A földi életből búcsúzó Jézus mondta megrettent tanítványainak ezeket a jól ismert, sokszor idézett szavakat: “Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Jn 14,27) A búcsúzás szomorúságában azzal vigasztalja őket, amit hátrahagy nekik, amit itt hagy nekik. Szinte úgy beszél itt az Úr, mint egy haldokló édesapa, amikor a betegágyát körülálló ijedt gyermekeinek elmondja, hogy ne féljenek semmitől, jól gondoskodott róluk. Nem hiába nevezik a Szentírást Testamentumnak, végrendeletnek, mert valóban az! Valóban arról van benne szó, amit a világ Ura az Ő örököseire hagyományoz. Nem pénzt, nem más egyéb javakat: házat, földet, drága kincseket örökölnek utána hívei - és de jó, hogy nem ilyen kincseket, hiszen alaposan megmutatta a mai időkben Isten az ilyen fajta örökség igazi értékét! -, hanem azt, ami az összes előbbinél többet ér, nagyobb és értékesebb ajándék: békességet! Mégpedig nem akármilyen békességet, hanem az Ő saját békességét! Az erről szóló rész következett sorra János evangéliumából a mai pünkösd ünnepére. A Krisztus békességéről szóló végrendelet nem idegen ám a Lélek ünnepének a mondanivalójától, sőt nagyon is beletartozik abba, hiszen Isten Szentlelke munkájának a hívő ember életében egyik legnagyobb eredménye az a békesség, amiről itt Jézus beszél. Lássuk hát először, miféle békességről van itt szó? Mi ez a békesség?
Kétféleképpen is körülhatárolja Jézus ennek a békességnek a jelentését: negatív és pozitív értelemben. Negatív értelemben így: “Nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja!” És ez különösen nagyon vigasztaló! Mert hogyan adja a világ a békességet például egy olyan embernek, akiben a fájdalom hullámai viharzanak, akit egymás után érnek a csapások, akit kétségek gyötörnek? Úgy, hogy megpróbálja az ilyen ember magára erőszakolni a békét. Megpróbál elmenekülni a kínzó gondolatok, érzések elől úgy, hogy még több munkával foglalja el magát, vagy vidám társaságot keres, vagy összeszorítja a fogát és megpróbálja megkötözni a szenvedés démonait a lelkében, mint a harapós kutyát, ahogyan láncra kötik. Vagy amikor apró mulasztások, kisebb-nagyobb bűnök kezdik zavarni a lelkiismereted békéjét, rögtön kéznél van a világ receptje szerint készült orvosság: bebeszéled magadnak, hogy mások életét sokkal nagyobb bűnök terhelik, te azokhoz viszonyítva még mindig nagyon magasan állasz. És hogy még szilárdabb legyen a látszat béke: megnyugtatod lelkiismeretedet azzal, hogy még gőgösebben jársz, még nagyobb képet öltesz magadra, mutatván, mintha semmi baj se lenne. Békében vagy, mert sikerült leláncolnod a lelkiismeretedet. - Ilyen a világ békéje. Ezt tudja adni. Egyszer azonban a sok elfojtott bánat, keserűség, megbántás, mulasztás emléke olyan elemi erővel tör ki, hogy fenekestül fölborít, és maga alá temet mindent. Ilyenkor a világ már csak egy morfiuminjekciót, vagy szíverősítő tablettát tud adni, legvégső esetben pedig, amikor már minden összeomlott: egy revolvergolyót! Ugye nem szükséges, hogy példákat említsek - naponkint produkálja az élet mindnyájunk szeme láttára a példákat reá! - Így adja a világ a békességet. Hogyan? Erőszak által, narkózis által, hazugság és önbecsapás által! Olyan ez a békesség, mint egy gát, ami mögött csak fölgyülemlik a nyugtalanság, a vihar!
A legjobb esetben olyan békességet tud adni a világ, amit a békés idők nyugalmának és boldogságának nevezünk: egymást szerető szívek békés együttesét, gyermekkacagástól hangos gondtalan órákat, meghitt meleget árasztó családi tűzhelyet. Nagyon drága, nagyon sokat érő, de nagyon bizonytalan ez a békesség. Mert meddig a miénk?! Addig, amíg valami baj nem történik: betegség, vagy haláleset nem kopogtat be a házhoz! Olyan ez, mint a fű és a virág. De elszárad a fű és lehull a virág, ha az Úrnak szele reá fuvall! Óh, de sok szívben van nyugtalanság éppen amiatt, mert az így fölépített békességének az elvesztésétől remeg!
Milyen jó, hogy Jézus nem így adja a békességét. “Nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja.” De nemcsak ilyen negatív értelemben határolja körül a békesség jelentését, hanem pozitív értelemben is. Azt mondja: “Az én békességemet adom néktek!” - Mi ez a Jézus békessége? Az a béke, amit Jézus Krisztus az Ő megváltó munkájával hozott létre az ég és a föld között, Isten és az ember között! Azt olvassuk a Korinthusi levélben, hogy: “az Isten volt az, a ki a Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket.” (2Kor 5,19) Ebben a nagy békekötésben tehát Isten volt a kezdeményező, Isten nyújtott az égből békejobbot a földnek. Minden lázadás, gonoszság a mennyel szemben, minden felségsértés, minden megbántás, a mennyeiek minden vádja a földiekkel szemben legyen elfelejtve, eltemetve, megbocsátva. És még csak hadisarcot, jóvátételt sem fizettet Isten a földdel! Minden árat, költséget Ő maga vállal magára! Olyan drága Néki ez a békesség, hogy egyszülött Fiát áldozza föl érte! Ez az, amit a próféta mond: “békességünknek büntetése rajta van” (Ézs 53,5) a Fiún, a Krisztuson! Ez a békesség nem egyéb, mint a földnek a mennyel való kiengesztelődése a kereszt által! Amikor Isten Krisztus kereszthalálára tekint, úgy veszi, mintha Benne mindazok elszenvedték volna a kárhozat büntetését, akik helyett Ő meghalt. Ez tehát a Krisztus békessége, hogy tudniillik megbékélt velem az Isten, békét kötött velem az Isten, mert helyettem az én Uram szenvedett, eleget tett, jóvátételt gyakorolt, fizetett!
Nagy nyugtalanság, békétlenség dúlt egy beteg asszony életében. Ott feküdt élete romjai felett, betegen. Valamikor gazdag volt, szép volt, ünnepelt előkelőség volt, egészséges és fiatal, most mindebből semmi se maradt már! Minden oka megvolt a nyugtalanságra. És egyszer valaki üzenetet vitt neki az Úrtól, átadta néki azt, amit Isten a próféta által üzen így: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! ... Mivel kedves vagy az én szemeimben, becses vagy és én szeretlek.” (Ézs 43,1. 4.) A beteg szeme megtelt könnyekkel, rázta a fejét: Ez nem lehet igaz, mondta, én ezt nem érdemeltem meg, hiszen annyit vétkeztem ellene! Alig bírta megérteni: de hiszen éppen ez a megváltás titka, hogy ott, Krisztus keresztje előtt az az igaz, hogy Isten nem vádol! Pedig ellensége voltál, törvénye ellen föllázadtál, parancsait megszegted! Nem hányja szemedre, hogy lakomájára visszaküldted a meghívót, vagy kimentetted magad. Nem panaszolja föl, hogy elkövetted ellene a legnagyobb sértést: nem bíztál Benne, kételkedtél a szavában, nem hallgattad meg, amit mondani akart. Rámutat a keresztre, Krisztus halálára és azt mondja: Nézd, ez megmagyaráz mindent! Ennyire szeretlek téged, ilyen drága vagy nékem, ilyen kedves és becses vagy az én szememben, hogy képes voltam ezt tenni éretted!
Ez az a békesség, amit a Krisztus ad! Óh, de sokszor láttam ennek a békességnek a tiszta derűjét fölragyogni egy-egy szenvedő, gyötrődő embernek az arcán, mint a szivárványt eső után - legutóbb annak a beteg asszonynak is az arcán, akiről az elébb beszéltem. Ott ragyog-e már a te arcodon is?! Az a nagyszerű ebben a Krisztustól kapott békességben, hogy magasan fölülemeli a lelket a földi viharok tombolásán. Alatta marad az élet sok nyugtalansága, bizonytalansága, lármája és aggodalma. Nem tudom, hogy mi lesz velem, merre visz az utam, milyen kellemes vagy kellemetlen meglepetéseket tartogat számomra az élet, de egyet, a legfontosabbat tudom: azt, hogy mennyei Atyám gyermeke maradok, és az Ő láthatatlan keze tart és vezet még a halál sötétségén keresztül is! - Ez a Krisztus békessége!
Azt mondhatná most valaki, hogy mindezt rövidebben is ki lehetett volna fejezni, úgy, hogy nem külső, hanem belső békességről van szó! Nos, ez majdnem igaz is, de csak olyan értelemben, hogy a Krisztus békessége nem kívülről, rendezett külső körülményekből befelé ható erő, hanem megfordítva: belülről kifelé ható, de ténylegesen ható, azaz nemcsak bent maradó, a lélek mélyén meghúzódó, hanem a megbékéltetés erejét kifelé is sugárzó erő! Tehát az a békesség, amiről itt szó van, nemcsak örök, hanem idői is; nemcsak túlvilági, hanem evilági is; nemcsak lelki, hanem testi is; nemcsak belső, hanem ugyan úgy külső is - nem részlet-békesség tehát, hanem teljes béke! Nemcsak egy bizonyos láthatatlan lelkiség, vagy idea, hanem tényleges, produktív erőhatás, kisugárzás - valahogy olyanformán, mint amikor Jézus megdorgálta a viharos szelet és hullámokat, azok lecsendesedtek, mert a Jézusban lévő, valóban jelenlévő békesség kiáradt rájuk, lecsendesítette a háborgást! Igen, Jézus békessége nem akar ott, elrejtve meghúzódni a hívő ember lelke mélyén mint titkos gyönyörűség, hanem bele akar hatolni a földi viszonyainkba, a személyi, a családi, a gazdasági, a politikai életünk viszonyulásaiba és ott sóként és áldásként hatni akar!
A hívő emberből áradnia kell a Krisztus békessége megnyugtató és megbékéltető sugárzásának. A Krisztusban hívő ember maga is békességre igyekező, békességet munkáló ember! Mondd testvérem, békességet áraszt-e a lényed, a megjelenésed, a szavad, vagy nyugtalanságot? Azt, ami benned van, ami belülről a szívedben van, az van a szádon, az van a környezetedben, az van a munkádban. Mindenféle békétlenségnek a legmélyebb oka a meg nem bocsátott bűn, az Istennel ki nem engesztelődött állapot!
Nos hát: Krisztus az Ő békességét végrendeletileg hagyta reánk. Miért nincs hát akkor még mindig a birtokunkban, s hogyan juthatnánk végre a birtokába? Hadd irányítsam a figyelmet a felolvasott részben Jézusnak erre a kijelentésére: “Jön a világ fejedelme és én bennem nincsen semmije!” (Jn 14,30) Jézusban a Sátánnak nincs semmije. Nincs egy talpalatnyi területe, ahol megvethetné a lábát. Nincs Jézusban semmi olyan gondolat, érzés, vágy, titok, ami a Sátánhoz húzna, ami a Sátán érdekeit szolgálná, amibe a Sátán bele tudna kapaszkodni, amihez a kísértését hozzá tudná kapcsolni, nincs úgynevezett kapcsoló-pont. Nincs Jézusban semmi, amit a Sátán a magáénak mondhatna, amivel a Sátán titokban összejátszhatna. - Nos: bennünk pedig van! És ezért borul fel mindig újra a békességünk! Jön a világ fejedelme és nagyon is megtalálja a kapcsolatot a szívünkben. És meg is fogja mindig találni, amíg egyedül talál! Tehát: fogózz bele még jobban Krisztusba, higgyed bele magad Krisztusba! Ha benne vagy az Úrban, akkor jöhet a világ fejedelme! Azt mondja Jézus: “Én bennem nincsen semmije”, azaz ahhoz, ami Jézusban van, ahhoz a világ fejedelmének, a Sátánnak nincs semmi köze! A Krisztusban hívő ember benne van Krisztusban! És amíg Krisztusban van, addig valóban övé is a Krisztus békessége.
Mindezt mi csak elmondani tudjuk, végiggondolni, de hogy valóban így is legyen: ahhoz a Szentlélek munkája kell. Azt mondja Jézus: “Ama vigasztaló pedig, a Szent Lélek, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek.” (Jn 14,26) Nemcsak egyszerű emlékezetbe-idézésről van itt szó, hanem arról, hogy Jézusnak minden szavát - tehát a békességről szóló végrendeletét is - maga Isten teszi aktuálissá, és állítja bele a hívő ember életébe, mint döntést követelő isteni akaratot. Isten az Ő Szentlelke által teszi jelenvalóvá számunkra azt, amit Isten Jézus Krisztus által véghezvitt. Az Úr Jézus halála által 2000 esztendővel ezelőtt megszerzett békesség áldásában Szentlelkével részesíti ma a hívő embert!
Ebből a mai pünkösdi igehirdetésből is elszáll nyomtalanul minden, amit nem tett élő Igévé, személyes megszólítássá számunkra az Úr az Ő Szentlelkével. Kérjük hát Isten áldott Szent Lelkét, Igéjét, hogy jöjjön, és végezze el bennünk az Ő megelevenítő munkáját! Jertek, kérjük együtt imádságos szívvel:
Szakaszd el hát most is szívünket, Minden érzésünket
A sok hiábavalóságtól, E csalárd világtól,
Hogy az Igének hallgatói, Légyünk megtartói;
Mely szívünkben gyökeret verjen, Gyümölcsöt teremjen.
377. ének 3. vers
Ámen
Dátum: 1951. május 13. Pünkösd.