Mostanában a világ egyre hatalmasabb erővel egy olyan szót kezd programként hangoztatni, amelyik szót a Bibliában is gyakran megtaláljuk, amelyik szónak az igazi lényegéről éppen a Szentírásban ad nékünk Isten tanítást. Ez a szó: a béke! Tudjuk, hogy mához egy hétre, pünkösd első napján hatalmas béketalálkozóra gyülekeznek városaink és falvaink követei, hogy egységes állásfoglalásban fejezzék ki az egész ország békeakaratát. Református gyülekezeteink szerte az országban a mai vasárnapon készülnek fel a béke nagy ünnepére, hogy tudatossá váljék a lelkekben a béke jelentősége. Tehát ezen a mai vasárnapon, a pünkösdre készülés idején, minden magyarországi református gyülekezetben, tehát a mienkben is, arról a szolgálatáról szól a tanítás és azért a szolgálatért száll föl a könyörgés, amire a béke ügyében Isten hívja el az egyházat és annak minden tagját.
A fölolvasott Igében nagyon határozottan megadja Pál apostol, hogy: “az Isten nem a visszavonásnak, hanem a békességnek Istene!” (1Kor 14,33) Korholó, szemrehányó megjegyzése ez az apostolnak a felé a korinthusi gyülekezet felé, amelyik a maga belső civakodásával, zűrzavarával, visszavonásával ugyancsak szégyent hozott arra a szent névre, amelyet viselt: Krisztus nevére. Mintha azt mondaná nekik az apostol: korinthusiak, hát ti elfelejtettétek, hogy ti Istent, a világgal a Jézus Krisztusban megbékülő Istent képviselitek ezen a világon? Elfelejtkeztetek arról, hogy Isten gyermekeinek mondjátok magatokat? A ti magatartásotokból és viselkedésetekből kellene megismernie a világnak, hogy ki az Isten és milyen az Isten! De hát “Isten a békességnek Istene”, ti pedig a civakodásnak, a visszavonásnak a népe vagytok! Nem látjátok, milyen szégyent hoztok ez által Istenetek nevére?! Keressétek hát a békességnek útját, mert ez méltó a békesség Istenének a fiaihoz! Erről hadd szóljon most hozzánk is az Ige tanítása!
1) Először újra emlékezetünkbe idézi, hogy milyen Isten a mi Istenünk: “nem a visszavonásnak, hanem a békességnek Istene!” Tehát nem a visszavonás Istene. Az a szó, amit magyar Bibliánk “visszavonás”-sal fordít, az eredetiben még ezt is jelenti: rendetlenség, rendetlen állapot, nyugtalanság, zavar, egyenetlenség, veszekedés, civakodás, felkelés. Tehát a mi Istenünk nem ennek az Istene. Úgy is merném mondani: annak a Sátán az istene, az ura, a szerzője, az ihletője, a munkálója. A rendetlenség, a zűrzavar, a háború nem Isten munkája. Isten nem gyönyörködik a felbomlásban, a pusztulásban, a halálban, Ő életet és rendet akar. Bizonyság reá az a bámulatos szép rend, törvényszerűség, összhang, ami a világmindenségben felismerhető, ami az Ő teremtő hatalmát és bölcsességét dicséri. Ő az életben gyönyörködik, mert Ő élő Isten, életet teremtő, életet oltalmazó, még a bűnös életet is megmentő Isten! Annyira nem akarja, hogy valaki elvesszen, hanem örök életet nyerjen, hogy képes volt e célból inkább saját Egyszülött Fiát elveszíteni, beleveszteni a halálba! És éppen ezért: “Isten a békességnek Istene!” Olyan Istenünk van, “a ki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket.” (2Kor 5,19) Krisztus keresztjénél nagy békekötés jött létre a föld és az ég, az ember és az Isten között! - És ebben a békekötésben Isten volt a kezdeményező, Ő nyújtott az égből békejobbot a földnek, mintha azt mondaná: minden gonoszság, lázadás, felségsértés legyen elfelejtve, eltemetve, megbocsátva! - és ennek a békének minden költségét, egész árát, amibe került, Ő maga vállalta magára. Olyan drága, olyan fontos Neki ez a békesség, hogy Fiát áldozta érte. Ez az, amit a próféta így fejez ki: “békességünknek büntetése rajta van.” (Ézs 53,5) A Fiún! Krisztuson! Amikor Isten a Krisztus kereszthalálára tekint, úgy veszi, mintha benne mindazok elszenvedték volna a kárhozat büntetését, akik helyett a Krisztus meghalt. Tehát helyettem és helyetted - Isten kegyelméből - a mi Urunk szenvedett, eleget tett, jóvátételt gyakorolt, fizetett! Ezért Isten nem vádol, pedig ellensége voltál, nem hányja a szemedre, amit ellene elkövettél, nem panaszolja föl, hogy nem szeretted, nem bíztál benne, nem fogadtad meg a szavát, hanem rámutat a keresztre és azt mondja: látod, ennyire szeretlek téged? Ilyen drága vagy nékem, ilyen becses vagy az én szememben, hogy képes voltam ezt tenni érted! - Látod: ilyen ami Istenünk! Ezt akarja az Isten! Ennyire igazán “a békességnek Istene!”
És ez nemcsak belső, lelki békességet jelent. Nem lehet azt mondani, hogy Istent csak ez a belső békesség, csak az örök élet dolga érdekli, a külső dolgokkal, a világi kérdésekkel pedig nem törődik. Sőt: ez a megállapítása Igénknek, hogy “Isten nem a visszavonásnak, hanem a békességnek Istene”, akkor és ott elsősorban éppen a külső helyzetre és magatartásra vonatkozott. Tehát Isten éppen az e világi békességnek az Istene is! A béke az, ami összhangban van Vele, a béke minden vonatkozásában, tehát éppen a nemzetek között is, azaz a földi béke is! Isten, aki ezt a parancsolatot adta, hogy: “Ne ölj!”, nem gyönyörködik a tömeggyilkosságban, elítéli a háborús pusztítást. Az az Isten, akinek könyörülő, gyógyító és mentő szeretete Jézus Krisztusban félreismerhetetlenül közel jött hozzánk, e tényével az élet és halál kérdésében már az élet mellett döntött, a háború és béke dolgában a békét vallotta a maga ügyének. Mert Ő nem a visszavonásnak, hanem a békességnek, az életnek, a növekedésnek, a boldogságnak, az építésnek az Istene!
Ebből pedig egyenesen következik, hogy milyen magatartás méltó ennek az Istennek a gyermekeihez! - Az a békesség, amit Isten szerzett és adott nekünk, nemcsak egy bizonyos láthatatlan lelkiség, vagy idea, hanem tényleges, produktív erőhatás, kisugárzás, békességet akaró és munkáló magatartás. Nem Istentől nyert békesség az, amelyik elrejtve meghúzódik a hívő ember lelke mélyén, mint titkos gyönyörűség, lelki élvezet - mert ha igazi ez a békesség, akkor az bele akar hatolni a földi viszonyainknak, a személyi, a családi, a gazdasági, a politikai életünk viszonyulásaiba, gondolatainkba és cselekedeteinkbe és ott sóként és áldásként akar hatni! A hívő emberből áradnia kell Krisztus békessége megnyugtató és békéltető sugárzásának. Akinek a békesség Istene az Istene, az maga is nem a visszavonásnak, háborúságnak, zűrzavarnak, hanem a békességnek az embere! Ha valaki őszinte becsületességgel kívánja és ügyének vallja a békét, akkor az a Krisztusban Istennel megbékélt ember elsősorban!
Nagyon jól tudjuk, hogy ma erről a kérdésről nem akadémikus vita folyik, hanem élet-halál kérdése ez most az egész emberiségnek. Aki nyitott szemmel nézi az eseményeket, világosan látja, hogy milyen válságos napokat élünk át jelenleg. Kiéleződött a helyzet és a legfontosabb és legidőszerűbb kérdés egészen ide egyszerűsödött le: békét akarunk vagy háborút, életet vagy pusztulást? - Azt mondhatná erre valaki, mit számít ebben az én egyéni állásfoglalásom, hiszen úgyis rajtam kívül álló erők döntik majd el ezt a kérdést az én megkérdezésem nélkül! Nos hát, nagyon is sokat számít. Nemcsak azért, mert a saját egyéni állásfoglalásunkkal, döntésünkkel erősítjük vagy gyöngítjük milliók békeakaratát vagy háborús pszichózisát, hanem azért is, mert úgy a békéért, mint a háborúért mindnyájan személy szerint is felelősek vagyunk!
Barth Károly, a ma élő teológusok legnagyobbika erről a kérdésről egyik könyvében a következőket mondja: “A háború vagy béke kérdése mindnyájunknak személy szerint is föl van adva. Föl van adva tehát ez a kérdés: mit teszel az igazi béke érdekében? Mit teszel a cselekvés és mulasztás sok lehető formáinak egyikében, a népek közötti háború elkerülésére vagy annak talán éppen az ellenkezőjére? Hogyan áll a dolog a te egész magatartásodat illetően, hogyan gondolkozol, beszélsz, mi az, amit megengedsz magadnak, vagy amit megtagadsz magadtól, amit másokban támogatsz vagy akadályozol: mindezekkel hozzájárulsz-e ahhoz, hogy a háború kiküszöbölődjék vagy bekövetkezzék? Tisztán látod-e, hogy a háború ha jön, semmiképpen nem függőlegesen, vertikálisan a démonikus világból tör fel, hanem - persze nagyon démonikusan - emberek által jön az emberekhez és te egyike leszel azoknak az embereknek, akik ebben vétkeznek vagy ártatlanok lesznek. Nem lehet másként, a háború kérdését mindezeken a vonalakon személyes kérdésként is fel kell tenni és meg kell válaszolni. És talán éppen ez a keresztény etika legfontosabb hozzájárulása ehhez a kérdéshez, hogy kérlelhetetlenül kiveszi ezt a kérdést az általános politikai és morális viták kötelezetlenségéből és ilyen személyes kérdéssé fordítja: mit tettél vagy nem tettél eddig ebben a dologban? Mit teszel, vagy nem teszel éppen most? És mit szándékozol tenni vagy nem tenni e tekintetben a jövőben?” (Dogmatika III/4).
Nem kérdéses, hogy aki valamilyen kapcsolatban is van a békesség Istenével: földi értelemben is a béke mellett foglal állást, békét akar! De hadd mondjam azt, hogy ez még így magában véve nem elég. Nekünk, ha igazán békét akarunk, hozzá is kell járulnunk ehhez a békéhez. Tudjátok mi az, amivel éppen mi, Isten népe, a békesség Istenének a gyermekei járulhatunk hozzá a békességhez? Legelőször az, hogy hiszünk benne! Hisszük, hogy lehetséges! Hisszük, hogy a világban kiéleződött feszültségeket nemcsak fegyverekkel és véres háborúkkal lehet megoldani, hanem békés úton is. Hisszük, hogy az államok vezetői összeülnek és a kölcsönös jóakarat békés módszereivel oldhatják meg azokat a nemzetközi kérdéseket, amelyek kirobbanással fenyegetnek. Mi, akik a nyitott sír mellett, az eltemetendő holttest mellett merünk bizonyságot tenni arról, hogy van örök élet, merjük most, amikor sokan elkerülhetetlennek tartják a háborút, hinni azt, hogy lehetséges a békés megoldás. Ha a hitnek egyáltalán van értelme, akkor éppen most merjünk hinni! Mert az ilyen merész hitnek ereje is van! Hiszen abban az Istenben hiszünk, aki nem a visszavonásnak, hanem a békességnek az Istene!
Százmilliók vannak már, akik felismerték a béke mérhetetlen áldását és hatalmas világmozgalomban követelik a vitás ügyek békés elintézését. Jó lelkiismerettel állhatunk közéjük és a magunk hitével, imádságával és szolgálatával is erősíthetjük ezt a közös jó ügyet. És ha a hit dolgában távol állnak is tőlünk, akik ezt a mozgalmat elindították, adjunk hálát Istennek azért, hogy bennük jó küzdőtársakat adott és hogy velük együtt munkálkodhatunk e jó célért! Hiszen nekünk Isten mondja: “Mert a ki akarja az életet szeretni, jó napokat látni, tiltsa meg nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot: Forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót; keresse a békességet, és kövesse azt.” (1Pt 3,10-11) Hiszen a mi Istenünk a békességnek az Istene, tehát mi a békesség emberei akarunk lenni!
Énekeljük együtt:
A magasságban dicsőség Istennek,
Békesség légyen földön embereknek,
És jóakarat mindenféle népnek
És nemzetségnek!
(315. ének 2. vers)
Ámen
Dátum: 1952. május 25.