Azt az Igét olvastam föl a Szentírásból, ami a János evangéliumából a mai napra, ennek az esztendőnek az utolsó istentiszteletére folytatólagosan soron következett. Talán kissé hosszabb a szokottnál és látszólag szerteágazó, rengeteg apró jelenetből áll, csupa mozgalmas nyugtalanság feszül benne - mégis egységes, s az 54 vers együtt alkot egy kerek egészet. Arról tudósít, ami a zsidók nagy őszi ünnepén, a lombsátor ünnepén Jézus körül történt. És persze hogy mozgalmas jelenetek sorozata vetítődik elénk, hiszen a többnapos ünnepen tolongó sokaság révén óriási forgalom volt Jeruzsálemben. Ha ezt a sok embert nézzük, akikről a bibliai tudósítás szól, azt találjuk, hogy a Krisztushoz való viszonyulásukat illetően három, egymástól jól megkülönböztethető csoportba tartoznak. Vagy úgy is mondhatnám, hogy Jézus ott az ünnepen háromféle embercsoporttal állt szemben. Saját hozzátartozóinak a csoportjával; a néppel; és a farizeusok, írástudók, főpapok csoportjával. Mindegyik csoport egy bizonyos típus, a Krisztushoz való viszonyulásnak egy bizonyos formáját, fajtáját képviseli. És ezért jó mindhármat közelebbről is megvizsgálnunk, mert talán ott találjuk önmagunkat valamelyik csoportban. Próbáljuk meg ezen a módon most, ez esztendő utolsó istentiszteletén lezárni életünk legfontosabb kérdését: azt, hogy milyen volt az elmúlt év folyamán az Úr Jézushoz való viszonyulásunk?
1) Jézus atyafiságáról, rokonságáról rögtön a rész legelején van szó. Arra biztatják, hogy menjen el az ismeretlen Galileából, menjen oda, ahol az ország szíve lüktet: Jeruzsálembe. Ilyen tehetséggel, mint az Övé, jobban kell érvényesülni. Mutassa meg magát a tömegeknek, a világnak, hadd lássák, hadd ámuljanak az emberek - ők pedig, az atyafiak, hadd mondogathassák: lám, mit tud a mi testvérünk! Tehát azt akarták, hogy Jézus hírt, nevet, dicsőséget szerezzen magának - de csak azért, hogy azután ők maguk sütkérezzenek annak fényében. Ezért unszolták, hogy menjen föl velük Ő is Jeruzsálembe, az ünnepre. És Jézus kereken megtagadta, mondván. “Ti menjetek fel erre az ünnepre: én még nem megyek el erre az ünnepre; mert az én időm még nem tölt be.” (Jn 7,8) Pedig tudta, hogy majd Ő is fel fog menni, mégis azt mondta, hogy nem megy. Ott lesz majd Ő is az ünnepen, de nem úgy, ahogy atyjafiai gondolják. Aki azt gondolja, hogy ott majd sütkérezhet az Ő dicsősége fényében, ugyancsak csalódni fog, mert Jézusnak az ünnepen való részvétele nem fogja növelni az Ő népszerűségét! Menjenek hát csak az atyafiai ünnepelni, de nélküle, Ő nem megy velük!
És senkivel sem megy Jézus ünnepelni sehová, aki dísznek, pompának, cégérnek akarja fölhasználni Őt. Akinek csak addig kell, amíg haszna van belőle, akinek számára Ő csak arra való, hogy családi ünnepeket, vagy más egyéb alkalmakat, ünnepeket segítsen díszesebbé tenni, megszépíteni. Ma is vannak Jézusnak olyan atyjafiai, akik igénylik, hogy legyen ott Jézus a keresztelőn, de nemcsak, hogy fogalmuk sincs, mit jelent gyermekük számára a keresztelés, hanem, ha tudnák, akkor sem vállalnák, amit az jelent. Vannak az ember életének nagy, ünnepélyes alkalmai, mint például egy esküvő, egy házassági évforduló, egy haláleset, egy karácsony-est, vagy egy nagypéntek - nos, ezekre az alkalmakra való Jézus. Jöjjön hát, ünnepeljen velünk, ringasson bele valami jóleső, megható, vallásos hangulatba! El sem tudjuk képzelni ezeket az ünnepeket Őnélküle. Azt persze, hogy miért is fontos az Ő jelenléte ezeken az alkalmakon, talán nem is tudjuk bizonyosan, de ősidők óta összeszövődő az ünnep fogalma Jézus nevével. Azért kell az ünnepnapok Jézusa, hogy az embernek időnként megnyugtassa a lelkiismeretét: rendben vannak az én ügyeim az Úr Istennel! Lám: karácsonykor is vettem úrvacsorát, karácsony estén is ott a gyertyafényben elénekeltük, hogy “Krisztus Urunknak áldott születésén...” Atyjafiai vagyunk mi az Úr Jézusnak!
De vajon ott volt-e igazán Jézus azon az ünnepen, vagy azon a családi alkalmon? Nem mondta-e néktek is ugyanazt, amit galileai rokonainak? “Ti menjetek fel erre az ünnepre: én még nem megyek...” Aki csak az ünnepekre akar együtt lenni Jézussal, attól Jézus szeparálja magát, az a legmeghatóbb, legáhítatosabb ünnepeket is Jézus nélkül ünnepli.
Furcsa embertípust képviselnek Jézus atyjafiai. Jézus atyjafiainak tartják magukat születéstől fogva, olyan magától értetődő természetességgel, de nagyon elcsodálkoznának, ha valaki megmondaná nékik, amit János evangélista itt így ír: “Az ő atyjafiai sem hívének benne.” (Jn 7,5) Tehát olyan Krisztushoz tartozó emberek, olyan hozzátartozók, akik maguk sem tudják, hogy nem hisznek Benne! Tehát, akiknek az életében azzal fejeződik csak ki a Krisztushoz való tartozásuk, hogy együtt akarják Vele tölteni legalább az ünnepet, vagy életük kiemelkedő, ünnepi eseményeit, de nem hisznek Benne! Ez az első csoport ott az ünnepi tolongásban. Nem tartozol-e még mindig ezeknek a csoportjába?
2) A második csoport a nép, a sokaság, amelyet többek között így jellemez az evangélista: “És a sokaságban nagy zúgás vala őmiatta. Némelyek azt mondják vala, hogy jó ember; mások pedig azt mondják vala: Nem, hanem a népnek hitetője. Mindamellett senki sem beszélt vala nyíltan őfelőle a zsidóktól való félelem miatt.” (Jn 7,12-13) Ma is van egy csomó ilyen ember az egyházban, akiknek a Krisztushoz való viszonyulására az jellemző, amit ez az ünnepi sokaság tesz: sokat vitázik, beszél, tárgyal Jézusról, sok jó és nem jó, igaz és helytelen dolgot összehord, de nem tud végérvényesen dönteni Őmellette. Úgy mondhatnám, hogy azoknak az embereknek a csoportjáról van itt szó, akiknek a számára beszédtéma Krisztus és az Ő egyháza, de azután nem egyéb! Akik nagyon szenvedélyesen el tudnak vitatkozni arról, hogy melyik egyház jár el helyesen az egyházpolitikai kérdésekben. Nagyon indulatosan, fölhevülten képesek védeni vagy támadni, dicsőíteni vagy kárhoztatni az egyház vezetőségének ilyen, vagy olyan megnyilatkozását. Akik a lelkész, a gyülekezet, vagy a presbitérium hibáin rágódnak kicsinyesen - akár ez a történetbeli sokaság, amelyben “nagy zúgás vala Ő miatta”. Igen, vannak ilyen emberek, akiknek a Krisztushoz való egész viszonyulásuk kimerül abban, hogy mindig csak “zúgnak” - kifogásolnak, méltatlankodnak, kritizálnak, véleményt nyilvánítanak, ítélkeznek. Ugyanúgy, ahogyan itt olvassuk: “Némelyek azt mondják vala, hogy jó ember, mások pedig azt, hogy nem, hanem a népnek hitetője” - de sohasem döntenek határozottan. Nem lehet rájuk számítani, nem lehet rájuk építeni, soha sem tudhatja az ember, nem fognak-e "feszítsd meg"-et kiáltani arra, amire ma esküsznek? Ugyanúgy, ahogy itt a történetben: “Mindamellett senki sem beszélt vala nyíltan őfelőle a zsidóktól való félelem miatt. ” (Jn 7,13)
És még jobban leleplezi Jézus ezt a típust ezekkel a szavakkal: “Az én tudományom nem az enyém, hanem azé, a ki küldött engem. Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról, vajjon Istentől van-é, vagy én magamtól szólok?” (Jn 7,16-17) Mintha csak ezt mondaná: Jó volna, ha abbahagynátok végre a sok kegyes - sőt, nem is mindig nagyon kegyes - beszédet, és tennétek már végre egyetlen egy szerény, kicsi lépést a Krisztusnak való engedelmesség útján! Egy parányi, valóságos engedelmesség, reális Krisztus követés most többet ér, mint az összes érvetek, helyes, vagy helytelen elméleteitek, bölcs vitáitok. Jó volna, ha végre nem csak a nyelvetek járna, hanem egyszer már végre a kezetek és a lábatok is! - “Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról, vajjon Istentől van-é, vagy én magamtól szólok?” (Jn 7,17) Ezt felejtik el ezek az emberek. Tehát ha cselekszi: cselekvés által, cselekvés közben világosodik meg a Krisztus tudománya és nem vitatkozás közben. Krisztus és az Ő összes ügye itt a földön nem beszédtéma, hanem cselekvési alkalom.
Jézus Istentől való személyének titka az Ő akaratának teljesítése által ismerhető meg! Például: a bűnbocsánat az elfogadás által; az örök élet erői a szívnek Őelőtte való megnyitása által; Krisztus királyi uralma a Néki való teljes engedelmesség által; a szeretet igazi hatalma a szeretet gyakorlása által. Mint ahogyan egy hídnak a haszna, egész jelentősége is a hídra való rálépés által, és nem a róla való vitázás által ismerhető meg. Hol tartottál a Krisztushoz való viszonyodat illetően az elmúlt esztendőben? A “zúgásnál”-e még mindig, vagy már a “cselekvésnél”? Idegen-e, vagy ismerős számodra az a második csoport, amelyik mindig csak vitázik, beszél, de nem dönt?! Még mindig nem dönt! Meghozta-e számodra ez az esztendő végre a döntést?
3) A harmadik, a legveszélyesebb, a farizeusok, főpapok, írástudók csoportja. Ezek már nyílt ellenségeskedésben vannak Jézussal. Ezek már nyíltan tagadnak, és szervezetten támadnak. Bizonyára egyikünk sem vállalja velük a közösséget: mi nem támadunk és nem tagadunk! De nem is itt kezdődik ám a farizeusi és írástudói bűn, hanem ott, ahova Jézusnak ezek a szavai mutatnak: “Mind engem ismertek, mind azt tudjátok, honnan való vagyok; és én magamtól nem jöttem, de igaz az, a ki engem elküldött, a kit ti nem ismertek.” (Jn 7,28) Megdöbbentő, amit itt Jézus leleplez: jól lehet, betéve tudod, hogy újjászületés nélkül senki sem láthatja meg Isten országát, mégsem születtél újjá! Azt mondod: Óh, én jól tudom, hogy hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, még sincs igazi hited! Jól tudod, hogy a bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet, és mégis fizetned kell majd a zsoldot, mégis halállal lakolsz, mert nincs Isten-ismereted, nem vagy élő, személyes közösségben Istennel! Akármennyi ismereted van is a Szentírásból, akármilyen buzgó vallásos vagy is, egyszerre megdöbbentően kiderül, hogy haszontalan, hiábavaló és megbízhatatlan a vallásosságod! Ismerjük ugye, hogy amikor a napkeleti bölcsek megérkeztek és megkérdezték az írástudókat: hol kell a Messiásnak megszületni, azok megmondták, hogy Betlehemben, mert ismerték az idevonatkozó írásokat! Pontosan ismerték a próféciát, pontosan meghatározták a helyet is! És míg ők ülve maradtak a könyvtekercsek mellett, a tudatlanul kérdező pogányok fölkerekedtek és megérkeztek Krisztushoz.
Ez az írástudók és farizeusok bűne! Tudják, de nem teszik! Azóta is számtalanszor megtörtént, hogy a templom közelében elkárhoztak emberek, mert halott ismereteik sohasem váltak élővé, esetleg buzgó, sőt fanatikus vallásosságuk sohasem vált Istennel való élő kapcsolattá, Istennel a Krisztus által megbékélt közösséggé. Túl van-e már a te Krisztushoz való viszonyulásod a puszta ismereteken, vagy pedig még mindig azok közé tartozol, akik, mikor megtérésről, bűnbocsánatról, Krisztus váltsághaláláról, üdvösségről hallanak, unottan legyintenek: én már ezt mind tudom?! Vagy talán már szabad így mondanod: én ezt már mind élem?!
Íme: ilyen embercsoportok veszik körül Jézust ott az ünnepen, mint a hitetlen hozzátartozók, az ingatag sokaság és az ellenséges érzületű farizeusok, írástudók. Mit tud ezekkel kezdeni az Úr? Mit tesz ebben a környezetben Jézus? Nem azt, amit mi tennénk hasonló helyzetben, gondolván, hogy nem érdemes ilyen társasággal foglalkozni tovább, kár minden fáradság, hagyjuk magukra őket! Hanem íme, ezt olvassuk: “Az ünnep utolsó nagy napján pedig felálla Jézus és kiálta, mondván: Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám, és igyék.” (Jn 7,37) Tudja, hogy ilyen indulatok kavarognak körülötte, mégis kiált: de hát van itt még valaki, aki meghallja? Hát nem éppen az a baja mind a három csoportnak, hogy süket? Hát van füle a hitetlenségnek, van fülük a szenvedélyesen vitatkozóknak, van füle az önigazult vallásosságnak? És Jézus mégis kiált! Végigkiált a nagy templomtéren, kiált valaki után, aki szomjúhozik, belekiált a kavargó, hitetlenkedő, vitatkozó, tudálékoskodó társaságba. Van-e itt valaki, aki szomjúhozik? Kereső, hívó, biztató, reménykedő szóval kiált: “Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám és igyék!”
“Az ünnep utolsó nagy napján” kiált így Jézus! Még egyszer! Hogy mindenki hallja, hogy mindenki jöhessen, senki se maradjon ki, aki jönni akar, aki többet akar! És ezt teszi ennek az évnek az utolsó napján is! Kiált! Még egyszer! Hangosan! Hívogatóan! Éppen azért, mert olyanok vagyunk mi itt együtt, akiknek a Krisztushoz való viszonyulásunk nagyon nem helyes, nagyon nem jó volt az elmúlt esztendőben. Ezért hív: Van-e itt valaki, aki szomjúhozik, aki többet vár tőlem, mint múló ünnepi hangulatot, mint anyagot a vitához, mint beszédtémát, mint fennkölt gondolatok rendszerét? Van? Az jöjjön! Van-e itt valaki, aki szomjúhozik, akinek úgy hiányzik a bűnbocsánat, az Istennel való élő közösség, a megváltás ajándéka, hogy fáj neki, hogy szenved miatta? Az jöjjön és igyék! Van-e itt valaki, aki már régóta szeretne megújulni, mássá lenni, új életet kezdeni, hitben élni, de hiába volt minden igyekezete? Az is jöjjön és igyék! Ha van, aki bár nagy kortyokban ivott e világ forrásaiból és rájött, hogy amit a világ tudott neki adni, semmi sem elégítette ki, semmi sem enyhítette szomjúságát: az is jöjjön és igyék! Ha van itt valaki, akit nem elégít ki az, ha megtölti a gyomrát étellel, itallal, akinek nem elég, ha megnyugszik testi éhsége, és kielégül testi szomjúsága, az is jöjjön és igyék! “Az ünnep utolsó, nagy napján” sem késő még jönni és inni!
Aki meghallja a hívást, aki jön és iszik, azzal az történik, amit Jézus mond: “Élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből!” (Jn 7,38) Abban belülről fakad föl egy forrás, ha minden más víz kiszárad is körülötte, ha múlnak is az évek, ha gyors szárnyakon röpül is az élet: belülről, benne ott van, s csak annál jobban nyilvánvalóvá válik az örök élet!
Aki erre szomjúhozik, az jöjjön és igyék! “Az ünnep utolsó nagy napján”, az év utolsó estéjén, itt van az Úr, hív, biztat! Jertek, pár pillanatnyi csendességben menjünk oda Hozzá, és aki szomjúhozik, igyék!
Ámen
Dátum: 1950. december 31. szilveszter délután.