Ez a rész, amit most János evangéliumából soron következőleg felolvastam, közelről mutatja meg Jézus és tanítványainak a legszűkebb közösségét. Együtt van a Mester tanítványaival, a meghitt beszélgetést nem zavarja a gyógyulásra váró betegek, a vigasztalást áhítozó szegények tolongása. Este van, vacsora után, túl vannak már a nap zaján, fáradtságán, beszélgettek. S amikor ilyen közelről nézzük ezt a legmeghittebb, legszűkebb tanítványi kört Jézus körül, akkor látjuk, milyen különböző arcok vannak itt együtt. Pedig mind Jézus tanítványa, és mégis milyen különbség van közöttük! Jézus legszűkebb környezetéhez tartoznak, mégis milyen más indulat, szándék van az egyikben, mint a másikban. Milyen másképpen tanítvány Péter, mint János, vagy Júdás, mint az összes többi. Az ő személyüket vizsgálva arról szeretnék most beszélni, hogy milyen különböző tanítványai lehetnek Jézusnak.
1.) A felolvasott részben először Júdásról van szó. Megrendítő az, hogy ő is a legszűkebb tanítványi körhöz tartozik! Rettenetes, hogy Jézus közvetlen környezetében ilyen lélek is lehet! Épp úgy látta Mestere szent életét, mint a többi, épp úgy hallotta az örök élet beszédeit, mint a többi, épp úgy benne élt az Úr kiválasztó szeretetközösségében, mint a többi, mégis mindez egészen más hatást ért el benne, mint a többiben. Az a Krisztussal való közösség, ami azoknak az örök életet jelentette: az az ő számára a kárhozatot. Az a három esztendő, amit az Úr követésében töltöttek el együtt: a többit üdvösségre juttatta, őt meg a kárhozatra! Valóban jobb lett volna neki, ha soha meg sem ismeri Jézust, mint megismerve Őt, sőt követve is Őt egy darabon, szembeforduljon Vele! Isten Igéje azt tartja a legnagyobb veszedelemnek, amibe csak juthat egy ember, ha megismeri az igazságot Krisztusban, és elpártol attól. Ez az a veszedelem, amiből nincs szabadulás, ez az a bűn, amire nincs bocsánat. - Persze, nem itt kezdődik a bűn, nem a tudatos, szándékos ellenállásnál, hanem ártatlannak látszó kicsi dolgokon, például azon, hogy megtűr az ember a szívében egy olyan gondolatot, amit rejtegetnie kell Jézus elől. Ki tudja, mikor kezdődött már Júdás szívében az árulás gondolata? Óh, ha idejében felfedte volna, leleplezte volna, őszintén bevallotta volna, hogy mi kísérti őt, mi foglalkoztatja, milyen indulat bújt meg benne, akkor egész bizonyosan védelmet talált volna az Úrnál! Odaborulna: Uram, engem ilyen gondolatok üldöznek! De a bezárt szívben egyre jobban eluralkodott a gondolat, egyre jobban hatalmába kerítette, egyre messzebb sodorta lélekben az Úrtól, el egészen a legalávalóbb bűnig, az Isten Fiának az elárulásáig! Így van ez minden bűnnel, amit csírájában el nem fojt az ember, amit idejében le nem leplez az Úr előtt, amitől nem akar megtisztulni a Krisztus vére által, amit melenget valaki a szívében. Úgy eluralkodik rajta, hogy egyszerre azon veszi észre magát, hogy innen már nincs visszatérés többé!
Ki hitte volna Júdásról, hogy ilyen mélyre zuhan valaha? Ki gondolta volna ezt akkor, amikor ott járt ő is a Mester nyomában? Annyira beletartozott a tanítványi közösségbe, hogy még külön megbízatása is volt: ő volt a pénztáros! A közösség nevében ő gyakorolta a szegényeket megsegítő szeretetszolgálatot, a legszükségesebb holmik beszerzését. Ki merte volna elképzelni, hogy ez a tanítvány, aki ilyen fontos pozíciót tölt be a többi között, ez lesz az áruló? Lám, ezen a végzetes estén is, ott ült szemben az Úrral, egy asztalnál Vele. A kezéből kapta a falatot, és íme ezt olvassuk: “Az pedig, mihelyt a falatot elvevé, azonnal kiméne: vala pedig éjszaka.” (Jn13,30) De milyen sötét éjszaka! Szájában még ott van a Krisztustól kapott falat, és ő már a legrettentőbb sötétségben van! Egyedül! Útban a pokol felé!
Tudjátok mit jelent ez? Azt, hogy nem elég csak templomba járni, úrvacsorát venni, együtt lenni Krisztussal, megbízatást vállalni az Ő közelségében, imádkozni, Bibliát olvasni - hanem a szívbe is be kell engedni Őt, az uralma alá is oda kell adnia az embernek magát! Sokáig együtt lenni Jézussal, és nem dönteni, nem meghódolni Előtte: ez nagyon veszélyes játék, mely végzetes lehet! Hallani, ismerni az Urat, és mégsem követni Őt, hozzátartozni az Ő környezetéhez, és mégsem fogadni el Megváltóul - a Krisztustól kapott falattal kimenni a bűn sötétségébe, ez az a lejtő, amelyen Júdás is elindult, amely tehát Krisztus mellől is a pokolba visz!
Júdás a tizenkettő között örök figyelmeztetés Krisztus minden tanítványa számára: Vigyázzatok, rá ne szedjen benneteket az ördög, “félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket!” (Fil 2,12c)
2.) De nemcsak Júdásról szól a történet, hanem a többi tanítványról is, általában. Íme, ezt olvassuk róluk, hogy amikor Jézus jelezte árulóját: “A tanítványok ekkor egymásra tekintének bizonytalankodva, hogy kiről szól.” (Jn 13,22) Hallottak egy rettenetes kijelentést Uruktól, s nem tudták, kire vonatkozik. Hajlandó lett volna mind magára is venni, de reménykedtek, hogy hátha mégse róluk van szó. Tehát: bizonytalankodtak. Életük egyik legdöntőbb kérdésében: a Krisztushoz való viszonyukban nem volt bizonyosságuk! Jézus legtöbb mai tanítványa is ilyen bizonytalankodó. Jézushoz tartozónak tartja magát, de semmi bizonyossága nincs a Vele való viszonyát illetően. - Fiatal pár jött hozzám a napokban, esküvőre jelentkeztek. Nyilván Krisztushoz tartozóknak vallották magukat, mert különben nem jöttek volna templomba esküdni. Megkérdeztem tőlük, milyen viszonyban vannak Jézus Krisztussal? Zavarba jöttek, nem tudták, mit feleljenek. Gondolván, nem jól értették a kérdést, megkérdeztem, van-e üdvbizonyosságuk, van-e örök életük? Erre pontosan megelevenedett az Ige: “ekkor egymásra tekintének bizonytalankodva.” Ő k is ugyanígy bizonytalankodtak.
Tudjátok, mit jelent ez a bizonytalankodás? Azt, hogy nincs üdvössége, nincs élő Megváltója annak, aki bizonytalan benne! Nincs bűnbocsánata annak, nem él benne a kegyelemben, a megváltás boldogságában az, aki bizonytalan ebben a kérdésben. Ami van, amiről tudom, hogy van, abban nem vagyok bizonytalan! Azt bizonyosan tudom: Van! Például, hogy van-e feleséged, vagy férjed, azt tudod, bizonyos vagy benne, mert vagy van, vagy nincs. Nem mondanád rá azt, hogy nem tudom, lehet! Senkinek se lehet felesége anélkül, hogy észre ne venné. Nos, Megváltója se lehet senkinek anélkül, hogy ne tudna róla. Ha valaki ebben a kérdésben bizonytalan, akkor nincs! Bűnbocsánatban sem lehet észrevétlenül részesülni, az örök élet ajándékát sem lehet úgy megkapni, hogy az illető ne tudjon róla. Ha létezik valahol vagy-vagy kérdés, akkor itt az van. Vagy van, vagy nincs! De olyan nem lehetséges, hogy hátha van, olyan se hogy hátha nincs!
Azt mondtuk az előbb, hogy az ilyen bizonytalankodó tanítványok vannak a legtöbben Jézus körül. Nem tartozol-e te is közéjük? Ne maradj meg ebben a bizonytalanságban. Még a rossz bizonyosság is jobb, mint a bizonytalanság, mert akkor az ember legalább tudja, hányadán áll, és mit kell tennie! Keresd a bizonyosságot, mert van bizonyosság!
3.) De nem úgy, ahogy Péter gondolta. Péter annyira meg volt győződve az ő Mestere iránti hűségéről, szeretetéről - kétségtelen jóhiszeműen -, hogy ilyen kijelentést mert tenni: “Az életemet adom éretted.” (Jn 13,37) A többi evangéliumi leírásban még részletezve is van: “Ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem.” (Mk 14,29b) “Uram, te veled kész vagyok mind tömlöczre, mind halálra menni!” (Lk 22,39) Péter tehát nem volt bizonytalan, de hamis bizonyosságban élt! Önmagában volt a bizonyossága: a saját buzgalmában, saját Krisztus iránti szeretetében, Megváltójába vetett hitében, vagyis önmaga kiválóságában. - Itt látszik igazán, mennyire bizonytalan alap egy ember jó szándéka, buzgósága, lelkesedése, de még a hite és a szeretete is. Milyen jó, hogy a Krisztushoz való viszonyunkat nem a mi szeretetünk határozza meg, hanem Krisztus szeretete irántunk! Nagyon helyesen jegyezte meg valaki egyszer: Krisztusnak kellett előbb Péterért meghalnia, hogy azután Péter meg tudjon halni Krisztusért! És amíg el nem fogadta valaki, hogy Krisztus meghalt érette, addig csak annyit ér minden buzgósága, áldozata, hite és szeretete, mint Péter nagy kijelentése. “Az élemet adom éretted.” - milyen nagy kijelentés, és mi lett belőle? Tudjuk!
Láttunk már ilyet mi is! Például, amikor a vőlegény azt mondja a menyasszonyának: imádlak, a tenyeremen foglak hordozni, s két év múlva az is bosszantja, ahogyan a felesége nevet. Könnyű nagy szavakat mondani, nagyokat ígérni, megható kijelentéseket tenni, elképzelni valami imponáló szerepet, hősies pózt, drámai nagyjelenetet, azt képzeletben végigjátszani - de más dolog azután hűséges tanítványnak lenni. Ne add te az életedet Krisztusért, nincs Néki erre szüksége, úgyis csak frázis az, nem ebben nyilvánul meg a tanítványi hűség, hanem sokkal kevésbé népszerű valamiben, sokkal alázatosabb magatartásban: a szeretetben.
4.) “Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” (Jn 13,34-35) Krisztus igazi tanítványa tehát nem használ nagy szavakat, egyáltalán: nagyon vigyázva használja a szavakat; nem vágja magát hősi pózba, nem képzeli bele magát drámai szerepekbe, hanem egyszerűen csak szeret, csendesen szeret! Ez a Krisztus tanítványa, igazi tanítványa, akin keresztül a már többé testileg nem jelenlévő Krisztus szeretete továbbra is kiáradhat az emberekre. Aki egy sugárszálat ragyogtat bele a világba Isten szeretetéből, akinek annyira tele van a szíve Krisztus nagy megváltó szeretetével, hogy tud belőle adni másoknak is. Krisztus tanítványa így lesz öröm annak, aki szomorú, vigasztalás annak, aki sír, segítség valakinek, aki gyenge, jótett annak, aki elébe kerül, melegség annak, aki fázik, békesség annak, aki háborog. Vagyis nemcsak fölfogja, hanem rögtön tovább is sugározza Isten legdrágább ajándékát, az Ő szeretetét.
Új parancsolatnak nevezi Jézus az egymás szeretését. Talán azért, mert mindig újra kell megtanulni, nem lehet benne rutinra szert tenni, mindig újra kell kezdeni, esetről esetre kell megvalósítani. - Azután új a módja és a mértéke: “A mint én szerettelek titeket...” Nem arról van itt szó, hogy vegyük példának Jézus szeretetét, azt kövessük és utánozzuk, hanem arról, hogy abból merítsünk, mert Jézus szeretete a forrás, a mi szeretetünknek is a forrása! Az Ő szeretetének az erejével lehet tehát neked is a másik embert igazán szeretni! De azzal lehet! Annyi morcos, ingerült, fáradt, ideges, robbanó indulatokkal telt ember jár a világban! Ismerősök, idegenek úgy néznek egymásra, mintha halálos ellenségek lennének! Nos, az Krisztus igazi tanítványa, aki ebben a gyűlölködő, indulatos világban a szeretet képviselője. Krisztus tanítványa vagy? Nos: eltávozva innen, hogyan és kin tudnád megmutatni, hogy benned is él valami Krisztus szeretetéből?
“Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” (Jn 13,35) Krisztus a hitünkről ismer ránk, hogy az Ő tanítványai vagyunk. Krisztus előtt a hitünk a döntő! Az a hit, amellyel elfogadjuk mindazt, amit Ő érettünk az Ő halálával és feltámadásával tett. Az a hit, amivel Őt magát fogadjuk be a szívünkbe! - De a világ nem a hitünkről ismeri meg, hogy Krisztus tanítványai vagyunk. A hit látásához és értékeléséhez nincs szeme a világnak! De valami másra nagyon is megvan az érzéke, a szeme, a látása, az ítélete: ez pedig a szeretet! Ezt megérzi! Erre vágyik! Ezt megérti! Ez hat rá!
Melyikőnk ilyen tanítvány? - Júdás alakjában, a bizonytalankodókban, vagy Péterben hamar magunkra ismerhetünk. De itt csak könyörgőre foghatjuk a dolgot, úgy, ahogy egy szép új énekünk mondja:
Nevelj minket egyességre, Mint Atyáddal egy te vagy,
Míg eggyé lesz benned végre Minden szív az ég alatt;
Míg Szentlelked tiszta fénye Lesz csak fényünk és napunk,
S a világ meglátja végre, Hogy tanítványid vagyunk!
395. ének 3. vers
Ámen
Dátum: 1951. április 8.