Már két alkalommal is foglalkoztunk a samáriai asszony történetével. Láttuk, hogyan találkozott ez a lélek anélkül, hogy kereste volna ezt a találkozást Jézussal, hogyan ismerte föl benne a Megváltót, hogyan bizonyosodott meg arról, hogy Aki előtte áll, Aki vele beszél: az az a Messiás, Aki eljövendő! És itt most nem úgy fejeződik be a történet elmondása, mint egy szép novella, elbeszélés, amelyik kikerekedik valami megnyugtató happy-enddel, hanem folytatódik tovább, mintegy jeléül annak, hogy egy ember lelki életének nem a végállomása és a befejeződése a Krisztussal való találkozás, hanem éppen kiindulópontja, elindulása: azután jön még az igazi élet, az, aminek most már értéke és értelme is van! Mert az azelőttinek még akkor sem volt értelme, ha olyan változatos és kalandos volt az az élet, mint ennek a samáriai asszonynak az élete. Meglátunk ebben az Igében valamit ennek az asszonynak a találkozás utáni életéből. Egyenesen azt a címet lehetne adni ennek az igehirdetésnek: A találkozás után. Lássuk hát, hogy mi minden történik, mert kell, hogy történjék valami egy élettel a Krisztussal való találkozás után! És miközben ezt vizsgáljuk: lemérheted, hogy te már utána vagy-e a Krisztussal való találkozásnak, s ha igen, mi már most a teendő? - Szinte versről versre követjük a történetet.
“Ott hagyá azért az asszony a vedrét...” (Jn 4,28a) Nem jelentéktelen részletezés, hanem nagyon sokatmondó kijelentés az, hogy az asszony otthagyta a vedrét (korsóját - újford.). Tipikus jele ez annak, hogy igazán találkozott Jézussal! Annyira tele lett a szíve a találkozás fölötti ámuló örömmel, hogy egészen elfeledkezett arról, miért jött. Olyan lenyűgöző hatással volt reá Jézus jelenléte, hogy egyszerre elveszti a jelentőségét a számára mindaz, ami azelőtt fontos és szükséges volt! Pedig nem haszontalan dologban járt ott a kútnál, hanem a háztartáshoz nagyon is szükséges munkára indult, és mégis ez a fontos ügy is egyszerre háttérbe szorul, mert van valami, ami mindennél fontosabb. Mindent félretesz, mert olyan dolga lett hirtelen, ami nem várhat! Valahogy úgy mondhatnám, hogy ennek az asszonynak az életében Krisztus került az első helyre!
Igen, ha valaki igazán találkozott Jézussal mint Megváltójával, akkor ez mindig így szokott történni: akkor Krisztus kerül az első helyre! Nemcsak haszontalanságokkal és értéktelen dolgokkal szemben kerül Krisztus az első helyre, hanem az élet legkomolyabb és leghasznosabb ügyeivel szemben is, mint például a háztartás dolgai, a család gondjai, a kenyérkereset ügyei. Ismered-e azt a boldog, önfeledt érzést, ami ebben az igerészben jut kifejezésre, hogy az asszony ott hagyta a korsóját, tehát Krisztus előbbre való, mint a gyermeke, vagy mint a kenyere?!
Tudjátok-e, néha milyen sok múlik azon, hogy valaki nem tudja otthagyni a korsóját? Képzeljük csak el, ha ez az asszony most a korsójával bajlódott volna, ha most az lett volna a fontos számára: elszalasztotta volna az alkalmat, elkésett volna egy csomó ember meghívásával, egészen más fordulatot vett volna a dolog, Jézust nem találta volna ott a kútnál később az a sok ember, aki az asszony hívására ment ki hozzá a városból. Ó, azok a korsók! Ott tudjuk-e hagyni mi is a korsóinkat, amikor Jézus hív, vagy küld, amikor az Úr használni akar? Szabad vagy-e a korsótól? Nemcsak a vizes korsótól, hanem esetleg a boros vagy sörös korsótól is?! Ott tudnád-e hagyni Jézusért, a testvéreidért, azokért az idegen, vagy ismerős emberekért, akiket meg kell hívnod Jézushoz?! Igazán első-e számodra Jézus Krisztus?!
“És elméne a városba, és monda az embereknek: Jertek, lássatok egy embert, a ki megmonda nékem mindent, a mit cselekedtem. Nem ez-é a Krisztus?” (Jn 4,28b-29) A Krisztussal való találkozásnak másik kétségtelen jele az, hogy ez az asszony elmegy az emberekhez! Azokhoz, akik elől bújt azelőtt, akik lenézték és megvetették őt! Most ez nem fontos, ez sem fontos, hiszen oly nagy üggyel megy hozzájuk, hogy ahhoz képest minden társadalmi szokás, előítélet, korlát, régi szégyen takargatása semmivé válik. Tehát elmegy az emberekhez és beszél nekik Krisztusról, meg arról, amit Jézus ővele cselekedett! Nem kell őt küldeni bizonyságot tenni Krisztusról, és embereket hívogatni, mint ahogy mi szoktuk noszogatni az embereket: menjetek, hívjátok el az ismerőseiteket is a délutáni evangélizációra (és senki nem megy, és senki nem hív), hanem ezt az asszonyt vissza sem lehet tartani! Szinte hallom, amint a futástól zihálva kiáltja oda futtában az emberek felé: “Jertek, lássatok egy embert, a ki megmonda nékem mindent, a mit cselekedtem. Nem ez-é a Krisztus?” (Jn 4,29) És egyszerű szavainak olyan meggyőző ereje van, hogy sokan kimentek a városból és odamentek Jézushoz.
Ha valaki igazán találkozott Jézussal, akkor annak az öröme nem fér el a szívében! Ekkora öröm egy szívben nem fér el: kicsordul belőle, túlcsordul rajta, el kell mondani az embereknek, meg kell osztani másokkal, mert szétfeszítené különben a szívét. Muszáj vele odamenni másokhoz is. Ismered ezt a "muszájt"? Jöttek már emberek a te hívásodra, tudtál már egészen egyszerű szavakkal beszélni arról, amit Jézus veled cselekedett? El tudtad-e már mondani, hogyan leplezett le bűneidben az Úr Jézus, és vannak-e, akik a te beszédedért hisznek a Jézus Krisztusban? Oly hallatlan gazdag csak ez az egyetlen vers, amiben arról van szó, hogy az az asszony lemondott a saját szégyene takargatásáról, odament az emberekhez, elmondta nekik a Jézussal való találkozása örömét, és hívta őket is az Úrhoz!
És jöttek is sokan, és hittek is Jézusban sokan: “Abból a városból pedig sokan hivének benne a Samaritánusok közül annak az asszonynak beszédéért, a ki bizonyságot tett vala, hogy: Mindent megmondott nékem a mit cselekedtem.” (Jn 4,39) Mindezek kétségtelen jelei annak, hogy az az asszony találkozott Jézussal, megtalálta a Megváltóját! És ugyanezekből a jelekből állapíthatod meg te is, hogy te találkoztál-e már Jézussal, megtaláltad-e már benne Megváltódat? A találkozás után ilyen öröme és ilyen munkái vannak egy megváltott embernek, ilyen útjai (másokhoz vezető útjai)! Ha ez nálad hiányzik: vagy nem találkoztál még Vele, vagy hűtlen lettél ahhoz a Megváltóhoz, Akivel találkoztál! Mindkét eset egyformán végzetes lehet rád nézve. Mindkét állapotból egyformán meg kell térni, amíg nem késő.
Ami az asszonyról itt meg van írva, hogy Krisztus és az Ő ügye került az érdeklődése és a cselekedetei központjába: az nemcsak a találkozás utáni első szeretet lángja, nemcsak egy pillanatnyi fölbuzdulás, föllelkesedés, hanem a Krisztussal találkozott lélek állandó magatartása. Kiderül ez Jézusnak azokból a szavaiból, amiket tanítványainak mondott, mikor azok visszatértek a városból az étellel, és Jézus már akkor nem akart enni, mondván, hogy olyan eledele van neki, amiről a tanítványok nem tudnak. Így mondja Jézus: “Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, a ki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem.” (Jn 4,34) Tehát Jézus számára az Isten dolgaival való foglalatosság, Isten akaratának a teljesítése, cselekvése: eledel. Vegyük szó szerint, amit Jézus mond. Mi az eledel (testi értelemben)? Olyan valami, ami táplál, felüdít, erőt ad. Lelkileg is így van ez. Tudjátok tehát, mi az, ami a lelket táplálja, a lelket felüdíti, az életnek erőt ad? Az Isten akaratának a cselekvése! Tehát nemcsak a Biblia olvasása táplálja a lelket, hanem az Úr akarata szerint való cselekvés, az Úr dolgainak az elvégzése. Nemcsak tudakolása az Úr dolgainak, nemcsak azokról való beszélgetés, hanem annak elvégzése. Személyes beállás az Úr dolgaiba, és az ott adódó minden munkának az elvégzése.
“Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, a ki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem.” (Jn 4,34) Tehát Jézusnak ez volt az eledele. Ez éltette! Olyan lelki megerősödést és fölfrissülést talált ebben, hogy még testi fáradtsága és éhsége is eltűnt. “Aközben pedig kérék őt a tanítványok, mondván: Mester, egyél! Ő pedig monda nékik: Van nékem eledelem, a mit egyem, a mit ti nem tudtok.” (Jn 4,31-32) Egy elveszett szegény megtalálása fölötti öröme olyan nagy volt, hogy elfeledtette vele az éhségét. Az asszonnyal való lelki foglalkozás nemhogy kifárasztotta volna, hanem táplálta és erősítette Őt. A szó szoros értelmében mennyei kenyérrel táplálkozott.
A számunkra is épp úgy igaz ez, mint Jézus számára. Isten akaratának a cselekvése táplálja, erősíti és üdíti föl igazán a lelket. Isten dolgaiban aktív módon részt venni: ez az igazi táplálék, ami kihat a testi fáradtságra és kedvetlenségre is! - Testvér, vedd komolyan, amit Jézus itt mond, hogy az Isten dolgainak az elvégzése táplálék, eledel, amitől új erőre kap a lélek. Lehet, hogy egész nap reggeltől estig fáradsz és kifáradsz a munkában, és úgy érzed, hogy ilyen fáradtan már nincs kedved eljönni egy esti bibliaórára, nincs erőd elővenni otthon a Bibliádat, pláne nincs erőd és kedved elvégezni még valami szolgálatot az Úr dolgában. Nos: hidd el Jézusnak, hogy az Úr akaratát cselekedni, az Ő dolgaiban foglalatoskodni valóságos eledel a te számodra is! Minden másfajta munkától elfogy az ember testi és lelki ereje; ettől ellenben úgy gyarapszik a lélek, úgy felfrissül és megújul, hogy üdítőleg hat a testre is! Éppen ezért gyere hát el egy esti bibliaórára! Éppen ezért végezz valami szolgálatot az Úr dicsőségére minden nap, hogy el ne fáradj fölöttébb, vagy ha fáradt vagy is, megújulj megint általa! Ha találkoztál Jézussal, akkor a te eledeled is az, hogy annak akaratát cselekedjed, aki elküldött téged és az Ő dolgát elvégezzed! (v.ö. Jn 4,34) Akinek a Jézussal való találkozás után nem ez az eledele: ne csodálja, ha elfárad, kimerül, sőt egyszer majd éhen is hal!
Még egy verssel odébb ezt mondja Jézus: “Lássátok meg a tájékokat, hogy fehérek az aratásra!” (Jn 4,35) A Krisztussal találkozott lélek másképpen látja a tájékokat, a világot, az egész embervilágot, mint azelőtt látta. A hit szemével lát, olyannak látja, mint egy aratásra beérő búzaföldet, ahol sok a teendő, sürget a munka, nem lehet várni, mert tönkremehet a vetés. Nem úgy látja tehát a világot, mintha sivatag volna, sem nem úgy, mintha tele volna értéktelen gazzal, szeméttel, hanem aratni való mezőnek látja. “Lássátok meg” - mondja Jézus: és sok függ attól, hogy hogyan látom! Te hogyan látod? Hitben tudod-e látni az embert, az idegen vagy az ismerős embert? Olyan valakinek, akit Isten érlel az aratásra? Olyannak, akivel szemben az a feladatod, hogy igyekezz begyűjteni őt is, betakarítani őt is az Isten magtárába, hogy el ne vesszen, el ne kallódjon, mert drága érték, Krisztus vérével öntözött palánta? “Lássátok meg a tájékokat, hogy fehérek az aratásra!” Ugye milyen érthető, hogy ha valaki így látja a tájékokat: annyira siet az aratásba, hogy otthagyja a korsót is, elfeledkezik róla! Pedig így van ám ez a találkozás után! Most már azután tényleg csak az a kérdés, hogy volt-e neked ilyen találkozásod?!
A történet legvégén van egy nagy figyelmeztetés, íme ezt olvassuk: “Két nap mulva pedig kiméne onnét, és elméne Galileába.” (Jn 4,43) Tehát: Jézus elment Galileába, elment Samáriából. Más szóval: lejárt az idő. A Krisztussal való találkozás lehetősége. Akik azt gondolták abban a városban, hogy majd holnap megyünk ki hozzá, majd holnap keressük meg azt a Messiást, akiről az asszony szólt, azok már nem találkozhattak Vele többé!
Ugye ha a villamost lekésed: jön egy másik. Ha a vonatról késel le: elmégy a holnapival. Ha egy örömet késel le: beletörődsz abba, hogy eggyel kevesebb örömed lesz az életben. Ha lekésel a boldogságról: elhibáztál 30-40 évet. - De, ha a Vele való találkozásról késel le: lekésted az igazi életet, az egész örök életet! És mi vár akkor rád, ha nem az örök élet?! Siessetek hát, hamar lejár az idő! Pedig az igazi élet a találkozás után kezdődik! Hadd kezdődjék el számodra is minél hamarabb!
Ámen
Dátum: 1950. november 19.