lényegesek! A sok érdekes történeti esemény közül azokat mondja csak el, amelyek szükségesek ahhoz, hogy bizonyságot tegyen Krisztusról.
De ezzel még mindig nem válaszoltunk arra a kérdésre, hogy miként jutottak el azok a kisázsiai gyülekezetek János bizonyságtétele igazságáról való meggyőződésre? Egyszerűen csak úgy, hogy elhitték János apostolnak, amit mondott Jézusról? Tehát, mintegy megajándékozták az apostolt a bizalmukkal, gondolván, hogy bizonyára nem akar becsapni bennünket, szavahihető ember, ő tudja, ő látta: elhihetjük neki!? - Ha így volna, ha csak János apostol szép, meggyőző szavaira hittek volna neki a kisázsiaiak, akkor nem így fejezték volna ki magukat: “tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz.” Tudjátok, miért olyan gyenge sok ember hite? Azért, mert csak úgy elhiszi, amit mások Jézusról mondanak! Elhiszi valakinek, aki hitbeli kérdésekben tekintély előtte. Elhiszi egy evangélizátornak, aki hatalmasan tesz bizonyságot. Neki elhiszi, de másnak esetleg nem hinné el! Ez a tekintély-hit, amely tulajdonképpen nem is hit, hanem inkább csak hiszékenység! Éppen az a baja, hogy nincs benne semmi bizonyosság, semmi erő, semmi határozottság. Éppen az a baja, hogy képtelen így szólni: “tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz.” Az ilyen ember, amikor olvassa a Bibliát, mindig fönnakad valamin, amit nem tud elhinni! Válogat a Bibliában leírt események között: ezt elhiszem, ezt nem hiszem el. Nyilván nem ez az útja a meggyőződésre jutásnak. Mi hát?
A Szentírásnak az igazi jellegzetessége, minden más egyéb írásmű fölött való jelentősége éppen abban van, hogy nemcsak egyszerűen Jézus Krisztusról szóló bizonyságtétel, hanem olyan bizonyságtétel, amely egyúttal eszköze is Isten személyes megszólalásának. Tehát ebben a János evangéliumában is nemcsak János apostol tesz bizonyságot Jézusról, hanem maga Jézus személyesen szólítja meg általa azt, aki olvassa, vagy hallgatja. Nem a múltról beszél, hanem a Biblián át Isten élő szava hangzik bele a mába. És ezt érezték meg a kisázsiai gyülekezetek. Azt, hogy miközben olvasták, hallgatták János evangéliumát, láthatatlan valóságában ott volt közöttük maga Jézus Krisztus. És így nem Jánosnak hitték el, hogy Jézus meghalt és feltámadott, hogy Ő valóban a Megváltó Isten élő személye - hanem közvetlenül Neki, magának az Úrnak, aki maga szólította meg őket János szavaiban. Ezért tudhatták, hogy János bizonyságtétele igaz. Ez a titka a Bibliának: Isten élő jelenléte. Amit Pál így fejez ki, hogy az evangélium “Istennek hatalma az minden hívőnek idvességére” (Róm 1,16), meg Istennek ereje. Érdekes az, hogy az evangélium ellenségei milyen hamar megérzik, hogy ebben a könyvben valami titkos erő feszül. Jellemző például egy mohamedán megjegyzése, aki megparancsolta, hogy egy frissen megtért, volt mohamedántól vegyék el az Újtestamentumot: Égessétek el azt a könyvet - mondta -, valamilyen veszedelmes élő szellemtől megszállott könyv az, belőle meríti az erejét; égessétek el! Néhány évvel később visszahozta a könyvet, és megvallotta, hogy nem merte elégetni amiatt a szellem miatt, ami ebben a könyvben él. Ez a mohamedán, ha babonás félelemmel is, de megérzett valamit a Biblia titkából.
Közeledik ennek a titoknak a megismeréséhez az az atyánkfia is, aki az utóbbi időben súlyos próbák közé jutott a családjával együtt, s pár nappal ezelőtt így írt önmagáról: "A Bibliához közelebb kerültünk. Az Újszövetséget azelőtt is gyakran forgattam, most azonban az Ószövetség komor Igéi is közelebb kerültek hozzám. Alig van most már a Bibliának olyan része, ahol fel ne kiáltanánk: itt rólunk van szó!" Nagy dolog az, amikor valaki a Biblia lapjait forgatva magára ismer. De még mindig nem ez a lényeg. Hanem az, hogy valaki a Biblia lapjait forgatva Istenre ismer rá. Amikor a Biblia betűi fölé hajolva egyszerre megdobban a szíve: rám talált az Isten, megszólított az Úr, maga elé állított a Mindenható, itt áll előttem, rám néz, tekintete átjárja a bensőmet. A kapernaumi századoshoz szól, de én vagyok ott előtte. Péterhez intézi a kérdését, de engem talál el vele. Máriát és Mártát vigasztalja, de az én szívemet melegíti föl a hangja. Lázárt támasztja föl, de énbennem árad szét új erő. Jeruzsálemben hal meg, de az én szívemről veszi le a bűneim terhét. Tamásnak mutatja meg kezén és oldalán a sebek helyét, de én bizonyosodom meg feltámadása valóságáról. Akkori szavával ma szólít meg, hallom a hangját.
Ezért tudom és így tudom, hogy például János bizonyságtétele: igaz! Tudom, mert az én bűneimet is ugyanazzal a hatalommal bocsátotta meg, mint annak a bűnös asszonynak ott a Simon házában, mert szavának erejével engem is megtisztított, fölemelt, bennem is új életet támasztott. Úgy szólt hozzám, hogy történt bennem valami: kegyelmet kaptam, Isten gyermekévé lettem, a mennyország polgárává, Krisztus örökösévé! - “Tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz” - mondják a kisázsiai keresztyének. Igen, tudják, mert megismerték általa Krisztus evangéliumának az erejét, újjáteremtő, üdvözítő hatalmát önmagukon.
Ma is ugyanez az erő, hatalom van Krisztus evangéliumában. De nem úgy van benne Krisztus ereje a Róla szóló bizonyságtételben, az írott Igében, mint ahogyan például a gőz feszül a kazánban, vagy a villamos energia a drótban. Nem lehet csak egyszerűen bekapcsolni, vagy kiereszteni belőle. Egyedül Ő maga teheti csak a Szentírás emberi szavait, például János apostol bizonyságtételét a maga személyes, élő szavává a számodra, az Ő Szentlelkének minden értelmet felülhaladó munkája által. De éppen, mert Tőle függ, lehet kérni, igényelni és várni az Ő személyes megszólalását. Amikor kinyitod a Bibliádat: ragaszkodj hozzá, és ne nyugodj addig, amíg nem maga az Úr szól belőle személyesen hozzád! Így válik igazán drága kinccsé, naponkénti táplálékká, állandó erőforrássá számodra a Biblia!
Az ötvenhetedik és egyúttal az utolsó prédikáció ez János evangéliuma alapján. Ha vannak itt olyan lelkek, akik ezeken a bizonyságtételeken át meghallották az élő Jézus Krisztus személyes megszólítását, bűnbánatra, hitre és engedelmességre felhívó hangját: csatlakozzanak azok is a hálás bizonyságtévők sorába, mondják el a kétkedőknek, a keresőknek, a bizonytalankodóknak, a hitetleneknek: Mi tudjuk, hogy a Biblia bizonyságtétele igaz!
Igazán úgy van, ahogyan szép régi énekünk adja szánkba a bizonyságtételt. Tegyünk hát róla vallást együtt, ekként:
Megáll az Istennek Igéje,
És nem állhat senki ellene,
A nagy Isten vagyon mi velünk,
És Szentlelke lakozik bennünk.
171. ének 1. vers
Ámen
Dátum: 1951. október 7.