A János evangéliuma most soron következő részéről már volt szó húsvétkor, amikor előrelapoztunk idáig, hogy a feltámadás ünnepén a feltámadás diadalmas eseményével foglalkozhassunk. Most újra ez a rész következett, ragadjuk meg tehát az alkalmat, hogy megvizsgáljuk, milyen hatása volt a feltámadás híradásának a tanítványokra. Azért vettem a Máté evangéliumából ezt az egy verset, amit alapigéül fölolvastam, mert ez mintegy összefoglalja egy mondatba az apostolok és a szent asszonyok húsvét reggeli élményét így: “És gyorsan eltávozván a sírtól félelemmel és nagy örömmel, futnak vala, hogy megmondják az ő tanítványainak.” (Mt 28,8) Tehát a feltámadás híre félelmet és örömet váltott ki azokban, akik meghallották, akik tudomást vettek róla. És most arról szeretnék beszélni, hogy miért félelmetes, miért örvendetes az a hír, hogy Jézus Krisztus feltámadott a halálból?
1) Egy kicsit talán messzebbről kell kezdenünk, hogy megérthessük, miért félelmetes a feltámadás híre. Az emberi lelket minden helyen, minden időben és minden műveltségi fokon nagyon izgatta a halál problémája: mi a halál, és főleg: mi van utána? Azt mindig sejtette és érezte az ember, hogy a halál nem a véget jelenti, hanem olyan jelenség, ami eltakar valamit, ami elválaszt valamitől, ami mögött van valami, de mi? De akárhogy igyekezett is: nem bírt átlátni rajta. Akárhogy feszegette is, nem bírta áttörni, rést ütni rajta. A halál mintegy áthatolhatatlan, sűrű, sötét függöny eltakar az ember elől egy egész világot, a csodálatos titkoknak egy egész világát. De ha innen nem lehet is áttörni oda, onnan olykor mégis átjön valami üzenet, jel, sugár ide! A halálon túli világ ragyogásából néha egy-egy fénysugár áttöri azt a sűrű függönyt, és halvány derengő üzenetet hoz abból a másik világból. Minden ilyen megnyilatkozás a túlsó oldalról, a halálon túlról, megrendítő az innenső oldalon álló ember számára. És vannak ilyen megnyilatkozásai, mintegy jeladásai a túlvilágnak. Nem régen egy egész könyvet olvastam, amelyik éppen azokat a jelenségeket kutatja, amelyek megfigyelhetők az élet és halál határán, ahol ez a két világ mintegy érintkezik egymással. Rengeteg megfigyelés van arról, hogy sokszor, amikor egy haldokló erre a határra érkezik, tehát a meghalás pillanataiban, mintha már többet látna, mintha már látná a fényt földerengeni abból a világból, amelyet előlünk a halál takar el.
Például egyik közeli faluban lévő kollégám mesélte el, hogy az ostrom alatt az ő falujukban nem voltak harcok, csak nagy távolságból átlőttek a falu felett. Ő és a felesége, meg gyermekeik éppen az ebédhez készülődtek, amikor felesége odaszaladt az ablakhoz és csodálkozva fölkiáltott: Nézzétek, milyen ragyogó fehér, fényes minden! A többiek is odanéztek, de semmit sem láttak. Még mondták is az asszonynak, hogy nincs ott semmi fényesség, szürke, sötétedő téli délután van csak. De az asszony állította, hogy ő látja a nagy fényességet. A következő pillanatban nem messze a háztól robbant egy gránát, aminek az egyik szilánkja az ablakon át becsapódva szívén találta el az asszonyt úgy, hogy azonnal meghalt. Ő maga se tudta, hogy egy másodperccel előbb ott volt azon a határon, ahol a két világ érintkezik egymással és ő már akkor onnét a küszöbről látott valamit átragyogni annak a halálon túli világnak a fényéből, amit a többiek elől még eltakart a halál! De rengeteg hasonló esetet lehetne elmondani, amelyek mind-mind azt mutatják, hogy annak a másik világnak a titokzatos fénye néha áttör a halál sötétségén, és érzékelhetővé válik az innenső oldalon is. Minden ilyen megnyilatkozás félelmetes és megrendítő a földi ember számára. Miért? Mert egy kicsit a földi érzékszerveivel is átérez valamit az Isten elé állás valóságából! Az a szent borzalom ez, amit Mózes érezhetett az égő csipkebokornál, vagy Ézsaiás az Úr dicsőségének egy látomásban való láttára. Itt is arról van szó, hogy szokatlan, megrendítő jelenségekben válik érzékelhetővé, láthatóvá és hallhatóvá ama másik világ valóságának a halál-függönyön való áthatolása.
De mindezek és az ehhez hasonló jelenségek csak halvány derengések ahhoz képest, ami húsvétkor történt. A nyitott sír, az üres sír már maga is olyan, mintha rés lenne azon az áthatolhatatlan, sűrű, sötét függönyön; olyan rés, amelyen át ámuló félelemmel tekint bele a lélek a titkok világába. Majd pedig a feltámadott Jézus Krisztus személyes megjelenése az ámuló emberi szemek előtt olyan, mintha az az egész halálon túli világ összesűrítve vetítődnék ide és egyetlen élő, mozgó, dicsőséges személyben válnék láthatóvá és hallhatóvá! Krisztus feltámadott, a sír üres! Valóban feltámadott, testestől-lelkestől, és élő valóságában látták őt emberi szemek!
Ez az igazi, a nagy, az egyetemes érvényű üzenet abból a másik világból, a halálon túlról, és ez már nemcsak olyan halvány derengés, ami átszüremlik a sötét függönyön, hanem vakító fény, mint a felkelő nap! Nem is tudom másként elképzelni a feltámadott Krisztussal való találkozást, mint ilyen szent remegéssel, boldog félelemben, hiszen a legnagyobb titok, az örök titok, ami kezdettől fogva a legnagyobb izgalmat okozta az emberi léleknek: a halálon túli világ egy darabja elevenen ott áll előttük, beszél hozzájuk! Mintha ezt mondaná: nézd, szétnyitottam a függönyt! Látod, mi van a halál mögött: feltámadás, örök élet, Én vagyok ott! Én, az Isten!
Érzed-e már, miért félelmetes az a hír, hogy Jézus Krisztus feltámadott a halálból? Mert a halálon túli világ fénye ragyog benne, és kápráztató sugarától megremeg a lélek! És azóta is, akinek Jézus maga adta tudtul az Ő feltámadását, akinek kijelentette magát, akit személyesen maga elé állított: az legelőször mindig ezt a szent félelmet éli át, az Úr jelenlétének szent borzadályát. Ilyet élt át Pál a damaszkuszi úton, János apostol Patmosz szigetén. Nagyon megértem az asszonyokat, akikről fel van jegyezve, hogy “gyorsan eltávozván a sírtól félelemmel”, de ugyanakkor azt is, hogy “nagy örömmel futnak vala!”
2) Mert éppen ez a csodálatos a húsvéti hírben, hogy akármilyen félelmetes is, mégis örvendetes. Félelmetesen örvendetes hír az, hogy Jézus Krisztus feltámadott a halálból! Nemcsak azon való örvendezés ez, hogy azt a Jézust, Akit szerettek az övéi, most ímé, visszakapták a halálból, megint együtt lehetnek hát Vele, mint régen - hanem sokkal több ennél! Az a fölszabadult, diadalmas öröm, hogy ott, a halálon túl is Jézus, az ő Mesterük az Úr! Lehet-e nagyobb öröm annál, mint megtudni, bizonyosságra jutni arról, hogy odaát is az a Jézus Krisztus él és uralkodik, Aki itt keresztet szenvedett, bűnhődött helyettem, s a vére hullásával fizetett értem?! Lehet-e nagyobb öröm annál, mint üzenetet kapni onnan túlról olyan Valakitől, Aki itt a földön értem halt meg? A feltámadott Jézus valóságáról megbizonyosodni azt jelenti, hogy az a Jézus vár rám ott a halálon túl, Akit itt is ismertem, Aki itt szeretett, Aki itt választott ki a maga számára. Meghallani a húsvéti hírt, azt jelenti, hogy nem kell félni a bűntől, a büntetéstől, az ítélettől, a haláltól, az örökkévalóságtól, Istentől, mert ott is ott van Jézus! Feltámadott, romolhatatlan, mennyei testén ott is láthatók a sebek, amiket itt a földön ütöttek rajta, amikor kifizette az adósságomat a keresztfán! Lehet-e ennek nem örülni? Lehet-e ennek a nagy jó hírnek a tudatában egyáltalán mást tenni, mint örülni?
Higgyétek el, nincs a világon megnyugtatóbb, boldogítóbb hír annál, mint az, hogy Jézus él! Mert hogyha ez igaz, akkor nincs semmi hiba! És aki erről a felséges tényről már hit által tudomást vett, az igazán, életének minden helyzetében örvendezhet! Úgy, ahogyan a tanítványok és az asszonyok itt a történetben örültek! A húsvéti események alaphangulata az öröm. A feltámadott Krisztusban hívő ember alaphangulata is az öröm lehet. Ezért volt például Pál apostol is minden külső nyomorúsága és szenvedése mellett is örvendező lélek. Kegyetlen világ volt az, amiben a külső életét élte, de annál gyönyörűségesebb volt az a világ, amiben lelkileg élt, az élő Krisztus jelenlétének a közösségében.
Ezért tudott örülni még a börtönben is! Úgy élte le az életét, hogy szakadatlanul félreértették, támadták, üldözték, megverték, bebörtönözték, megkövezték, és mégis tud így írni: “Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!” (Fil 4,4), és így: “mindenkor örüljetek!” (1Thessz 5,16), meg így: “Azért nem csüggedünk; sőt ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk; Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2Kor 4,16-18) Azután pedig így: “Megtanultam, hogy azokban a melyekben vagyok, megelégedett legyek!” (Fil 4,11) Az élő Krisztusban való hit igazán nagyon sokat érhet, ha ilyen boldoggá tudja tenni az embert. Ezt a fajta embert sohasem tudja legyőzni a világ, az ilyen ember sohasem lehet szerencsétlen vagy boldogtalan, mert az a Jézus az Ura, Aki ezt mondta: “Bízzatok, én meggyőztem a világot!” (Jn 16,33) Meg ám, még a halált is!
Egyszer valaki, egy elkeseredett ember, akit vigasztaltam, azt mondta nekem: Könnyű magának, mert nagy hite van! Azt válaszoltam rá: Valóban könnyű nekem, de nem azért, mert nagy hitem van, hanem azért, mert nagy Megváltóm van! Ha élő Megváltód van, akkor igazán könnyű neked is!
Csak idáig olyan nehezen jutunk el. A tanítványok is olyan nehezen jöttek rá arra a boldog valóságra, hogy Jézus föltámadott. Annyira megülte a lelküket a szomorúság, a kétségbeesés, hogy nem fért bele a lelkükbe a szomorúság miatt a nagy örömhír! Csak lassan tudta kiszorítani az örömhír lelkükből a szomorúságot, de amikor föleszméltek, hogy miről is van szó: akkor azután örvendeztek! Neked is így kell feleszmélned, hogy Jézus föltámadott, élő Urad van, ne bánkódj hát, ne félj hát! És akkor, ha nehéz is az élet, nem baj, ha tudod, hogy életed mindenféle nehézsége fölött is Úr Jézus! És ha beteg is vagy, ha mostoha körülmények közé jutottál is, ha boldogtalan házasságban élsz is: ez sem baj akkor, ha tudod, hogy mindezekben is Krisztus az Úr, mindezek fölött is ott van az, Aki szeret téged, Aki meghalt érted, Aki vérén váltott meg téged!
Ugye, mennyire érthető, hogy a húsvéti hír hallatára azok az asszonyok “gyorsan eltávozván a sírtól, félelemmel és nagy örömmel, futnak vala, hogy megmondják az ő tanítványainak”? Milyen jó, hogy tényleg megmondták a tanítványainak, és hogy azok is továbbadták az ő tanítványaiknak, s azok megint tovább mondták - így jutott el a félelmetes örömhír hozzánk is, most is, itt is, hogy Jézus feltámadott!
Ahogyan új énekeskönyvünk egyik legszebb éneke mondja:
Krisztus feltámadott, Kit halál elragadott;
Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk. Alleluja!
Ha Ő fel nem támad, Nincs többé bűnbocsánat,
De él, ezért szent nevét, Zengjük Ő dicséretét, Alleluja!
Alleluja, Alleluja! Alleluja!
Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk. Alleluja!
185. ének
Ámen
Dátum: 1951. augusztus 19.